Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-01 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

— Most is éhes vagy! Kérj valamit. Különben, mit törődöm én veled — tette hozzá —, tőlem felfordulhatsz. — A pénzét nézte és fáradtan legyintett. — Még egy pohár tejre telik. Több nincs. A gyerek szorosan lehunyta a szemét és a fejét rázta U pedig beseperte a pénzt. Azután összekulcsolta a kezét és az asztalra támasztotta. — Átkozott idő — mondta. Hirtelen szembefordult a gyerekkel. — Te persze azt hiszed, valami bajba keveredtem? — Felkapott egy szalvétát és összegyűrte. — Átkozott eső — ismételte. — Egész éjszaka várom, hogy elálljon, nem akarom tönkretenni a ruhámat. Ahogy kinéz, egész éjszaka várhatom. Istenverte hét volt, annyi szent. Törje ki a nyavalya. Eső, eső. Kivette a cigarettát a szája sarkából és odapattintotta a fiúnak. Ö elkapta, ügyesen lecsípte a szopókáját és ajkai közé Illesztette. Olyan ügyesen csinálta, mint egy majom. Az ember komoran mosolygott. A gyerek jó mélyet húzott, és a csikket szétnyomta a hamutányéron. A füst úgy eltűnt, mintha az utolsó szemig felszívódott volna a tüdejében. Hirtelen két vastag sugárban áradt ki az orrlyukain. — Te kis csirkefogó — mondta az ember. A nagyítóüveggel olvasó vendég hangosabb lett. Észre sem vette, hogy fennhangon olvas. Furcsán, távolian mormogott, mintha imádkoznék. A fiú csodálattal nézte a nagyítóüveget. Amikor a vendég felpillantott, óriási kék szem meredt a gyerekre. — Biztos, hogy nem akarsz még valamit? — kérdezte ismét az ember. A gyerek megint tagadóan rázta a fejét. — Akkor hát csak üljünk — mondta az ember, és körülnézett. Vizes nadrágjától vizes lett a szék a gyerek alatt. Ügy odaragadt a székhez, hogy mozdulni alig tudott. — Egye meg a fene — mondta az ember —, nem ülhetek itt egész éjszaka. — Idegesen elindult a kijárat felé. A kasszánál kifizette a levest. Két fogpiszkálót dugott a szájába, és meglendítette a forgóajtót. Az ernyő alatt tűnődőn megállt. Azt mondta a gyereknek: — Most menj haza. Az előadásnak vége. A fiú a falhoz lapult, nem mozdult. — Ha akarsz, maradj. Én megyek. Nekem van hová. Legalább ennyim van. Fejét litrtelen kidugta az esőbe és elindult lefelé az úton. Erősen sántikált. A mozi bejárata előtt megállt. Visszanézett. Észrevette, hogy mögötte a fiúcska behúzódott egy kapumélyedésbe. Káromkodott. És tovább sántikált. Az eső mintha csöndesedett volna, de még mindig éppen eléggé zuhogott ahhoz, hogy átázzék a kabátja, és beszivárogjon a cipőjébe. Pocsolyákon gázolt át. Valahányszor elmerült a cipőtalpa, nagyot káromkodott. Fáradtan megállt egy fa alatt, hátát nekivetve a törzsének. Hirtelen a sovány jószág árnyéka előbújt egy másik fa mögül. Odabicegett a fához, és kiabálni kezdett. — Miért kísérsz, mondd meg, miért? Enned adtam, még mit akarsz? Nincsen pénzemi — A gyerek arcát a fa törzséhez szorította, csak lázasan csillogó fél szemével lesett rá. — Az ördögbe is, takarodj haza — kiabálta —, vagy menj, ahová akarsz. Engem ne kövessen senki! Gyorsan szedte a lábát, azért néha visszanézett. A kicsi árnyék várt, amíg eltávolodott, akkor megelevenedett és ő is elindult. Az ember egy parkon átvágott és megbújt egy bokor mögött. Mikor a gyerek a közelébe ért, megragadta a gallérjánál és ráordított: — Nem megmondtam, hogy ne kövess! Ez a hála a vacsoráért? Utoljára mondom, ne kövess, mert úgyse viszlek haza magammal, pénzt se adok, semmit. Megértetted? — Válaszra várt, de a fiú egy szót sem szólt. — Könnyedén, szinte játékosan meghúzta a fülét. — Válaszoljl — A fiú hátrált néhány lépést, de az ember utánanyúlt és a hajánál fogva visszarántotta. — Lesz beszéd, vagy nem lesz beszéd? — A gyerek összezárt szájjal hallgatott. Hirtelen elengedte és futni kezdett. Vizes pázsiton futott, megcsúszott, térdre