Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-13 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

PIEHE CAMES PÄRÍZS1 LEVELE NOMÁDLAKODALOM RAJTAÜTÉSSEL A mini­szoknya halála Meghúzták a vészha­rangot a miniszoknya fe­lett. A téli divat, amelyet e napokban mutattak be a nagy párizsi divathá­zak a miniszoknya teljes vereségét jelenti. „A mi­niszoknya meghalt" — ír­ják sajnálkozva a szak. értők. Sokáig tartotta ma­gát és királynőként ural­kodott néhány éven át. Bizonyos az, ha az em­ber a nagy párizsi bulvá­rokon sétál, azt látja, bár még mindig a mini­szoknya van a legna­gyob számban képviselve (mégpedig minibb a mi­ninél), már gyakran fel­tűnnek a hosszú ruhák is. A vírus terjed — és meglepő gyorsasággal tért hódít. A miniszoknyához el­sősorban azok váltak hűt­lenné, akik számára a legelőnyösebb volt: a 16 és 20 év közötti fiatal lá­nyok, akiknek pedig nincs mit takargatniuk. így a divattervezők csupán az utca hangulatát köve­tik... Nos, a divat ismét hosszú szoknyát diktál, térd alattit, a lábszár kö­zepéig érőt, vagy pedig egészen bokáig érőt. Kez­detben, úgy látszik, még nagyon is liberális lesz. Mit ls mondhatnánk er­ről? Jóformán semmit. E téren nagy a zűrzavar. Két stflus összecsapásá­ról van szó, és nagyon is kérdéses, sikerül-e „bé­kés együttélésre" jutniuk. Az egyik stflus az ún. „tollszár" vonalat követi: egyszerű, disztingvált, komor és sötét színeket alkalmaz, a 30-as évek „angol nevelőnőinek" lég­körére emlékeztet. A má­sik stflus gazdag fantá­ziáról tanúskodik, és sok­szor az álarcos bálok maskaráira emlékeztet. Felvetődik a kérdés, va­jon ez a „hippik" befo­lyása? Ez a stílus annyi­ra fellengzős és maska­raszerű, hogy nem is kö­veti a divatot. Úgy tűnik, hogy a szláv hagyomá­nyok is hatást gyakorol­tak a divatra, a szoknya bő, húzott, az ujj bő puffos és színes fodrok­kal díszftett, a nadrág „muzsik" stílusban ké­szül, és derékban széles, húzott öv fogja össze stb. Mindenki szabad teret en­gedhet a képzeletének. Egyes divatházak bizo­nyos katonás stílust igye­keznek bevezetni, bőrből vagy műanyagból készült ruhákat, prémmel díszí­tett kalapokat és sapká­kat mutatnak be. ... Valamennyi típus­hoz ugyanazokat a cipő­ket viselik: különféle színben és különféle ma­gas szárral... A hosszú ruha régen várt diadala azonban szá­mos nehézséget okoz. A nők nagy részének nehéz lesz felújítani a ruhatá­rat a tél kezdetén, s bi­zony legtöbbjük számára ez megengedhetetlen költséget jelent. Ezért sokan nem ve­szik majd figyelembe a miniszoknya halálát. Megjósolom, hogy az őszi idény kezdetén nagy si­kere lesz a szegélynek. Az elegáns nők — és a többiek is — a halálra Ítélt rövid szoknyájukat szegéllyel fogják meg­hosszabbítani. Mások vi­szont e két divatirányzat közötti átmenetet majd úgy oldják meg, hogy egyszerűen nadrágot vi­selnek ... A párizsi René Minosa és Brigitte de Saint Preux nemcsak turistaként járta Afga­nisztánt, hanem az orientális lakodalmakat tanulmányozták és filmezték. Közben életveszé­lyes kalandokba keveredtek. René Minosa meséli: Magasan az emberek feje fö­lött teveháton hányódtam, mint csónak a hullámverésben. Nem először ültem teveháton, de ezt az élményemet sohasem felej­tem el. Kusit — nomád nász­ruhát viseltem — azaz fehér buggyos nadrágot, fehér inget, gazdag hímzésű mellényt, tur­bánt. Körülöttem szakállas fér­fiak forgatták fegyverüket. Tevém lassan lépegetett a tá­bor fekete sátrai közötti úton, „menyasszonyom" sátra felé, amikor egyszerre elszabadult a pokol. Először csak puskalövé­seket hallottam a közeli gyü­mölcsliget felől, majd kiáltáso­kat,- asszonyok és gyerekek hangját. Kísérőim hirtelen el­tűntek, lövöldözéssel fogadták a támadókat. Én is leszálltam a tevéről • és igyekeztem „meny­asszonyomhoz" jutni, de mintha mindenki eszét vesztette volná. Nem tudtam előretörni, mert a lövések zajától megriadt tevék, kecskék és birkák tömegesen a sátrak felé igyekeztek. Egy sá­tor össze is dőlt. Teljes lett a fejetlenség. Félelem fogott el Brigitte-ért, szép szőke barát­nőmért, örökös „menyasszo­nyomért". Egy török és két kurd szertartású esküvő után éppen harmadik „lakodalmun­A nomád asszonyoknak a fegyverkezelést is tudniuk kell. Mi is felkerekedtünk. Vissza­mentünk Kabulba. Útközben egy másik kusi törzs sátortá­borára akadtunk. A nomádok eleinte késznek mutatkoztak vendégül látni bennünket, hogy megismételhessük a