Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-06 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

Tikkasztó a hőség itt fenn u szőlőhegyen. Az ember még a cipőtalpon kéresztül is szinte érzi a horaók forróságát. Mert, hogy el ne felejtsem, nem sziklás, meredély alatt mughú zódó szőlőhegyről van szó, csupán dombocskákről, melyek alig 25—30 méterre emelkednek kí a határ átla gos magasságából. De mit tehetnek a v/áÄlek, ha számukra nem adatott meg az a lehetőség, hogy vulkanikus eredetű hegyaljai talajba telepítsék a szőlőt. Olyannal kell beérni, amilyen van. A Hortobágyon élő embernek már az asztallapszerű síkságból kiemelkedő pár méteres buckák is dombot je lentenek, hát miért ne lehetne ebben a kis bodrogközi falucskában hegyet „emelni" a dombokból. Perzsel a nap, süt a homok. Akiket arra szólított a kötelesség, hogy itt a tűző napon, illetve a két „tűz" között tevékenykedjenek, azokat aligha irigyelnék meg a fák hűvösében, vagy a víz frissítő, simogató ölén nyaralók. Mert más ám a hullámok hátán himbálódzó csónakban vagy gumimatracon „kibírni" a tűző napot, és más itt a homoktengerben. De mit lehet tenni, itt minden áldott nap új és új munkát ad. Bajszos bácsit szólítok meg. Azt, akit korábban már jól szemügyre vettem. Lehet hetven éves. Fején sapka, az eléggé vastagnak látszó ing fölött az elmaradhatatlan lajbi, nadrágján néhány folt a permetlétől, s amikor lehajlik, bakancsának szára és a nadrágjá alja közül elővillan a szürke zokni. Az adjon isten jónapot-ra felém fordul, végig is mér. Bár tartózkodón, de elfogadja köszönésem. — Nincs melege bátyám? — kérdezem. A kérdés után újra a munkájába hajol. Nem tudhatom, hogy megsértettem-e a kérdéssel, vagy pedig a válasz szavait rágja. Olyanformán, hogy ha már őj;y vasaltnadrágosnak szól, akkor legyen igazi. Erre már jó néhány másodpercet várni kell. Várok türelmesen, de a válasz oly soká késik, hogy már megfordul agyamban, úgy látszik, jobb, ha innen elköszönök. A barázdált arcú ember felegye nesedik, egy kicsit felém is fordítja arcát, de nem szembe néz, hanem valahová a távolba. Rándul az arcizma, mozdul az ajka, lassan szűri a szót hiányos fogsor^ között. — Volt nekem melegem — kezdi és közben felegyenesedik —, volt bizony, de még hányszor. Pedig sokszor nem volt rajtam csak annyi ruha, amennyi éppen eltakarta, amit eltakarni illő. Cigarettát vesz elő, engem is kínál. Csodálkozik, hogy nem dohányzom, s miközben előhalássza a gázöngyújtó ját, meg is jegyzi: — Én bizony olyan idős koromban sem engedhettem volna meg magamnak azt a luxust, hogy ne szívjak naponta 20—25 cigarettát — kapaalja meg hegye dohányból. Azt lehetett szerezni. Jó volt az akkor, amikor beszélni kezdett az ember gyomra. És ez gyakran megtörtént, különösen télutón. De ezt ne írja meg, mert a gyerekeknek azért mindig volt. Azért olyan ebéd is volt, hogy az asszony jóllakott azzal, amit a gyerekek meg ettek, nekem meg fáintos ebéd volt a kapaalja dohány kesernyés füstje. Hát így volt az akkor. — De azt még nem mondta meg, miért volt annyiszor melege akkor is, amikor egy szál ruhában dolgozott. — Hát egyszer se higgye, hogy a naptól meg a forró homoktól. Mert aki életének nagyobbik részét kint a szabadban tölti, annak nem árt az ilyes, ini. De amikor ... Pár lépésre tőlünk öten beszélget nek. Ott van köztük Tóth István szövetkezeti elnök és Czető István üzemgazdász is. Emberem arra néz, hamískás mosoly lopakodik arca barázdáiba, azután folytatja. — Amikor az ember háta mögött ott állt az úr, abba beleizzadt a napszámos. De bele ám! Mert ki tudhatta, hogy tni lesz holnap, ha az úrnak va lamí nem tetszik. 0 a közelálló csoportra néz, én is arra fordítom a fejem, úgy sejtve, hogy egy icipici célzás is van a szavakban. Kissé kellemetlenül érzem magam — mi lesz ebből. Gyorsan kisegít a zavaromból. Igy folytatja — miközben fejével a „főnökök" felé int. — Ezektől már nem kell félni, mert ezek inkább csalogatják az embert a munkába, minthogy hazaküldjék. Meg aztán annyit dolgozik az ember, amennyit éppen akar. Mert nem napszám van, hanem akkordmunka. Valami újabb kérdésen töröm a feEmberek a szőlőhegyen Foto: SPÁClL jeni, hogy megtörhessem vele a hirtelen beállt csendet, de semmi okosabb nem jut eszembe, mint hogy azt kérdezem: — És az egészsége hogy szolgál? — Jól — kapom a kurta választ. Azt hittem, ezzel be is van fejezve a társalgás. Öreg barátunk azonban, mintha csak a korábbi gondolatmenethez kötné a szót, így folytatja: — Látja, ezek az oltványok is itt .i II na k ebben a hőségben, a forró homokban, de