Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-22 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

porcelánvázához lépeget. Hátulról kövérkés kacsára emlékeztet billegése. A váza patinás biedermeier darab, érzelgős figurákkal. A korszerűen átépített kávéházban úgy fest, mintha ottfelejtették volna. Az idős nő egészen közel hajol a vázához, Izgatottan megkocogtatja, szeme felcsillan, élénken bólogat. Gyengéden megsimogatja, tenyerével megM16 Hfllfií Kore délelőtt a pozsonyi Carlton szálló kávéházában ülök feleségemmel. A pincérre várunk, hogy felvegye a rendelést a reggelire. Kevés a vendég. Csupán a szomszéd asztalnál ül egy kövérkés, sápadt íérfi két idősebb nővel és egy csúnya, vékony lábú, soványkás. hegyes orrú nagylánnyal. Németül beszélgetnek. Kimérten, finoman, előkelően. És hidegen. Egyik közeli asztalhoz hatvan-hetven év körüli hölgy tipeg. Avitt, zöld bársonykosztümje, ormótlan, tollfátylas fekete kalapia alighanem még ifjú korából maradt. Kicsit billegve lépeget, öreges fürgességgel. Hivatalnok özvegyének látszik. Leül, de nyugtalanul forgolódik, körbe-körbe tekinget. Aztán hirtelen feláll, az ablakhoz indul, izgatottan kitekint. Talán vár valakit? Megfordul, tétován körülnéz, majd a kávéház másik szárnyába kukucskál. Ott keresi, akit vár? Fürkészőn, elmélázva nézeget jobbra-balra, de nem egészen úgy, mint aki vár valakire. Megtapogatja a tapétát, a mennyezetre néz, majd a modern csillárok láttán elégedetlenül ingatja a fejét. — Vajon mit néz, mit keres? — kérdezi halkan a feleségem. veregeti a vázát, mint egy versenylovat, majd visszatipeg asztalához. Ismét jobbra-balra pillangót, mintha még mindig keresne valamit. — Mit kereshet? — kérdezi ismét a feleségem. — Mit? — nézek rá eltöprengve. — Ki tudja ... Talán az ifjúságát. Az emlékeit... BERTALAN ISTVÁN — Nem tudom — felelem eltűnődve. — Furcsa néni. Visszatipeg az asztalához, amelyen ősdi eleganciájú retiküljét hagyta. Leül. A konyha felől előbukkan a kimért modorú főpincér. Először németül beszélő — bizonyára bécsi — asztalszomszédaink rendelését veszt fel. Természetesen németül Azután az öreg hölgyhöz lép. Szlovákul kérdezi, ml a kívánsága. — Kérem, én magyar vagyok és osztrák — hangzik a kissé méltatlankodó tiltakozás. — Bécsi magyar és osztrák. — Reggelit tetszik parancsolni, kérem? —- vált át könynyedén magyar nyelvre a főpincér. — Sült tojást kérek. Teát, citromot. — Igenis — készségeskedik a főpincér. — Hány tojásból parancsolja a rántottát? — Egy nagy tojásból — hang zik a felelet. A főpincér szemöldöke alig észrevehetően megrándul. Felfirkantja a rendelést, majd enyhe bólintás után megfordul és a mi asztalunkhoz lép. — Tessék, kérem — mondja magyarul, anélkül, hogy meggyőződött volna, kik vagyunk. — Honnan tudja, hogy ma gyarok vagyunk? —• Van már némi tapasztala tom — feleli önérzetesen. — Es az idős hölgynél? — Oh, kérem, az más eset — mosolyog kimérten. — Az ilyen vendégeknél nehéz pontosan megállapítani. Megrendeljük a reggelit, s a főpincér nesztelen léptekkel távozik. Az öreg hölgy ismét feláll. Ezúttal a sarokban álló óriást „Szép, nagy kezdetek városa volt Kassa mindig" — irta le e modatot Fábry Zoltán néhány éve. „A kezdetben mindig van valami szép, az (így még sose volt) megrázó, megkapó újsága, ereje, hite, illúziója és varázsa — gondoljunk a szerelemre —, de a kezdet hűséget