Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)
1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
Egri Viktor: A FELSZABADULÁS REGÉNYEI A budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó tavaly meghirdetett felszabadulási regénypályázatának három díjnyertes könyve azután került a kezembe, hogy a Magyar Nemzetben elolvastam Bor Ambrus kimerítő kritikáját Bertha Bulcsu Tűzgömbök és Sipos Gyula Senki jöldjén című regényéről. Illyés Gyula (Malom a Séden), Iliét Béla (Vígszínházi csata), Karinthy Ferenc Budapesti tavasz; Gellérthegyi álmok), Dobozi Imre (Kedd, szerda csütörtök; Eljött a tavasz) regényeikben és színműveikben oly bőségesen merítettek a háború utolsó hónapjainak és a felszabadulásnak témaköréből, hogy óhatatlanul nekem is fel kellett tennem magamban a kérdést, vajon hoznak-e ezek a pályadíjnyertes művek valami árnyalatnyi újat, tudnak-e a tragikusan fájdalmas korról, a felszabadulást előkészítő erőkről olyasmit felidézni, amit előttük senki sem világított meg, s így érdeklődésünkre tarthatnak számot. Az aggály azért jogos, mert az ilyen alkalmi pályázatok túlzásokra és lelkendezésre csábítanak. A múlt felidézése, az akkori magatartások szembesítése ugyanis fokozottabban jár a szépítgetés veszélyével. Valóban nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a felszabaduláson tettel és eszmével munkálkodók számát tetemesen megneveljék, és hamis mítoszokat ne keverjenek az ellenállók magatartásába. Szerencsére a könyvek egyike sem téved erre az ingoványos talajra; Íróik jelesen vizsgáznak a nemzeti önvizsgálődás és történelmi számvetés témaköréből. A vizsga sikere jőrészben annak tulajdonítható, hogy nem törekszenek a korról és embereiről átfogó, teljes képet adni — egy-egy mű nem is adhatja meg a teljességet, mint Tolsztoj Háború és béké)B —, hanem beérik a részlettel, az apokaliptikus idő néhány hetének, egy maroknyi csoport magatartásának rajzával. (Ha éles és hiteles a részletrajz, következtethetünk belőle az egészre: az osztályerők mozgására, az ember kiszolgáltatására, jellemük eltorzulására a háború íetteneteiben. A befejező hetek, a háború végnapja szinte megsokszorozták a borzalmakat, és értelmetlenné tették a veszteségeket, a tragédiák sokaságát, amelyek elkerülhetők lettek volna, ha az emberiesség hangja felülkerekedik a rosszon, a fasizmus esztelen parancsain, amelyekkel létét és fennmaradását biztosítani akarja. B ertha Bulcsu könyvében egy koránérett, érzékeny lelkületű kisfiú szemével nézi az Összeomlást, és láttatja meg az olvasóval az öszszeomlásból kivezető utat. Thali Ambrus, a regény gyerekhősé hol lelencnek, de legtöbbször „folyami tatárnak" képzeli magát, álmokhoz és mesékhez menekül, mert csak így tudja elviselni a háború retteneteit, a veszteségeket, édesanyja és kicsi húga halálát, apja eltűnését. Bármilyen játékosan csapong a kis Ambrus gyermeki képzelete, álmaiban és ábrándjaiban valahogy minden a földhöz kötődik, ahhoz a földhöz, amely tele van rettenetekkel, halottakkal, értelmetlen kegyetlenkedéssel és félelmetes pánikhangulatokkal. A gyermeki képzelet tükrében a háború esztelensége, a fasizmus embertelensége még görbébbé torzul, de torzságában is torokfojtőan hiteles. Felesleges ezért, hogy Bertha olykor narrátori hanggal él, kilép kis hőse kitűnően körüljárt gondolatköréből, érzelmi világából, és „helyzetjelentést" ad a múltról, a háború okairól, a magyar föld megszállásának körülményeiről. A történeti háttérnek ez a narrátori felvázolása már azért is felesleges, mert különösebb újat nem mond, rejtett összefüggésekre nem mutat rá, s a kis Ambrus sorsában, félelmeiben és kiábrándultságában különben is jelen van a háború öldöklő gonoszságaival. Amilyen elkerülhetőnek, a mű meleg, költői alaphangjától elütőnek érzem ebben a metaforákban gazdag regényben az olykor megütött publicisztikai hangot, olyan helyénvaló és találó a hazavergődött, kommunista Zics Jánosnak félálmában elrebegett beszéde. Krónikás hangvétel nélkül belesimulnak szavai az emberré érő kis Ambrusnak a háborúról alkotott álomképeibe: — Az erdőkből kihallatszott a lovak nyerítése... A partizánok láthatatlan serege a hollókkal együtt kísért bennünket... Mindenütt ott voltak. Padláson, pincében, mezőn, erdőben, föld alatt, föld felett. Szóltak a géppuskák, járt-kelt köztünk a szapora halál... Ha tisztet nem láttak, odajöttek a partizánok. A komisszárjuk kérdezősködött. Ha volt nekik, adtak egy falatka kenyeret, de nekik sem volt... A lovaik nyeríteztek a holdas éjszakákon... Ma sem értem, hogyan éltek ott, hol aludtak? Bírták a hideget, és bátrak voltak ... Nekünk azt mondták, gyávák, de ez nem volt igaz... Harcoltak, és meghaltak, ha úgy adódóit ... A hazájukért haltak meg. Mi pedig valami úri képzelődés miatt..." Kétségtelen, hogy Bertha az emlékezés visszapillantó tükrében a maga gyermekkorának képeit kereste meg. A kis Ambrus emberré