Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-21 / 198. szám, péntek

A HŐSÖK EMLÉKE ÖRÖKKÉ ÉL Csernyikov elvtárs keresi Filatov őrnagy, divizió parancsnok sírját Az 1965-ös nyár barátságtalan volt. Bőven hul'iott az eső. A mezőgazdasági üzemek érezték meg ezt a legjobban. A kassai járásban, Mokránc község ben jártunk ebben az időben, hogy szervezési, anyagi és politikai segítséget nyújtsunk. Ilyen nehéz, majdnem őszig tartó aratásra nem is emlékeztek ebben a községben. Jártuk a határt. A termőföld alatt több mint tízméteres agyagréteg van. Ez bizony a vizet nem engedi át. Nedvesség van tehát itt bőven, a legjobb termés akkor van, amikor tavasszal és őssze'i kiadósan esik. 1965-ben vagy tízszer is megálltam a határ szélén egy szerény sír mellett. „Ismeretlen szovjet katoua" — így szólt a felírás. Minden egyes alkalommal az jutott eszembe, hogy ezeknek a hősöknek sokka'i adósok maradtunk. Amikor a harcokban elestek a szovjet katonák, a mieink vagy a partizánok, többnyire mellettük voltak bajtársaik. Persze ismerték őket név szerint is. Papírja némelyiknek volt, némelyiknek nem. A fasisztaellenes harcokban nem volt mindig idő az elesett személyazonosságának megállapítására. Mégis mindig arra kell gondolnom, hogy a szülőkkel, apákkal, anyákkal, gyermekekkel és az egész társadalommal szemben sok lerónivalónk van még. Hisz több száz ismeretlen hős nyugszik Szlovákiában. Az elmúlt napokban Július Oleár elvtárssal, a Kassai Városi Nemzeti Bizottság elnökének, Štefan Čavarának a titkárával találkoztam. Oleár elvtárssal évekig dolgoztunk egy helyen. Abban az időben említettem neki a mokránci szovjet katona sírját. Most szólt nekem, hogy Cavara elvtárs levelet kapott a Szovjetunióból, amelynek szövegét legjobb iesz, ha szó szerint idézem. „Szívélyes üdvözlet a Szovjetunióból. Drága cseh, szlovák és morva elvtársak! Drága elvtársak és barátaink! Szép hazájuk minden dolgozója és barátaink! Fogadják tőlem szívből jövő, harcos jókívánságaimat és a legjobbakat. 1945 januárjában részt vettem Kussa felszabadításában. Magát ti várost harc nélkül foglaltuk el. A mi 351. lövészhadosztályunk és a 24. hadosztály ejtőernyősei. Mokránc község térségében elűztek a fasiszta erőket a város kornyékéről. Mokráncon sok elvtársunk Italt hősi halait. Különösen jól emlekszem Kiszilevics őrnagyra, a hírszerző hadosztály szeretett parancsnokara, és Filatov elvtársra, a tüzérségi hadosztály parancsnokára. Mindketten megkapták a „Szovjetunió hőse" kitüntetést. A Leninrendet és az Arany Csillag-érdemrendet azonban már nem tűzhették fel a mellükre: mindketten elestek. Filatov elvtárs haslövést kapott. Hadosztályunk parancsnokságát 300 km-nyire egy más szakaszra helyezték át. Éjszaka lepihentünk. Minket egy szobácskában szállásoltak el, amelyben egy férfi élt a feleségével és leányával. A háziak gondoskodlak rólunk, enni adtak. Kértük a háziakat, ne törődjenek ve lünk, hiszen vannak köpenyeink, sátorponyváink, van mit mugunkra vennünk, és meg is tudunk ágyazni magunknak. A háziak azonban nem hallgattak ránk. A háziasszony elkészítette az ágyút és kijelentette, hogy ők majd a földön alszanak. Gondoskodásuk a könynyekig meghatott minket, de azt határozottan visszautasítottuk, hogy az ágyban aludjunk, hiszen piszkosak voltunk. A házigazda azt jelelte nekünk, hogy ő