Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-30 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

F

vOgsúgum ötödik évének vége közelgett. 1962 Újéve volt. Az utcákon jellegzetes délvidéki tél. Nem fagyott, de a szél és a nedvesség áthatolt a ruhán. Ehhez a gyenge táplálkozás is hozzájárult ... Február 6-án este már a zárkában voltunk, mikor váratlanul jött a felügyelő: — Abel, szedje össze a holmiját! Menjen le! Várt, amíg befejezem a csomagolást. Sok idejét nem vette el. Kartonok rajzokkal, füzetek matematikai számításokkal, levelek rokonoktól és az ügyvédtől, néhány könyv, a borotvám, törülköző, szappan és még néhány apróság. Utolsó utasítások a cellatársaknak, kinek mit kell átadni, mit csináljanak a többi holmimmal. kent, amikor kimentünk a blokkból, az ügyeletes szobájába vezettek. Ott volt a börtön parancsnoksága is. — Önnek New Yorkba kell mennie. Azonnal visszakapja az öltönyét. Ezután a fertőtlenítőbe vittek, majd a borbélyhoz, majd ismét az ügyeleteshez. Itt volt már a börtönparancsnok helyettese is, aki átnézte a holmimat. A rajzaimat, és a matematikai számításokat félrerakta. — Ezeket még át kell néznünk — jelentette ki. Mikor ellenvetést tettem, hogy azok eredeti munkák, melyeket én oldottam meg, és hogy a börtönben hagytam a másolatait, így szólt: — Ne nyugtalankodjék, mindent elviszünk magával. Éjjel két óra körül már a repülőgépen ültem, és reggel 5kor az ügyeletes a New York i börtönbe vezetett. Egy nap múlva, február 8-án 15 órakor ismét elvezettek a börtönből. Az utcán, a börtön kapujában várt Wilkinson, Atlanta börtönének akkori vezetője Kocsiba ültünk — itt már ült néhány ember — és egy másik kocsi kíséretében dél felé haladtunk. A Canal streatnél bementünk a Hudson folyó alatt épült alagútba és átmentünk New Yersey államba, Washington irányában. De hamarosan visszatértünk erre az útra. Megkérdeztem Wilkinsont: — Hová megyünk? — Magam sem tudom — válaszolta. Kb. 100 km-re elhagyva New Yorkot, egy repülőtér mellett álltunk meg, ahol mindenütt katonai jelzések voltak. A bejáratnál kisebb fennakadás után Wilkinson telefonált valakinek, és erre aztán az autónk odahajtott egy négymotoros repülőgéphez. Már sötétedett, amikor ,i levegőbe emelkedtünk és útnak indultunk. Feltűntek a csillagok, a Nagy és a Kis Medve, a Sarkcsillag, amelyek segítettek annak megállapításában, hogy kl). a keleti szélesség 17. fokán vagyunk. Tudtam, hogy a New Yorkból Nyugat-Európába vezető út ebbe az irányba vezet, és amikor Wilkinson megkérdezte, van-e valami fogalmam, hogy merre repülünk, azt feleltem neki: Európába. Rörtönemlékek Belsejeben egy fekvőhely volt. Nekem megparancsolták, hogy öltözzem át, és a pizsamámon kívül semmit sem adtak vissza a holmimból. Azután bezártak az egyik zárkába. Rövid idő múlva hoztak valami nem túl étvágygerjesztő ételt, de az íze még a külsejénél is rémesebb volt. így nem ettem semmit, hanem lefeküdtem. Két ember őrzött engem. Mitől félnek? — gondoltam. Teljesen világos volt, hogy valami kicserélésről van szó. Szökésről szó sem lehetett, tehát nyilvánvalóan attól féltek, hogy öngyilkosságot követek el. Hülyék! Ketrecem mennyezetének rácsait nézve, visszaemlékeztem utolsó börtönéveimre Texasban, New Yorkban, Atlantában és más helyeken, ahol fogva tartottak elfogatásom és elítélésem után. Eszembe jutottak emberek, akiket ez alatt az idő alatt láttam. Mindenféle bűnözők és a felügyelők, akik őket őrizték ... S nemsokára mindez mögöttem leszi amikor ismét megjelent az újonnan érkezők között. Gondolatban megjelenik előttem az éltes, sánta ember rokkant kézzel. Hozzátartozói nem voltak. Kiengedték. Szerzett magának valami éjjeli őri állást. De kegyelemkenyéren élni nehéz volt, és elhatározta, hogy ismét visszajön. Kirabolt egy postakocsit, és a biztonság kedvéért átvitte egy másik államba. Bűnügyét a föderációs bíróságnak adták át. Itt okát adta bűntette elkövetésének, és megkérte a bírót, hogy ismét Atlantába küldjék, ahol mindenki ismeri és ő is mindenkit