érésébea aek mozzanat alighanem saját gyermekkorát id&íi; ez adja a költői képzeleten átszűrt eseménye) telét; de Ambrus sorsa mellett az élményekben gazdag írás bepillantást enged a Dunántúl háborús zűrzavaraiba, Szombathely felszabadulásának drámai történetébe is. S ípos Gyula, az ugyancsak első díjjal kitüntetett A senki földjén írója, regényében egy kis dunai szigetre sodródott maroknyi embercsoport sorsát kíséri figyelemmel. Főhősei, a Katona, a Kispap és Szita Feri egyetemi hallgató, akik aktív harcosai az ellenállásnak, börtönt szenvedtek el, és a halál árnyékában álltak, most 1944 utolsó heteiben a senki földjén passzivitásukban is emberségből tesznek vizsgát többi társaikkal, egyszerű halászokkal, parasztokkal és munkásokkal. Könyve füljegyzetében olvassuk, hogy Sipos tagja volt a Győrffy Kollégiumnak, részt vett az ellenállás szervezésében, végigélte a csendőrnyomozó-telep gyötrelmeit, katonaszökevényként bujkált, aztán a földosztást szervezte, huszonnégy éves korában pedig az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője volt. „Elete folyamán négyszer áll — nem képletesen, hanem valóságosan — a fal mellett, puskacső előtt." Ez a drámai mozzanatokkal telezsúfolt, izgalmas sors ott vibrál a regény hátterében, amely nem harcokról, szenvedélyes összecsapásokról, hanem a cselekvéstől megfosztott ember várásától, tenni akarásáról ad híradást. Rejtőznek és rettegnek a sziget lakói, nagyokat isznak, süldőket vágnak le; egy Dunába lőtt ismeretlen sebesültet kimentenek a vízből, és tehetetlenségükben veszélyes útjára tovább küldik — ez a háborútól felborított, ismeretlen veszélyektől és félelmektől determinált élet rendje a Senki földjén, ám ebben a tűrő, mozdulatlan életben az ellenálló ember lázadása feszül, és nem kétséges, hogy a felszabadulás óráiban a tűrők nemesebbje cselekvővé válik. A regény sok fejezete tényközléseket, fárasztó helyzetjelentéseket tartalmaz; helyenként túlteng ez a riportelem, a részletrajz túlhajtott aprólékossága, és lazul a regény feszültsége. Hiányérzésünket szerencsére feloldja a mű lírai kerete. Apró, aig egy-egy lapnyi fejezetekben, kis vallomásokban felvázolódnak egy mai nagy szerelem vonásai, s e szerelemnek egyidejű, a főmondanivalóval összefolyó szívdobbanása enyhíti A Serikt földje tűrőinek félelmeit és halálvárását. Am nem csupán ez a költői keret teszi korszerűen maivá Sipos könyvét, hanem a tragédiákat súroló gyakori visszajárások a múltba, valamint a jelenre való utalások. Az abszurdot és absztrakciókat kerülő árnyalatos modern elbeszélő hang enyhíti az alaphangjában egyébként komor mű gondolati töltését. A befejező mondatokban szinte jelképesen csengenek össze az Internacionálé sorai a karácsonyt köszöntő pásztori énekkel. Sipos ezzel a lobogó gyertyafényben elhangzott dallal nem a felszabadult ember vallásos érzületét hangsúlyozza, hanem hosszú zord évek után a szívekben megülő békeóhajtást, a szabaddá lett embernek azt az érzését, hogy életünkben minden nap ünnepi rangot kap. A harmadik pályadíjnyertes könyvnek, Gáli István. A napimádónak története napjainkban pereg le ugyan, de mondanivalója ugyancsak a háborúhoz és a felszabaduláshoz rögződik, ha nem is olyan szorosan, mint Bertha és Sipos regényeié. Gáli bővebben és hangsúlyozottabban él a divatos új hullám formai megoldásaival, mint Sipos; az idősíkokat merészebben keveri, a jelent, a tegnapot és régebben történteket szinte álomszerű játékossággal folytatja össze, emellett az idősíkoknak ez a játékos összeolvasztása korántsem öncélú. Tudatos célzatosság, az élet tényeltől igazolt rendszeresség van benne. Egy pesti házaspár nyugtalan éjszakája adja a keretet. Az üldöző németekkel, rohanó vérebekkel álmodó Juliban felébrednek a régi rettenetek, mai életében kínző élességgel felelevenedik huszonöt évvel ezelőtti szörnyű űzöttsége, de a későbbi évek, kivált a személyi kultusz idejének torzulásai is beleszólnak mai világába. Juli elveszne a múlt fojtó szorításában: a megidézett halottak, az anyja és apja, Kisgyuri, Andris és többi szeretettje pusztulásának emléke az őrületbe kergetnék, ha élettársának tiszta szerelme és embersége nem szabadítaná meg rémlátásai, visszajáró múltja bilincseitől. Megpróbáltatásokról, oktalan fajgyűlöletről és kegyetlenkedésekről vall ez a könyv is, s azt példázza, hogy az élet súlyos próbatételeit könnyebb elviselni, ha nem csupán örömeinkben, hanem gondjainkban és terheinkben is van megértő társunk. Az itt ismertetett regények írói saját életta^ pasztalatuk, élményeik és megfigyeléseik alapján, írásművészetük adományaira támaszkodva vizsgálják az ember magatartását, s érdemük, hogy amikor puszta tényközléseikkel bemutatják a háború torz, pusztító arcát, felvillantják az együttes sorsvállalás, a bátor helytállás szépségét, s a megtisztulás lehetőségeihez vezető utat. —4 CVY j }f fe^f fiisillil <. \ i i svívv: A HAPí M YDÖ