ezt látja és tudja, ennek ellenére mégis felajánlja a szobáját és a rádióját. A háziasszony reggelre azzal lepett meg bennünket, luogy kimosta és kivasalta a fehérneműnket. Az ilyesmit nem lehet elfelej teni. De nem tudom elfelejteni a súlyos harcokat sem. A felszabadított városok és falvak nevére már nem emlékszem, de erre a kis epizódra mindig emlékezni fogok. Itt mutatkozott meg a hála, a baráti és testvéri érzés. És ezek valóban örök értékek! Éreztük és értettük ezt. Hogyne ereztük volna, amikor a gazda fehérneműjét adta oda nekünk. Erre is emlékezni fogok halálomig. Sajnálom, hogy a nevét és a falut nem jegyeztem meg. Egyet azonban tudok: Csehszlovákiában történt, csehszlovák család otthonában. A mi testvéri kapcsolatainkat semmi meg nem bonthatja. Most azonban még egyszer visszatérek Filato őrnagyra. Ha jól emlékszem, üt Magyarország területén temették el, nem pedig a kassai járásban. Akkor ennek a városnak a közelében volt a határ a két ország között. Nem messze Mokránctól fekszik egy falu, ahol három ország határa találkozott. Itt temették el Filatov őrnagyot, a falutól 15 kilométerre délkeletre. Lerajzolom Nektek harcaink útvonalát." IVAN 1VANOVICS CSERNYIKOV kolhoz könyvelő, Boi'odajevka, Szuiatovi kerület Csernyikov elvtárs meglepő pontossággal rajzolta meg Mokránc és kornyéke térképét. A súlyos küzdelmek helyeit. Csodálatos ez ennyi év után és ennyi háborús élmény átélését követőleg. Az egyik vasárnapon Mokráncon jártunk Oleár elvtárssal. Találkoztam a Mokránci Efsz agronömusúval, Lőrincz László elvtárssal. Még 1965-ből jól ismertem őt. Készségesen vezetett el bennünket egy mezei utacskán az ismeretlen szovjet katona sírjához. Szerény kis sír — 1965 óta még szerényebb lett. A kis faemlékmüvön ötágú csillag és felírás. Azóta valamelyik asszony, a kis fuemlékre apró fakeresztet szegezett. Körülbelül három kilométerre Mokránctól a Rudink felé veze tő mezei és erdei út mentén fekszik. Ki tudja, nem éppel Filatov őrnagy nyugszik-e itt? A Csernyikov által említett nagy falu esetleg Szepsi, Torna lehetett. Erről talán ennek a környéknek az olvasói többet tudnának. Az „Ismeretlen' katona" felírású emlékművek mellett mindig elgondolkoztat, milyen sokkul maradtunk adósok azoknak, akik azért harcoltak, hogy hókében élhessünk. BOHUŠ NEMCEK Történelem széthulló kerettel A lévai vár udvarára egy csoport cseh turistával érkezem. Mindnyájan a múzeumba igyekszünk, időnk nagy részét mégis a várudvaron töltjük- — szemetleiket gyönyörködtető látványban van részünk: kacsák cammognak közöttünk időtlen sápoIássál, hangosan rikácsoló csirkék, rivalgó pulykák teremtenek idillikus hangulatot. A komótosan rajcsúro/ó hízók trombitahangjai mégis egy seregnyi indulatot sorakoztatnak fel bennem — fel is nézek a vár omló köveire, hogy Dobó István törökverő szelleme nem gördít-e vitézül valami mázsás sziklát a nyakamba. Ezen kívül az udvaron más már nem történik — néhány vakolat ugyan szemmel láthatóan azon töpreng, hogy hulljon-e a tiszteletünkre, de nem várjuk meg a dolog végét, sietve kinvitjuk a BARSI MÚZEUM ajtaját. Amíg a turisták szemlélődnek, Pavol Behula muzeológussal beszélgetek a múzeum irodájában. Megtudom az udvari intermezzo okait is. Ezek szerint a várkomplexum kulturális célokra történő kihasználására mind ez ideig nem született elfogadható