Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-06 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

BAJ VAN AZ ÉS A TÉNYLEG { ALKALMAZÁSÁVAL Talán jó néhány olvasónknak feltűnt már: Magyarországon kívül nem sok olyan magyar nyelvű heti- vagy napilapot kaphat, amelyikben mindig hibátlanul írják az egyelőre időhatározószót. Mégsem nagy azoknak a sajtóbúvároknak a száma, akik panaszt tettek emiatti Lehet, hogy többen észrevették azt is: a henye és darabos tényleg úgy befészkelte magát mondatainkba, hogy finomabb és választékosabb társai, a valóban, csakugyan, az igazán elvesztették har gyoniányos nyelvi pozícióikat. De hányan emelték fel szavukat ezeknek a határozószóknak a kisenunizése ellen? Én azok közé a kevesek közé tartozom, akik nem tudták a végletekig elnézni, hogy pl. a Hét egy-két munkatársa állandóan összekeveri az egyelőre és az egyenlőre használatát. Ezért kipécéztem' néhány tévedésüket: 1. „Az orvostudomány egyenlőre képtelen megállapítani, mi lehet a túl hosszú alvás okozója." 2. „A spanyol rendőrség a lettesek felkutatásában egyenlőre nem ért el eredményeket". 3. „A kritikusok egyenlőre tartózkodóan nyilatkoznak Elke Sómmer lestményeinek értékéről". Hogy került a felsorolt mondatokba az egyelőre helyett mindenütt az egyenlőre? Nyilván tájékozatlanság következtébenl Az íjpssztrofált újságírók nem ismerték fel az egyeiöre (egy + előre) összetett időhatározóse$ és az egyenlő melléknév-re ragos alakja f •SJWrtó + re) közti különbséget. Pedig ha egy kicsit körültekintőbben szövegeznek, maguk is rájöttek volna: nekik a „bizonytalanul rövid ideig" vagy a „jelenleg még" érteimében alkalmazott egyelőre határozó szóra lett volna szükségük. De ők nem ellenőrizték, ami a tollúk alól kikerült! Így titokban maradt előttük, hogy egyenlőre pl. csak felületeket lehet csiszolni, döngölni stb., vagy vesszőket, lemezeket, deszkákat stb. vágni. Az én nyelvérzékemet szerfölött bántja az is, hogy beszédünkben és írásunkban a kelleténél nagyobb mértékben elterjedt a tényleg. Tudniillik ez a határozószó — amellett, hogy a széles körű, túlzott és indokolatlan használat alaposan elnyűtte — a mindennapi életben sok helyütt jelentéktelen töltelékszóvá degradálódott. (Főleg ilyesféle mondatokban: „Hát ez tényleg remek, hogy új lakásba költöztél!) Azt hiszem, jó lett volna, ha az itt megrótt nyelvi jel anakronisztikus egyeduralmát megpróbáljuk hamarabb korlátozni. Ugyanis „a tényekhez, a valósághoz hűen" — ennek a tudattartalomnak a tényleg kedettől fogva csak egyik lehetséges (méghozzá nem is a legimponálóbb) kifejezője volt. Annak a tudattartalomnak pedig, hogy „a beszélő vagy a . szóban forgó személy állásfoglalásának, véleményének megfelelően" — a tényleg mindig csak a legsivárabb, legközömbösebb megjelölésére szolgált. Ezek miatt az okok miatt a tényleg határozószót nem kedvelem. (Annak ellenére, hogy használatára a többségi és a kisebbségi magyar társadalom tagjai igen rászoktak. (Meggyőződtem ugyanis arról, hogy stilisztikai értéke csekély, értelmi és hangulati ereje enervált, alakja pedig meghasonlott a jelentésével. Két újságcikkből három példát választottam, hogy kifejtett véleményem helyességéről másokat is meggyőzzek: 1. „ ... évekkel ezelőtt a kassai járásban tényleg sereghajtó volt a somodi szövetkezet." 2 képesek tényleg nagyüzemi szinten megszervezni, irányítani a termelést." 3. „Amit mondott, tényleg elgondolkoztató." Remélem, ezek után senkinek sem kétséges a lényeg: elburjánzott nyelvünkben a tényleg. Szűkítsük használati körét! Helyette —: szükség szerint — inkább a rokon értelmű, de kifejezőbb valóban, csakugyan, igazán határozószók valamelyikével éljünk. Ezt a javaslatot népszerűsítem Sajó Sándornak azzal a régi logikus, fanyar humorú „tanversével is", amely még az utóbb' tárgyalt határozószók differenciált alkalmazására sem rossz példa: „Hát önnek tényleg szép a naplemente S nem igazán, valóban, csakugyan? Hát Önnön tényleg lyukás már a mente? javítsa tényleg: tűvel, jó Uram! Mert igaz, bár, hogy minden tény való, Minden valót még nem mondhatni ténynek, S aki úgy beszél, ír, ahogy nem való, Az rászolgált, hogy kikapjon, de — tényleg." DOBAY BÉLA UJ VERSEK FECSÔ PÁL: Nyomtalan nyomok Ezer és ezer láb taposott előttem utat, milliók könnye, verítéke szülte az ingoványokat. Százezrek jártak már előttem, nyomukat fölszívta a Nap, újok a rögök, új az ösvény és újak a sugarak. Forgó földünkön forgó az élet, forgó földünkön, olcsó a lélek, taposott rögre hull és olvad a há, rügybontó fák felett füttyent a rigó, dala is a földet keresi a rög fölfogja és átöleli. Hófúváson, madárfüttyön át lépteink cipelnek tovább, lehet előttünk hegy, vagy rengeteg, jártak itt már régen emberek. ösvények szövik tovább az utat, az ember mindig új ösvényt kutat s egyszer fölkapja nyomát a szél, o nyomtalon nyomro egy új ember ér. Vágy a viharban A méhzümmőgést megölte a csend; felhőnyájok úsznak odafent, nyálkás oz út és iszapos, sülyed, mit száz láb egyszer kitapos, új utat keres oz ember szebbre jobbra vár; okosabb ösvényt találni legalább, felszámítani az esőcseppeket, lecsókolni a pergő könnyeket, szívmeleggel fűteni a Földet nyarat varázsolni a mennydörgés helyett, szelídebb legyen oz ember s boldogabb, viharcsitító, okosabb, új útra térjen ügyesen szeretet védje — talán megpihen. SIMKÓ CSABA: Gödrök i '.j* Először nagy körök hozzák a delet Szárnya a délutánt szürkén éri (Szemem is fókusz nem kell félni) Mégis hiába körök a szabályok s a gödrök mélyek Ajtócsukáskor lábszagos kapca van odabent is felakasztva Adom Európa mosd ki az éjjel lehessen újra léleknek hívni Csa i r á hafakérfik Alázatos kutyaszemek nyüszítik körül a percet Két karomban szakad a kötél s a fákban megindul az utolsó gyászmenet Nektek még kell a hatalmas éjhez a hegyek kiszabott esztelensége s a minden éjfélkor elsülyedt popírhajó A világ görcsei belém álltak s kötik a minden reggel kinyíló sírok mélyét (Még a kis patak sem szeret híd alatt menni) A vízsodorta kövek hangját csak a halak értik. Kunt Ernő: Emlékezés egy tulipiros csokorra ill mm •HHHB^BQH