Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-26 / 202. szám, szerda

SV1TOK BÁLINT vagyok, 1898 ban születtem a Privigye melletti Cígelben. Az elemi iskola elvégzése után kovácsnak tanultain. Ebben a szakmában Handlován, Žilinán s Privigyén, majd a galántai járásban a Pálfíy-birtokokon dolgoztam. 1915ben katona tettem, de a frontra, szerencsére, nem kerültem ki. Bátyám az NOSZF győzelme után tért haza az orosz hadifogságból és ,sokat mesélt a szovjet proletariátus győzelmé ről. Számtalan estén beszélgettünk .. . Haladó szellemű olvasmányaim és saját tapasztalataim alapján egyre többet gonNálepka kapitány egyik őrsével. Csatlakoztam • hozzájuk. Már másnap, szeptember tizenötödikén, gépkocsin Čaušába mentünk, ahol a parancs szerint védekező állásokat foglaltunk el. Első feladatként német golyószóró-fészkeket kellett megsemmisítenünk. Később a hradeci völgyön keresztül egészen Handlováig vonultunk vissza és Lovčica községnél állapodtunk meg. Áz első éjjel egy óriási fénycsóvára lettünk figyelmesek. melyet heves robbanás kísért. A németek felrobbantották a garamkereszti hidat és támadásba lendültek! A környéVALLOMÁS Egy régi kommunista önmagáról és a felkelésről ilolkoztam ezekről a kérdésekről önállóan is. Erősen hatottak rám a Magyar Tanácsköztársaság eseményei. Folyami hajósként pedig 1923-ban szemtanúja voltam a bulgáriai, lompalankai munkáslázadás véres elfojtásának. Mindez egyre erősítette bennem a hitet, hogy az uralkodó osztály legyőzése csak egységes, szervezett harc eredménye lehet, amire egyedül a kommunista párt képes. Akkoriban ezzel is indokoltam a belépési kérelmemet és számtalan kisebb-nagyobb feladatot vállalva a kommunista mozgalomnak szenteltem egész életemet. A Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanásakor politikai fogoly voltam az ilavai börtönben . .. Innen szabadulva csatlakoztam a felkeléshez . .. OtíY EMLÉKSZEM, mintha ma lenne: verőfényes napsütésben, a fegyőrök legkisebb ellenállása nélkül távozhattam néhány fogolytársammal, közöttük Ottó ílub mérnökkel, a rossz hírű Haváról. Szeptember elseje vagy másodika volt... A Valašská Belá-i hegyekbe menekültünk, ahol a partizánokhoz csatlakoztunk. Bajtársakként fogadtak, egy-egy szelet kenyérrel és szalámival kínáltak. Kihallgatást kértem a parancsnoktól, akit arra kértem:, mielőbb engedjen a családomhoz Privigyére. Ök még nem tudták, hogy kiszabadultam Haváról s a hegyekben vagyok ... A parancsnok szó nélkül eleget tett a kérésnek s így Novákyn keresztül hazajutottam. Privigyén az unokaöcsém:. Svitok János volt á forradalmi nemzeti bizottság elnöke. Arra kért: maradjak ptt

: hon, nagy szükség lenne rám a környező falvakban. Talán ele get is tettem volna óhajának, ha még aznap nem szállják meg a fasiszták Tapólcsányt és Partizáiiskét. Menekülnünk kellett. Unokaöcsém Banská Bystricára ment, én pedig a szülőfalumat érintve ismét a hegyekbe. Az első éjszakán egy partizáncsoport fegyvereit őriztem, majd PtáCnlkon keresztül Garamkeresztre jutottam. Itt találkoztam ken négy teljes napig folyt az éles közelharc. Csoportunk egyik részének sikerült megbújnia az ei'dók sűrűjében, míg bennünket a folyóhoz szorított az ellenség. Át kellett gázolnunk a hideg folyón, majd kilesve egy alkalmas pillanatot, visszalopakodni a túloldalra, hogy rátaláljunk őrsünk erdőben várakozó részére. A találkozás örömteli, az együttlét rövid volt. Parancsnokunk önkénteseket keresett, hogy megtámadjuk a német kézen levő Garamkeresztet. Én is jelentkeztem. Kineveztek szakaszparancsnoknak. Azt a feladatot kaptam, hogy katonáimmal Janóvá Lehota felöl törjek a városba — ha lehet, akkor teljesen észrevétlenül... A németek azonban gépfegyverekkel