koncepció. Konzerválták ugyan a külső várfalakat, mert a hulló omladék veszélyeztette a közúti forgalmat, a Dobó-kastélyt is restaurálták, de csak internátusi használatra, s a többi épületrészek sem állnak üresen: magánlakók és különféle intézmények telepedtek itt meg. A várhelyiségek kihasználása tehát nem kulturális, de kimondottan hasznossági szempontok figyelembe vételével történik. Közben maga a múzeum termek, térségek hiányában szenved. A lévai vár romjai A lévai vár nagy történelmi múlttal rendelkezik. A hozzá egy kicsit sem illő s széthulló udvarkeretet a múzeum gazdag gyűjteménye feledteti. A Barsi Múzeumot 1927-ben alapították, amikor Nécsey József felajánlotta gazdag régészeti, néprajzi, kép- és könyvgyűjteményét múzeumi használatra. A múzeum egyenletes fejlődése, gazdagodása csak a világháború éveiben torpant meg. Belső térségei különböző osztályokra tagolódnak. A természettudományi részleg tájékoztatást nyújt a garami síkság geológiai összetételéről, élő és kihalt állatvilágáról. Érdekesek a régészeti leletek: régen letűnt évezredeket, évszázadokat hoznak napjaink közelségébe. Agyagedény-töredékek bizonyítják, hogy a Selmeci-hegyek által védett garami síkságon már öOüO évvel ezelőtt is éltek földműveléssel, pásztorkodással foglalkozó emberek. Az i. e. második évezredet egy bronz edénytöredék, s a „magyaradi kultúrának" nevezeit kerámia idézi. A szkítákra sekély vájolással díszített nyakas korsók, a keltákra arany és ezüst ércpénzek utalnak. A rómaiak emlékét bronzkapcsok, csontfésűk, agyagedények őrzik. A népvándorlás korából égy női sírra bukkantak Léván: a csontváz mellett egy művészi értékű fülbevalói találtak. Szláv települések a 4. századból maradtak ránk — jellegzetes agyagedények, vaskardok kerültek elő ebből az időből az ásatások során. A Léváról szóló első írásos emlék egy 1156-ból származó adománylevélben szerepel — templomszentelésről van benne szó. A templom alapzatának' kiásásakor értékes román stílusú kőtöredékekre bukkantak a kutatók. A későbbi századok múzeumi gyűjteménye főleg fegyverekből áll — Lévát sem kímélték a törökök. Híres céhek (csizmadiákszabók, gombkötők) mestermunkái után a 1848-as szabadságharc lévai őrségének harci zászlaját láthatjuk, majd értékes munkásmozgalmi dokumentumokat. A népművészeti anyagból a bakabányai fazekasmesterek alkotásai s a még mindig élő óbarsi népviselet kötik le leginkább a múzeumlátogató figyelmét. Ügy érzem, érdemes megnézni a Barsi Múzeumot, s még érdemesebb lesz, ha a múzeumban szerzett élményeket nem károgja szét a várudvar bizarr baromfihada. BÄRCZI ISTVÁN 14 — Most mér emlékszem minden szavára! — szólal meg felélénkülve Lida. — Azt mondta, egy kassai ismerősétől hallotta, hogy nálam laktál, s hogy férjhez mentél. Tőlem csak azt kérdezte, hogy hívnak most, kihez mentél férjhez, hol laksz... — Egy rendőrségi ember ezt ne tudná kérdezősködés nélkül megállapítani?) — mondja gúnynyal a hangjában Gyuri. — Hogy hívják a te Laco bácsidat? — kérdezi Lida. — Baksának ... Gyuri felugrik, Aliz tágra nyitott fekete szemébe mered. — Mi bajod van? — kérdezi ijedten Lida. — Semmi .. . Autóbúgást hallottam — válaszolja Gyuri. S az apjára gondolva az ablakhoz siet. Kinéz. A szemközti járda mellett a gázlámpa fényében kéklő Octavia áll. — Itt a kocsitok! — szól hátra