esett, káromkodott, és nagy sánta léptekkel eltűnt a sötétben. Hallotta, mint cuppog mögötte a gyerek meztelen talpa. Futás közben kiáltotta vissza: — Beverem a fejed, ha nem hagysz békén, szavamra beverem! Kifulladtan egy padra roskadt és várt, hogy a fiú a közelébe érjen. Zilálva szedte a levegőt, egy pillanatra teljesen elállt a lélegzete, levegő után kapott és hörgő hangot hallatott. Az eső vadul verte a kalapját, kabátját, de ő úgy ült ott, mint aki már nem törődik az esővel. Szeme tüzelt, idegesen remegett, és várt a fiúra. Azután, mintha a szavak felrántották volna a padról elordította magát: — Te mocskos kis gazember! Te csatornapatkány! Bár rúgtalak volna fenéken a leves helyett. Te pióca. Azt hiszed, vajszívem van! Megpuhítasz a nyavalyás képeddel? — A szélben csak egy bokor hajladozott, annak kiabált. — Senkid se vagyok, semmid se vagyok, mit lógsz rajtam. Törődjön veled, akinek a gondja, ha senki se törődik, nem az én gondom. Ki vagy te nekem? Senki, semmi. Megértetted, te kis pióca? Elhallgatott, és a szélben hajladozó bokorra meredt. Sehol senki, csak eső és sötétség. Lenézett a cipőjére, a nadrágszárára. A sarki lámpa fénye megvilágította a pusztulást. — Miattad tönkretettem az egyetlen jó nadrágom — panaszolta, de hirtelen elkapta a veszett düh —, szétverem a pofádat, bizonyisten, szétverem! — és elindult lefelé az úton. Várt, amíg a sarki lámpa éppen tilosra készült fordulni, s az utolsó pillanatban átvágott az úttesten. Mögötte megindult az autósor. Alig ért a túlsó oldalra, már látta, hogy a gyerek a kocsik közt bukdácsolva lohol utána. Pénzt rántott kl a zsebéből, és vadul a gyerekhez vágta. — Nesze, vidd te kis pióca! Sánta lábát húzta maga után, sután bandukolt az úton. A sarkon betért egy sörözőbe. Leült. A szeme lázasan fénylett, arca sápadt volt a kimerültségtől. Kabátjáról csöpögött a víz, és tócsába gyűlt a padlón. A bárpult fölött a tükörbe meredt. Hirtelen megfordult, mögötte az ablaküvegen szétlapult a piszkos kicsi arc. Mihelyt észrevette, hogy figyelik, visszahúzódott a sötétbe. Felállt és kiment. Néhány lépésre ott állt a vézna kis alak, éberen, futásra készen. — Ha volna hova tegyelek — mondta —, ha nem volnék beteg... de még beteg is vagyok — mondta. — Ha ma elviszlek, holnap ls velem akarsz jönni, és holnap is enned kell. Árva vagy? Nem telik rád. Keveset keresek, lehet, hogy munkám se lesz, ha visszamegyek. Látod így van ez. Különben pedig nem is szeretem a gyerekeket. Csak megsajnáltalak ott az előbb, egy kutyakölyköt is megsajnáltam volna. Értsd meg, ennyi az egész. Nem szeretlek. — Nagyon komolyan fejezte be. — Nincs gubám. Kórházból jövök. Hiszen láttad, mennyi van a zsebemben, még magamnak se elég hát még kettőnknek. Menj szépen haza, hagyj engem egyedül... A gyermek mozdulatlanul állt a sötétben. Arca a sárfoltok alatt fehér volt,, szemefehérje hirtelen felizzott. Egy szót se szólt. Az ember elfordult, és megindult az úton. Néhány lépés után megállt, visszanézett. A gyerek még állt, látta, amint kis teste megrándul, azután hátat fordít és elindul az ellenkező irányban. Utána bámult, amíg nyoma sem maradt a sötétben. Sietett végig az úton, átvágott a túloldalra, és kinyitotta az egyik sötét ház sivár kapuját, Óvatosan mászott fel az emeletre, s amikor végre a szobájába ért, ledobta a kabátját és beleroskadt a hintaszékbe. Ügy érezte, nagyon sokáig volt beteg, lázas keserűség gyötörte és most végre valahol elengedheti magát. Ült a székben, szemei tehetetlenül lecsukódtak. Hirtelen kiegyenesedett, felugrott és az ablakhoz lépett. Széthúzta a függönyt. Szemét a sötétbe fúrta, figyelte a nedvesen, feketén fénylő utcát, partjain a mély árnyékokat. Sokáig állt az ablaknál, visszafojtott lélegzettel, feszülten leste, hátha mozdul valami ott lenn, az árnyékok