őrizték ezt az utat s bennünket is tűz alá vettek. Csak kúszva jutottunk előre, miközben visszavonulási parancsot kaptunk. A közeli patakok mélyedésébe húzódtunk. Hajnalig várakoznunk kellett, amikor újabb támadási parancsot kaptunk. Ezúttal ellenkező irányból nyomultunk előre, de a várost nem sikerült visszahódítani. A kétnapi halálveszély eredménye így mindössze néhány, a püspöki udvaron zsákmányolt ló és löszerekkel teli szekér völt. A következő napok jobbára szórványos harcokkal teltek. Stará Kremniűkát érintve Hronská Dúbravára vonultunk. Innen Kováčovára rendeltek bennünket, ahol a Nálepka-partizánbrigád főhadiszállása volt. Itt megbetegedtem. Valószínűleg a sok megerőltetéstől dagadni kezdett a lábam. Politikai tisztté léptettek elő. A felkelés értelmét, célját magyaráztam a fiúknak. Fájdalmaim ellenére azonban nem volt maradásom és ismét harcra jelentkeztem. Pytelová és Kfaííany környékén zavartuk a németeket, majd a Krupináért folyó harcokbán vettünk részt. Néhány nappal később, a legendás Tri duby repülőtér felröbbantása után, a partizánok egyre inkább a hegyekbe szorultak és rajtaütésszerű támadásokkal álltak bosszút a kegyetlen fasisztákon. BETEGSÉGEM EGYRE INKÁBB GÄTOLŤ a szabad mozgásban, ezért a Banská Bystrica-i főhadiszállásra irányítottak. A németek előrenyomulása miatt azonban a parancsnokság Stará Horára költözött. Ott ellenben senki sem tudta megmondani nekem a főparancsnokság címét. Este volt, aznap már nem tudtam elintézni semmit. Egy házban szállást kértem.. Reggel fegyyerrö pogásra, bombázásra ébredtem.: Szállásadóm eltjiondla, hogy a főparancsnokság a németek támadása láttán még az éjjel Tureckára költözött. Gjíalog in-, dúltam oda, de most sem jár-: tám szerencsével, mert a- parancsnokság időközben ismét székhelyei változtatott. Elindultam ugyan Kráfová Studňa fetó is, de a hegyekre szakadt sűrű ködben eltévedtem. Har madnapra a Halál a fasizmusnak nevű partizánbrigádra bukkantam. A parancsnok: Petrov, őrnagy, magához hívatott. Megvizsgálta az okmányaiinai, majd a brigádjában magánál tartott. Alig pihentem ki magam, máris rajtunk ütöttek a németek. Kemény, nehéz harc után vonultunk vissza a Seleckái-völgybe. Ekkor már 1944 decembere volt, kellemetlen, hideg tél. Többnyire hírszerzői féladatokat teljesítettünk ezekben a hetekben. Karácsonykor légi úton új készleteket kellett volna kapnunk a Szovjetunióból. Valaki azonban elárulta a tervet Röviddel később magyarok csatlakoztak hozzánk. Az első közös tűzharcot Priechod községért vívtuk. Márciusban a fasiszták kié gették Kalištét. Három négy nappal később vonultunk erre, szörnyű látvány volt az elpusztított falu. A frontot Donovaly térségében kereszteztük és így értünk a szovjet hadsereg által akkorra inár fölszabadított területre. ÁPRILIS 14-ÉN ÉRTEM MAI LAKHELYEMRE: TRENClNBE. A város fölszabadulása után azonnal megalakult a nemzeti milícia, mely a kompromittált és szétzüllött rendőrség feladatait teljesítette. Hívószó nélkül, önként a szolgálataiba léptem. Még aznap parancsnok-helyettesnek neveztek ki... Ezzel kezdődött számomra az élet a felszabadulás után. Tagja lettem a városi pártbizottságnak, segítettem a falvak szövetkezetesítésében, a Treneíni Ruhagyárban fűtőként dolgoztam, voltam lakatos a Ma gasépítő Vállalatban és a Járási Építőipari Vállalatban. A hetvenkét esztendőm ellenére, po litikailag továbbra is aktív- va