követel, vállalást, valósítást, makacs konokságot. És ennek ára van — folytatja Fábry Zoltán. — „Batsányi egész életével — elkülönítve, elkülönülve — ezt fizette: az évtizedes linzi száműzetés életfogytiglani rabságnak bizonyult — a kirekesztés minden nehezékével, következményével... Batsányi élete: a kezdetért, az indításért fizetett tragikus adó... Batsányi mint a kezdet megragadottja, kiteljesedés nélkül maradt... Irtózatos magány ez, mert nincs, ami és aki feloldja, megváltsa .." Fábry Zoltán gondolatai, sorai a kezdet és a vég pontjait kötik össze. S nem véletlen, hogy Fábry Zoltán nyomatékkal említi úgy az első, igazán hírnévre szert tett Batsányi-verset, A franciaországi változásokra című költemény dátumát és helyét: „Kassán 1789". A város, amelyben Batsányi és Kazinczy elkezdte írói tevékenységét, amelyben létrehozták az első magyar szépirodalmi folyóiratot, a Magyar Museum-ot (amelyet azóta, megkülönböztetésül is kassai jelzővel illetnek), a város, amelyben a magyar irodalom és művelődéstörténet számára megalapozták hírnevüket — Kassa volt. Mint vetélytársak is, e helyen találkoztak először, s itt távolodtak el egymástól. Batsányinak inkább közéleti szereplését ismerjük, szubjektív megnyilatkozásai alig maradtak fenn — kivéve a Magyar Museum szerkesztése körüli vitákat. Sokkal több adat maradt fenn arra nézve, hogy itt, Kassán milyen fázisokon át jutott el magatartásában, ideológiájában a jakobinus mozgalomig. Arról tudunk inkább, hogy miként indította meg, miként fogott hozzá „valami árkádiai társaságfélének" megszervezéséhez. A költő a leghitelesebb tanú arra, hogy a Magyar Museum-mal „irodalmunk új korszaka kezdődött meg". Vagyis — sommásan — így fogalmazhatjuk meg: Kassán született meg a Batsányi-életmű. A költő — miként szülőföldjéről, családjáról és fiatalkoráról — Kassáról is keveset szólott műveiben. Mintha egy más világ, más táj, más történelmi feltételek állottak volna rendelkezésére, mint Kazinczynak. Holott Kazinczy is itt, e városban fejtette ki első ízben irodalmi-literátori nézeteit. Batsányi mintha alig vette volna észre — írásaiban nyomon követhetően — a tájat, a várost, amelyet Kazinczy minduntalan megörökített. A Kassára érkezett Batsányi alakját is Kazinczy örökítette meg elsőül, a levélformában írt Utazásokban, az Orpheusban: „Prof. Simái Kristóf úr Batsányi János úrral együtt lépének bé Szabóhoz, kevéssel azelőtt, hogy tőle eljöttem. Az elsőbb, mint tudod, mulatságos darabokat ír, a második Ossziánt fordítja, s inkábbra cadentiás verseket ír. En azt tartom, hogy Osszián jobb kézbe nem akadhatott. Szava, járása, mozdulása s mindene egy régi rittert mutat, nincs rajta semmi francia sikló könnyűség, semmi megelőző, elfogadni kész ajánlőság; tiszta s velős magyarsággal szól és ír, noha accentusa elárulja, hogy közelebb született a Styriai mint a Moldvai hegyekhez; és csudálást érdemlő munkássággal s fáradhatatlansággal bír azt, amit kiad, annak rendje szerint kikölteni..." De éppoly értékes és plasztikus az az arckép is az utókor számára, amelyet — ugyanitt — Kazinczy Baróti Szabó Dávidról, a Magyar Museum-ot szerkesztő harmadik társról megrajzol, s kitűnő tollával jellemez Kazinczy / „literátorl atyafisággal szorította meg kezemet...", vagy „erkölcsei tiszták, f edhetetlenek ... s szíve azt a buzgó hazafiságot, melyet az olvasó verseiben