ismer, és ahol tisztában van a renddel. Óh, Casteilo! A börtönöket mint egy király, úgy járta végig.' Neki alárendelt olaszokból őrsége volt, akik mind a maffia tagjai voltak, kíséretében „tanácsadók" és egyéb alárendeltek tartózkodtak. Mindig tiszta ruhában, és ragyogó cipőben járt. Genoves-nek szintén megvolt a maga kísérete és őrsége, fényes éttermekben lakomáznak. Már korán megértették, hogy uzok jól élnek, mert gazdagok, ők meg nyomorognak, mert nincs pénzük. Azt tapasztalták, hogy a hatalom képviselői, a gazdagok büntetlenül rabolhatnak, és abból azt a következtetést vonták le, hogy meggazdagodni csak harácsolással és lopással lehet. Nem mondhatjuk, hogy általában a bűnözők könnyen jutnak pénzhez. A bankrablók sokidőt töltenek a kiszemelt objektum tanulmányozására, hónapokon át figyelik a környéket. a bankok ügyrendjét, a nagy összegek beérkezését. A pénzhamisítók még több időt pazarolnak, és még nagyobb erőfeszítéseket tesznek. Egyikük az utóbbi időben elkészítette az „áruját", de nem élvezhette munkájának gyümölcsét. A pénzügyi szakértők elmondták a bíróságon, hogy a „szerencsés véletlen", ahogy a hamisítókat leleplezték, óriási veszteségtől mentette meg az államot, mert a hamisított banA LÁTHATATLAN FRONT HŐSEI r\ Tizennégy év veszélyes küldetésben • Érdekes megfigyelések az amerikai börtönviszonyokróf • A CIA rajtavesztett • Vissza Európába • Csere a berlini fal tövében • Újra otthon RUDOLF ABEL EZREDES A 15 Kissé csodálkozott, de amikor megmutattam neki az említett csillagokat megértette, hogy honnan jöttem erre rá. Sokáig repültünk, egész éjjel és a nap jelentős részében. Közben valahol Wiesbaden mellett, az NSZK-ban leszálltunk tankolni, és valamilyen javításra. Berlinben a tempelhofi repülőtéren ereszkedtünk le, ahol számomra ismeretlen emberek vártak kocsikkal. Elég sokáig utazva a városon keresztül, megérkeztünk az amerikai megszálló csapatok épületéhez. Engem egy pincehelyiségbe vittek. ahol egymás mellett két valódi ketrecet láttam meg. ' Mégpedig micsoda ketrec! Hosszúsága két és fél méter, magassága két méter, szélessége kettőnél kevesebb. A rácsokat gömbölyű, kb. 25 mm átmr rőjű vasrudnkból készítették. Emlékszem néhány rabra, akikkel akarva-akaratlanul együtt kellett élnem. Köztük „hírességek" is voltak, mint pl. Genovese és Casteilo maffiafővezérek, Robinson, az első, akit a „Lindberg-törvény" alapján ítéltek el, egy gazdag ember lányának váltságdíjért való elrablása miatt. Bankrablók, pénzhamisítók, és hasonszőrűek. Mennyien is voltak! Minden évben a börtön lakosságának mintegy a fele megújult. Az Atlantában töltött négy év alatt több mint 7000 ember ment át. A kis tolvajok és csirkefogók hamar eltűntek, de nem hosszú időre. Gyakran megtörtént, hogy az ember még hozzá sem szokott a gondolathoz, hogy valamelyik már szabadon van. de ő demokratikusabb gondolkodású volt, ő nem különült el a többiektől, mint Casteilo. Robinson, vagy Robiby, ahogy mindenki nevezte, öreg börtönlakó volt. A száma 46 000 es volt, ugyanakkor, amikor a „fiatalabbaké" már meghaladta a 80 000 et, 26 évet ült, kétszer ítélték halálra, és kétszer változtatták életfogytiglanra az ítéletet, és mégis abban reménykedett, hogy egyszer majd kiszabadul. Az elítéltek között voltak tehetséges, ügyes és okos emberek is, de bűnös eszközökkel akartak meggazdagodni, hogy így megszabaduljanak a nyomortól. Ezek az emberek már gyermekkorukban lopni kényszerültek, hogy kenyerük legyen reggelire, hogy narancsot, vagy almát ehessenek, amelyet a szülők nem tudtak nekik megadni. Látták, hogy a gazdagok jól öltözöttek, autón járnak. szép lakásokban laknak' és szert vásárolt, de igazi, nem hamisított pénzzel fizetett. Az ő kocsijuknak is felírták a számát, és rövid idő múlva a rendőrség már le is tartóztatta őket, és átkutatták a holmijukat. A bőrönd tele volt „áruval", és a párocskát, amelyik olyan kitartóan és ügyesen dolgozott, előállították. A feleség 10, a férj pedig 30 évet kapott. S mindez eszembe jutott 1962. február 9-én