mélyén. Amikor az ablaktól elfordult, sötét volt a szeme, fekete a szembogara. Homlokán kiütött a verejték. LÁTÓ ANNA fordítása Összekattlntotta a barna bőrtáskát, pontosan úgy, ahogy az ő orvosa. A foglalkozások mozdulatot öröklődnek, mint az agyérelmeszesedés. A sok rumli után csendben hall meg az öregasszony. Elaludt. A többiek zokogtak, mindenki vörös orral közlekedett a lakásban, csak ö ült némán a halott fejénél. Az ab lak előtti gesztenyefa levelével hajtotta el a legyeket anyja fehér arcáról. Azután megjöttek a temetkezési vállalat emberei, koporsóba tették a testet. Az egész ház sorba állt, mikor vállukra véve megindultak vele. A lépcsőházban hirtelen valami nagyot zuhant. Tudta, anyja esett fejjel előre a deszkához. Kaparni kezdte a falat, és azt kiabálta: — Ne bántsátok! Nagyon kérem, ne bántsátok! Többet nem sírt az életben. A fia temetésén sem. Erzsinek keresztelte a lányát, Lacinak a fiát. Laci repülőnek ment. Sántha Menyhért fiával együtt vették fel. Már a Horthy Miklós repülőalapnál kitűnt nagyszerű reflexeivel. Olaszországba vitték vadászkiképzésre. Szűkszavú gyerek volt. Nápolyból csak annyit írt: — „Az ég kék, a tenger sima, a nők szépek". Egy Cr—42-sel. zuhant le gyakorlat közben. Azaz nem is a géppel, mert kiugrott, de nem nyílt ki az ejtőernyő. Nehéz csizmái húzták a földhöz, úgy jött lefelé, mint egy gyertya. Egyenesen. És az utolsó pillanatig nem vesztette el az eszméletét. Ezernyolcszáz méteren át üvöltött. Így mesélték bajtársai, akik ott voltak a temetőben. Elegáns selyemingüket fekete nyakkendő fogta össze, mellükön csillogott a koronás aranysas. A levegőben három Cr— 42-es berregte a tiszteletkört. — Megcselekedte, amit... — harsogta a szónok a sírnál. Ekkor úgy érezte, felordít. Kikapta a kezét felesége karjából, akt Ijedten nyúlt utána, de szerencsére nem lett botrány, mert uffai hirtelen sodorni kezdték arca előtt a levegőt. Akkor nem értette, miért. A bombázások idején az óvóhelyen is ez a mozdulat nyugtatta meg. Mintha Carcassonne-ban feküdne a pricscsen, és szívná a füstöt, vagy az anyja ágya mellett legyezne a gesztenye levelével. Milyen szép, nagy levél volt. Állt az öregember az ablaknál, s nem vette észre, hogy bejött a lánya. Csak mikor az kitárta a spalettákat, a hirtelen szétnyíló fényben ejtette le semmit sodró kezét. — Papa, már megint megitta a rumot! A deszkák mély, dübqrgő hangfa, mely ismeretlen távolságról adott hírt az imént, elhalt az agyában. — Én? Én igazán ... Szepegett. A szélesre tárt ablak is bántotta. A gesztenyefa mögött most látszott az úttest, a tér, autók tülköltek, galambok szálltak a tornyok körül. Az egyiken hatalmas betűk: „Gondoljon családjára, kössön életbiztosítást!" — Én igazán ... — Én ittam meg. A kamasz szólalt meg a díványon. Fel se kelt, csak úgy félvállról vetette oda. Az asszony nem hitte. Mit csináljon? Tétován nézett hol az öregre, hol a fiára. — Te? — Igen, én. Mikor Gabiék itt voltak. Valamivel csak meg kellett kínálni őket. Az asszony látta, hogy csatát vesztett. — Éppen rumot. Szép kis oircsaft. Mondhatom, jól megcsi náltátok! Kiment. Az öregember felkuncogott. — jól megcsináltuk. Ml mindig jól megcsináltuk. De már elfelejtette, hogy miről volt szó, azt is, hogy az unoka ott van mögötte. Összehúzta a spalettát. Egy keskeny rés maradt, azon keresztül csak a gesztenyefa látszott, azt nézte kitartóan, míg remegő uffaivál sodorta a levegőt. LÖRINCZ GYULA RAJZA Ezt később is mondták, anyja halálakor. Otthon halt meg. Sok baj volt vele, mert a végén egyre az ablakon akart kiugrani, és mikor visszacipelték, beverte fejét az ágy végébe. — Miért bántotok — jajdult fel ekkor, és kitisztult szemét elöntötte a könny. — Teljes meszesedés az agyban — mondta az orvos. — Tulajdonképpen elmeosztályra kellene vinni, de erre a pár napra ...