feltalál, valósággal érzi..."). — De előttünk a város! — kiált föl Kazinczy az említettt Utazások ban, midőn Bárca felöl Kassához közelített kocsija. „Egy hegyszögben fekszik az, körülvéve mindenfelől apróbb vagy magasabb hegyektől, melyek közül az, amely túl rajta mintegy félórányira emelkedik, legmagasabb és a bécsi némabarátokéhoz hasonlít, csakhogy a tetején semmi klastrom nincs... Az enyészetre fekvő dombok gabonát, a keletre fekvők pedig bort teremnek. Ezek közt a város alatt lefolyó Hernád szép réteket mosott, s nincsen ls másfelé Kassának semmi nyílása azonkívül, amelyen én iöttem. A város hossza a csausséval egy lineában fekszik, s ez csinálja, hogy az idegen utazó míg a városba be nem ér, a kevély nagy templomon és egynéhány tornyon kívül nem lát egyebet, hanem csak setét zsindelyzetet..." Kazinczy — pontosságára jellemzően — leírja a város belső képét is; így körvonalaiban némi fogalmat kapunk a 18. századvégi Kassa arculatáról. „Kassának alsó kapujától a felsőig, s így 1070 lépésnyire, egy annyira széles utca nyúlik el, hogy azon a templom is elfért, mégpedig nem hosszában, hanem keresztül rajta. Szerencséjére a városnak és minden jóízlésű lakosnak, nem Frledrich építette azt, és így utcája nem schnurgrad épült, hanem irreguláris csavargású ellipszisre ... Ami nekem első körülnézéssel leginkább tetszett, az a város nagy utcáján két ágban keresztülfolyó csermelypatakocska. Űgy nevezem én is ezt a kassaiak után ..." Ez a város fogadta tehát falai közé a két literátort s szerkesztőt hosszabb időre. Batsányi a mai Lenin utca 74. számú házban lakott, a kassai dóm nyugati díszkapuja felőli utcaoldalon, szemben a premontrei templommal. Mint ismeretes, a házat, melyben lakott, már régebben részben lebontották. A szemközti oldal — a dómhoz közelebb — fogadta Kazinczyt; előbb a Fekete Sas vendégfogadó, utóbb — feltehetőleg — Török Lajos, Kazinczy későbbi apósának háza, az Orbán-torony tőszomszédságában. Az utazó ember egyébként sok vonásában ma is olyannak látja a tájat — eltekintve az utóbbi évek hatalmas ipari létesítményeitől —, úgy közelíti meg Kassát, ha délről érkezik, mint egykor Kazinczy leírta. A finom ízlésű Kazinczy még e szubjektív megjegyzéseiben sem mellőzi, hogy hangot ne adjon elégedetlenségének. Egyrészt azért, mert „gusztussal újult" városnegyed „legszebb szomszédságában füstös jalu házak állanak, s zsindelyezetükről hosszan nyúlnak ki az utcára a facsatornák..." Másrészt azért, mert „igaz architektúrái ízt még a legköltségesebb épületeken sem találhatni..." Kazinczy igényesen figyelte a kassai városképet, az épületeket és utcák kiképzését. Nem tagadta meg ezúttal sem önmagát. — Batsányitól nem olvashatunk csak egy sort sem, ily jellegű megjegyzéseket. Mégis: együtt indultak. A felvilágosodáskori magyar irodalom kassai kibontakozásánál vállalták mindketten igen fontos, az irodalom arculatát formáló szerepet. Aztán ... Azután elszakadtak egymástól, s el Kassától is. Kimondatlanul is örökös vetélytársak maradtak (csak egy-egy csípős megjegyzés utal erre). Kassa mindkettejük számára fiatalságuk, indulásuk erőteljes — de mindjobban a távolba tűnő — jelkép maradt, a „szép nagy kezdetek városáé". Kazinczy élete a nyelvújításban lüktetett s égett el. Batsányi pedig megrekedt, szíve dobbanása — bár magas életkort ért meg — a kassai évtizeddel megszűnt. KOVÁCS GYOZÖ