: gyok, hiszen egész életemet a kommunista pártnak szenteltem. Gondolom, erre most, a párt tisztulásának és erősödésének folyamatában, szükség is van. Az elmúlt negyedszázad alatt nyolc különböző hazai, szovjet és magyar kitüntetést kaptam .. . Ennyit mondhatok önmugamról, s a felkelésről. .. MIKLÓSI PÉTER Pillanatkép Nyár. Többek között a szabadságok, a „modern népvándorlás" időszaka. Hazajelé igyekeztünk a kirándulásról. Poros autónk' azon a napon már többszáz kilométert jutott. Barátom, aki a volánnál ült, már annyira elfáradt, hogy a hatralevö, alig harminc kilo métert nem tudta pihenés nél kiil megtenni. így' kerültünk az országút mentén levő komorjai Sárga Rigó vendéglőbe. Fülledt nyári este volt, a kerthelyiségben alig akadt üres hely. Mikor leültünk, beietörüdötten vettük tudomásul, hogy a kerthelyiségben mind össze egy pincér szolgál fél Gondoltuk, örülhetünk, ha jó hazai szokás szerint egy fél óra múlva „felfedeznek" ben nünket. Először akkor lepődtünk meg, amikor alig néhány perc eltelte után a fekete hajú pincér odajött hozzánk és megkérdezte: „Mit parancsolnak, kérem?" S mire szóhoz jutót tünk volna, már ajánlotta is az üdítő italokat és ételeket. Rendeltünk, s ňemsokára már jó hangulatban kortyoltuk a hűsítő italt. Körülnéztem a vendéglőben. A pincért figyeltem, amint megállás nélkül jár-kel a vendégek között. Mindenkihez van a „kötelező mondatokon" kivül egy-két udvarias szava. Ügy hat ez, mint a kánikulában a hűs szellő. Megnyugtat, jobb kedvre derít. Az asztalunk mellé egy német házaspár érkezik. Fáradtnak látszanak, mint beszélgetésükből kiveszem, jóformán egész nap motorkerékpáron ültek. A pincér tört németséggel javasolja, mit vacsorázzanak, majd miután elfogyasztották az ételt, néhány kedves tréfás mondattal mosolyt csal az arcukra. Nemsokkal ezután egy cseh házaspár telepszik le uz egyik közeli asztalhoz. Kissé bizalmatlanul néznek körül, de a pincér őket is megnyugtatja: „Hozhatok, kérem, olyan knédlit, hogy ha megkóstolják, azt hiszik, otthon vannak? Na, és persze jó sörünk is van, majdnem olyan jó, mint a pilzeni." S a cseh társaság letelepszik, azután már feloldódva beszélgetnek, nemsokára pedig jóízűen fala-toznak.. A jugoszláv kamion sofőrjei •már jóbarútként üdvözlik a pincért. Az újságírói kíváncsiság nem hagy nyugodni, megpróbálom „tollvégre" kapni a mosolygós, fürge pincért. Sokáig szabadkozott, aztán, hogy egy szusszanásnyi ideje akadt, beszélni kezdett. — Danis józsej a nevem, másfél éve dolgozom ebben a vendéglőben. Mit mondjak a munkámról? Nem könnyűi sokat kell „talpalni", s olykor a vendégek is türelmetlenek. Én ennek ellenére is nagyon szeretem. Vidám természetű vagyok, s akkor van igazán jó kedvem, ha körülöttem az emberek is mosolyognak. Örülök, ha a gyors és figyelmes kiszolgálással jobb kedvre derítem őket, s akkor vagyok igazán elégedett, ha ők is azok. Mást nemigen tudvk mondani... Számomra a munka és az élet egyet jelent, itt érzem jól magam, s mindent megteszek azért, hogy a vendégek is hasonló érzéssel távozzanak innét. Amíg beszél, magamban felidézem a sok kellemetlen emléket, melyeket a lassú, „osztályon aluli" felszolgálás idéz elő szerte az országban, s jó érzéssel nyugtázom, hogy már nemcsak ilyen kedvezőtlen tapasztalatokról kell beszámolnom. Nem beszélgethetünk tovább, ismét szólítják. Elköszön tőlünk, és megy vissza a többi vendég közé dolgozni, élni. y-t DANIS fÖZSEF, A VENDÉGSZERETŐ PINCÉR 17 Frankent csak a második puhái- konyak térítette észhez. — Nem győzök rajtad csodálkozni — mondja. — Miért? — Másként képzeltelek el. Mintha sohasem ismertelek volna ... Zeli felnevet. — Még a nevem is megváltozott! Te sem vagy a régi. Csak a göndör hajadról ismertem rád! — Másra gondolok. Még itt is rendelkezel, intézkedel... — Megszoktam ... — Még nem szónokoltad el a pohárköszöntőt! — mosolyodik el -Frankén. -r-. Akarod? Olyan dumát vágok le, hogy tapsolni fog az egész kávéház! — Kis embernek érzem ma gam melletted. — Mérnök úr, nyisd ki a szemed! Ha itt nem