nászünnep­séget, amelynek a végét már nem tudtuk filmre venni. Ám napról napra arcátlanabbak let­tek, minden csepp vizet, min­den szem rizst drágán kellett nekik megfizetnünk. Három hét múlva le ls mond­tunk tervünkről. Tovább akar­tunk menni, de a kusik nem en­gedtek. Még több pénzt követel­tek. Tolmácsunk útján tiltakoz­nagy rézkondérban bugyboré­kolt a forró birkafaggyú, cu­korral. Ebbe mártogattuk ke­nyerünket s igyekeztünk palás­tolni, mennyire nincs ínyünkre. Nomád szokás szerint vendéglá­tóink nem ettek velünk, hanem csak bámultak fnínket. Majd Brigitte elővette gitárját és francia népdalokat énekelt. Megtört a jég. A kusik bará­tainak tekinthettük magunkat. Három héten át együtt vándo­roltunk velük. Kocsinkat az el­ső nagyobb helységben hagy­tuk. Kettőnknek és tolmácsunk­nak három tevét vettünk, ame­lyeket a kusiknak ajándékoz­tunk, amikor célunkat, Cfuarte­kat" akartuk ülni az afganisz­táni nomádoknál, amikor a lö­vések megzavarták romantikus álmodozásainkat. Brigitte féltése erőt adott, hogy akár erővel is előrejussak. Végre megpillantottam őt: le­vette turbánját, szőke haja homlokára hullott. Díszruhája ellenére sem tűnt már büszke nomád menyasszonynak. — Brigitte! — kiáltottam rá. Megismert. Egy ragyogó mosoly elűzte tekintetéből a félelmet. Ügy szerettem most, mint ed­dig soha, s nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok igazi vőlegé­nye, hanem csak a barátja. Re­né Minosa-Tchékov. Még néhány lépés és mellet­te voltam. Egymást kézenfogva futottunk kocsinkhoz. A lövöldözés, amilyen hirte­len kezdődött, olyan hirtelen abba is maradt. A kusik bámu­latos nyugalommal terelték össze állataikat, állították fel az összedőlt sátrat és ápolták a sebesülteket. Mi orvossággal és kötszerrel segítettünk raj­tuk. A kusik másnap reggel fel­szedték sátraikat és odébbáll­tak. Tudták, mit sem tehetnek a hasarák ellen, akik a gyü­mölcsültetvény tulajdonosai, s a nomádokkal szemben érzett évszázados gyűlöletükben újból meg újból támadnának. tam. A kővetkező pillanatban fegyvert fogtak rám. A törzsfő­nök fenyegetőzött: — Ha meg­próbáltok a kocsival eliszkolni, belelövünk a kerekekbe aztán, titeket lövünk le! Dühösen visszaordítottam: — Egy fillért sem kaptok, rablóvezérek! A törzsfőnök háttal állt ko­csink előtt, Brigitte pedig már az autóban ült. Bámulatos lélek­jelenléttel kihúzta kis Beretta­pisztolyomat a kesztyűtásakból és a törzsfőnök nyakához szo­rította. Pillanatra azt gondol­tam, no most vége! De a törzs­főnök elvigyorodott, s valamit odakiáltott embereinek. A fegy­verek leereszkedtek. Egy köteg bankjegyet vetettem a rablóve­zér lábához és tolmácsunkkal beszálltam a kocsiba. A kusik gúnyos hahotája közepette star­toltam. Csak hetek múlva sikerült követünk révén ajánlólevelet kapnunk az észak-afganisztáni Kundusz tartomány vezetőjéhez. Három héten át vándoroltunk egy tevekaravánnal a nyári le­gelőről a téli táborba. A karaván élén Hamir, egy több mint hatvanéves aggastyán menetelt, ő vezette a vezértevét. Amikor megpillantott bennün­ket, megállította a menetet. Egy sebtiben felállított sátorban megebédeltetett bennünket: Pierre Balmain pót elértük. Ez egy nyomorúsá­gos falu egy nagy sztyeppe köz­pontjában, amely a Masar-i-Sha­rif város és az Amu-Darja szov­jet határfolyó között terül el. Nyáron egyetlen lény sem élt itt, de most a családok ismét birtokba vették otthonukat, amely sokszor csak egy bekerí­tett részből állt, ahol felütötték sátrukat. öt hetet töltöttünk Guartepó­ban. Búcsúzóul még egy kusi lakodalmat ültünk, mely három nap és éjszaka tartott. Húsz bir­ka halálát jelentette a lakoda­lom, a szamovárokból pedig ki nem fogyott a pompás zöldtea. A mohamedán nomádok nem fo­gyaszthatnak szeszes italt. Sok vendég érkezett a távoli falvakból. Ezúttal elmaradt a hasarák rajtaütése. Harmadnap kettesben teveháton vonultunk, végig a falun — a nomádoknál ez fejezi ki a termékenység vá­gyát. Elvben csak ezen az estén pillanthattam meg „mennyasz­szonyom" szép arcát — pedig már jól ismertem fátyol nélkül is. Néhány nap múlva útnak in­dultunk. Az öreg Hamir búcsú­zóul megáldott minket. Űsi bib­liai alakként állt sátra előtt, s még sokáig nézett utánunk, ami­kor újabb kalandok felé és újabb esküvőre igyekeztünk. (A QÜICK NYOMÁN) LOUIS Féraud Három modell a több száz kö­zül. Az alattuk olvasható a di­vattervező neve. Nina Ricci

Next

/
Thumbnails
Contents