Berlinben! .. . Elmúlt az 1960-as év. Vártuk az ügyemben a Legfelsőbb Bíróság döntését. Végül megérkezett. Elutasították 5 szavazattal 4 ellenében. Valószínűleg a 9 bíró iilése viharos volt — nagyon eltért a többség véleménye a kisebbségétől. Atlantából New Yorkba kók a megtévesztésig tökéletesek voltak. Hát ezeknek az embereknek most valóban' nem volt szerencséjük. A dolog a következőképp történt. Miután a fentemlített ..pénzgyáros" sok időt és munkát fordított már az előkészületre és az „áru" előállításéra, a feleségével Kaliforniából, ahol dolgozott, keletre, Floridába utazott az „áru" realizálására. Nem tudta, hogy ugyanazon a területen mások is „dolgoztak", ha nem is olyan szorgalommal és leleményességgel, iikik csak egy kevéssel előbb érkeztek ide ugyanazon az úton, és sikerült kiadniuk néhány bankjegyet. Ezt észrevették, és minden szatócsnak, vendéglősnek, szállodásnak az út mentén utasítást adtak, hogy írják fel azoknak a kocsiknak a számát, akiknek a gazdája valamilyen szolgáltatásért vagy vásárlásnál húsz dollárossal fizet. Útközben a pénzhamisító felesége élelmiDonovan ügyvéd a washingtoni börlönhatóságokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy ideiglenesen vigyenek engem New Yorkba, hogy a kialakult helyzetet megtárgyalhassák. Kísérletet tettek, hogy ezt az utat a sajtó elől eltitkolják, de már éjjel, még New Yorkba érkezésem előtt az újságírók telefonáltak Donovannak, hogy áthozatalom célja felől érdeklődjenek nála. Az újságokban — a sárga lapok tradíciójának megfelelően — fantasztikus koholmányok jelenlek meg „kicserélésről". „szabadlábra helyezésről", meglepő hírekről stb. Atlanta és New York között két állomás volt. A legliosszadalmasabban telt az idő péntek estétől vasárnap reggelig Washingtonban. A börtönben, ahol az éjjeleket töltöttem, elkülönítve olyan cellában tartottak, amelyeket olyanoknak tartottak fenn, akik különösen súlyos bűnt követtek el. így a szomszéd cellákban túlnyomórészt gyilkosok voltak. Nem volt valami vidám dolog! Eljutottunk New Yorkba. Útközben két kísérőm a „marsallok". nem zavartatták magukat előttem, ízekre szedték kollégáikat. főnökeiket. Mindketten fiatal gyerekek voltak, akik igyekeztek felfelé a szolgálati ranglétrán, és várták az ezzel járó nagyobb fizetést. Törekvéseik nem különböztek az átlagamerikaiétól, beleértve azokat is, akik megkísérelték a személyes jólétre vonatkozó álmaikat nem mindig törvényes úton megvalósítani. A West-streeten a szabályoknak megfelelően fogadtak: megnéztek, megvizsgáltak, átöltöztettek és elvezettek a veszélyes bűnözők osztályára; az én régi •ellám foglalt volt. A szigorúan elkülönítettek fí'lája különbözik a közönsége-ekétői: 8 személyre méretezek és elválasztották nappali és jjszakai részre. A nappali részben rabok ettek és eltöltötték a napot, ahogy tudták, az ébresztőtől a takarodóig. Éjszaka a hátsó félkamrát foglalták cl, .ímelyet a válaszfalak 4 részre osztottak, 2—2 személy részére. A priccsek egymás fölölt voltak. Este, a takarodó után a foglyok átmentek a „hálószobába", és az őrök egy ravasz emelőszerű szerkezettel bezártak mindegyik ketrecet. A Donovannal való találkozások befejeződtek. Vissza kellett térnem Atlantába. 1960 április -végén összegyűjtötték ,izt a szokásos csoportot, amelyet más börtönökbe irányítanak. Ilyenkor a szokásos procedúrán estünk 5t. Beültettek a rabomo.bílba, és délre vittek minket. Az első megállóhely Louisbergben, Pennsylvánia államban volt. Itt kiderült, hogy legalább egy hétig, de lehet, hogy tovább kell a börtönben maradnunk. Nem volt transport délre. A kilátásaink nem voltak valami ragyogóak. Először is egyes zárkákban tartottak, nem adtak könyvet és újságot, nem engedélyezték a sétát. Megbiiincsel• ve vittek az étkezdébe. Csak olt láthattuk a börtön „állandó" lakóit, és csak ott tudtunk velük néhány szót váltani. A napok egyhangúan lellek. Csak május 6-án kelt lábra a hír, hogy szombaton vagy hétfőn útnak indľtanak minket. (A befejező resz a következő számunkban.)