tátod ki a szádat, elhagy a szerencse! Itt dumálni kell, barátom, máskülönben észre sem vesznek! Kis porszem maradsz... - Lassan járj, tovább érsz — jegyzi meg Frankén. — Azt csak gondolod, pajtás! A pincérnő a harmadik konyakot hozza. — A háborúban hol harcoltál? — kérdezi Frankén. Zellt váratlanul éri a kérdés. Én?!... — Úgy tudom, hogy önkéntes voltál. Elsőnek jelentkeztél az osztályunkból . .. — Ne beszéljünk erről. — Csak eszembe jutott... Hallgatnak. Jó ideig nem is néznek egymás szemébe. Frankén szégyelli magát. A romlott ember érzése uralkodik el rajta. Úgy érzi, nem tudna sokáig a zsaroló szerepében tetszelegni. Ezt megszokni is nehéz... Zelený viszont retteg attól a gondolattól, hogy kitudódik a titka. Gépies mozdulattal cigarettát vesz a kezébe. Csak akkor döbben rá mulasztására, amikor •látja, hogy egykori barátja a saját doboza felé nyúl. — Bocsáss meg — mondja, és cigarettával kínálja Frankéul. — Köszönöm. '

Ä Te nem voltál sehol? Frankén nemet int. — Az apám partizán volt, a németek lőtték agyon . .. — Az más ... Hogy jutottam az eszedbe, Oszi? — Érdeklődtem a régi osztálytársaim után, s így tudtam meg, hogy most Zeleňýnek hívnak. —Néhányszor láttalak az utcán. Tudtam, hogy itt élsz... — Miért nem szóltál? — Miért?! Még kérdezed is?! — Azért, mert én nem jelentkeztem önkéntesnek? — Nyugodtan szeretek aludni. — Egyvalamit én sein merek bevallani. — Te? Mit? — Ausztriában él a nagybátyám ... — Georg? — Igen. —> Emlékszem rá. Két osztállyal feljebb járt. Leveleztek? — Néha. A feleségem ... — Értem. Óvintézkedés. Hol él? — Állandóan úton vari). Kereskedelmi ügynök. — A végén még üzletet kötünk vele! — mondja mosolyogva Zell Rudi. — Hogy gondolod? — A jövő héten kisebb küldöttséggel Bécsbe utazom. A nagyáruházakat fogjuk tanulmányozni. — Mikor mentek? ;— Szerdán. — Nem vinnél át egy kis ajándékot? — Nagyon szívesen. De hol találom meg őt? — Geoi'g majd felkeres léged — feleli Frankén, s arra gondol: amikor visszatérsz onnan, Hudi, kis törpe leszel mellettem! Aliz elégedetten néz körül a konyhában. Mindent előkészíteti Baksa László fogadására. A jégszekrényhez lép. Kinyitja. A tál tele ízletesen felszeletelt sonkával. Két palack lehűtött bor. Röpke mosoly suhan át arcán. Becsapja a jégszekrény ajtaját. A tompa csattanástól öszszerezzen, s az iménti bizakodó derűt a szorongás váltja fel lelkében. Szinte hallani véli az éles dörrenéseket, robbanásokat. Gyermek volt még akkor. Hogy is mondogatta? Pufognak a hegyek ... Ám most arra készül, hogy' sonkával, borral, kávéval vendégelje meg élete megmentőjét, aki a hegyekben fagyott krumplival, vadhússal etette. Ez lenne a hála? A hóban kuporgó kis zsidőlány ott fagyott volna meg a fa tövében, ha a partizánok rá nem találnak. Baksa a hátán hordozta, amikor fázott, a bőrkabátja alá dugta, és a fiilébe sugdosta: Kis Cicánk, A1Acánk... S a faluban, mint a kis kutyus, úgy futottam utánuk, és sírtam, amikor elbúcsúztak: Megyünk, megkeressük az anyádat, apádat, biztosan eltévedtek az erdőben, meglátod, megtaláljuk őket... Könny szökik a szemébe ... Soha az életben nem leszek boldog! ... Akit csak a csoda mentett meg, aki már átélte a halálát, hogy lehetne boldog? Minek őrüljön? Az életnek? A sírba vezet ez az élet.. . Akinek egyszer meg kellett halnia, mert követelték a halálát, minek is él? Hogy orvos legyen, gyógyítsa a betegeket, ne hagyja őket meghalni? Egy év múlva már küzdhet az életükérti ... Érdemes? A siker csak pillanatnyi boldogságot ad ... S újra ott látja magát, amint sírva kuporog a fa tövében. Amikor vártlanul eléje toppant két bőrkabátos ember, lázálmában vicsorító fai-kasoknak nézte őket, akik fel akarják falni. I Folytatjuk/ 1970 VIII. 25.