egyik sem veti le a „ruháját". Hogy miért, azt is megmondom. Azért, mert egészségesek, jó mélyen van a gyökerük a talajtan. — Sóhajt. — Bár az unokáink is ilyen kiszakíthatatlan gyökeret vernének itt a szövetkezetben. Mint aki eleget beszélt már, újra munkába hajol. Elbúcsúzom, folytatjuk utunkat. Magyarázzák, 40 hektár szőlőt telepítettek az utóbbi években. Ebben a kis szövetkezetben eléggé megterhelő beruházás volt, s ráadásul még a inunkaGgység értékét is jelentősen csökkenti. Mert dolgozni kell a szőlőt addig is, amíg termőre nem fordul. Nagy áldozat ez a jelenben. Éveken keresztül csak 20 korona körüli értéke volt a munkaegységnek. A járás néhány szövetkezetében már 30 koronánál tartanak. A vékiek, amint tapasztaltam, mégsem bosszankodnak. Czető üzemgazdász — akit nagyon rokonszenves és kiváló szakembernek ismertem meg —- ezt ilyenformán fogalmazza meg: — A tagok többsége nem a jelent, hanem a jövőt nézi. S különösen azok, akik azt szeretnék, hogy a család ne annyifelé menjen szerte a világba, ahányan vannak. Legyen együtt. Ezt. persze nem úgy értem, hogy egy lakásban, hanem egy faluban. Ha mun. kalehetőség lesz, akkor a leglényegesebb tényező már biztosítva van. A szövetkezetben dolgozni óhajtó fiataloknak pedig a nemzeti bizottság és az efsz vezetősége egyaránt támogatást nyújt az építkezéshez. — Szóval nem tartja erőltetettnek a beruházást. — Bár erre a jövő adja meg a választ, a magam részéről sem tartom annak. Mert azért az itt dolgozó

1 szövetkezetesek keresete sem kevesebb, mint azoké, akik száz kilométereket utaznak. Főképp a tiszta keresete. Az elnökhöz fordulok, tőle kérdem: —: Ha azt mondjuk, az volt a célunk, hogy munkalehetőséget, jövőt biztosítsunk a fiataloknak, Idősebbeknek egyaránt, akkor természetes, hogy bizakodunk — nem lesz hiány a munkáskézben. Meg úgy van az — magyarázza mosolyogva —, hogyha a lányok, fiatalasszonyok munkára lelnek a szövetkezetben, előbb-utóbb a fiúk, férfiak is könnyebben itthon maradnak, — Még egy kérdés. Gazdasági szempontból mit várnak ettől a komoly beruházástól. — Talán valamivel előbb kell kezdenem — mondja az elnök. Határunk jelentős része homokos. Mi például még a nagyrabecsült szovjet búzafajtákkal sem versenyezhettünk volna a bodrogközi mezőgazdasági üzemekkel a hektárhozamokban. De a szőlőnél már igen. Ezt persze Czető elvtárs pontosabban, számokban is megmondhatja. — Hát kérem — kezdi az üzemgazdász —, valóban nagy a beruházás. Egy hektárra megközelítőleg százezer korona, a haszon nélküli két-három évi munkát nem is számítva. De nézzük csak közelebbről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy pár éven belül ezek a hektárok 70—100 mázsás hektárhozamot fognak adni. És számoljuk a szőlő kilóját nyolc koronájával. Nem is beszélve a borról. A beruházás megtérülése? Minek mondjak pontos számot, amikor még sok minden beleszólhat a számításba. Egyébként ezzel a megtérüléssel kapcsolatban inkább úgy készítettük a tervet, hogy kellemesen lepődhessünk meg. Mármint gazdasági vonatkozásban. Végighordozzuk tekintetünket a hatalmas szőlőültetvényen. Itt is, ott is emberek, nagyobb részt lányok, idősebb asszonyok és férfiak szorgoskodnak a szőlőben. Mert itt mindig van munka. Meg is kérdezem kísérőimet: — Nem félnek attól, hogy csúcsmunkák idején nem 'bírnak majd a szőlővel? És akkor oda a beruházás. Egymásra néznek, már az arcvonásaikból leolvashatnám a válasz lényegét, de hadd mondják el ők, miért nem félnek ettől. — Először is: amelyik munkát csak lehet, azt mind gépesítjük. Másodszor: ha termőre fordul az egész terület, jelentősen növekszik majd a munkaegység értéke, s ki ne tudná, milyen csábító a jó kereseti lehetőség. Harmadszor: a környék csaknem valamennyi szövetkezete a külterjes gazdálkodás felé húzódik, számítunk arra, hogy munkaerőt onnan is nyerhetünk. És nem utolsósorban az iskolásokra is lehet számítani, különösen a szüretnél. Szóval... Megértettem. Ám egy kérdés még mindig foglalkoztat. És még akkor is felteszem, ha netán kellemetlen. — A belterjesítés lényegesen nagyobb terhet jelent a szervező- és irányítómunkátan. Erre is felikészült-e a vezetőség a feladat .nagyságához mérten? — Azt hisszük, igen — mondják. — Képeztettünk és képeztetjük a szakembereket, szervezőket. Hogy jól, azt csak a jövő dönti el. Hogy jól-e? Egy már tény; a mélyen gyökerező szőlő jól megfogta a homokot. S ha olyan szilárdan köti meg majd a fiatalokat is a szövetkezetben, akkor nem volt hiábavaló az áldozat, a sok fáradozás, a holnapot, az életet teremtő derekas munka. HARASZTI GYULA