Alizhoz. Két hosszú tülkölés hangja szüremlik be hozzájuk az utcáról. - Mennem kell — ál) fel Aliz. — Frankent jól ismeritek? — kérdezi Gyuri. — Ottó barátja, — válaszolja Aliz. — Miért kérdezed? — Én ajánlottam őt a pártba, s emiatt jól összeszidott az apám. Megtudták, hogy Nyugaton él az eltitkolt rokona. Emiatt nem néznek rá jó szemmel. Ne barátkozzatok vele! — mondja búcsúzóul Gyuri. SZERENCSÉTLEN EMBEREK — Nem zavarok? — kérdezi a Tománek százados hivatali szobájába toppanó Vrábel. — Még vasárnap kora reggel sem! — válaszolja Tománek, s a vendége elé siet. — De rég láttalak! — Két éve. — Nem öregszel. — De úgy látom, te közben megőszültél. — Ha én is szőke lennék, észre sem vennéd ... Klatzot „átadtad"? — Még a peronon.^ — Ha fontos híre lenne, azonnal jelentést tesz. Vrábel felsóhajt. — Megölne az unalom bennünket, ha csak ilyen emberkékre kellene vigyáznunk! — Klatznét ínég nem ismered — jegyzi meg Tománek. — Valamikor szép nő lehetett. — Most sem csúnya. Még most is megfordulnak utána... *z asztalhoz ülnek. Tománek átnyújtja az előkészített doszsziét. — Klatzné ^anyaga — mondja. — Nem sok. — Oly hosszú várakozás után nem is csinálhatott sokat. Nagyjából már ismered Helmut és Klatzné esetét. — Nagyjából. — Negyvenöt áprilisában Prágába jöttek. Helmit itt sem maradhatott sokáig. Menekülnie kellett. Lakást szerzett Klatznénak, pénzzel, értéktárgyakkal halmozta el, és megígérte neki, amint teheti, visszajön érte. Megbeszélte vele, időközönként átküldi egyik emberét, aki üzenetet hoz majd tőle, s megkérte, legyen mindenben a segítségére,- ha kell, szállásolja el. Annával aláíratta a titoktartási nyilatkozatot ... Az utóbbi években ismeretlen személyektől csomagokat kapott. Helmut nem feledkezett meg róla. Egy éve lesz már, hogy Helmut elküldte hozzá az első emberét. Amikor Anna megtudta, hogy miről van szó, rémeket kezdett látni, rettegett a börtöntől. Felkeresett bennünket, és mi a „védőszárnyaink" alá vettük. Közrejátszhatott a bosszú is, mert Helmut.ban látta élete megrontóját. Helmut első összekötőjét futni hagytuk, nekünk fontosabb volt Anna. Aztán jött a másik futár. Anna segítségével azonnal a nyomába szegődhettünk. Csak akkor fogtuk le, amikor minden feladatát teljesítette. A határon. Helmut így nem gyanakodhatott Annára ... — Mikor költözik hozzánk Klatzné? — kérdezi Vrábel. — Ha lakást tudna cserélni, akár holnap is! — válaszolja Tománek, és elmeséli Pernek és magyarul... Sehogy sem tudom elképzelni, hogy Pernek Kurt Fritzsche lenne, aki a németen kívül más nyelvet nem ismer... Vrábel nem szól közbe. Tudja, hogy a töprengő Tománek nem azért tette az utóbbi megjegyzést, mnitha valóban hinne annak a hírnek, hogy Fritzsche lenne, akkor hol tanult meg magyarul és szlovákul? Vagy, ha Németországban tanult meg németül, ki ez a Fritzsche? — A Prágában tartózkodó néesetét. — Jól beszél szlovákul met vendégek közül csak ő jöhet számításba — mondja Tómának. — Mentségéül még kigondolni sem tudnánk elfogadható alibit. Hajnali fél négy, háromnegyed négy lehetett, amikor visszatért a szállóba. A többiek éjfél körül már az ágyban voltak. — Mit mond Klatzné? — Csak dél körül mulathatjuk meg neki, amikor Chevroletjével az export-import vállalat ebédjére viszi az urakat. Lehet, hogy előbb is sor kerül erre. Tegnap délután sikerült lefényképeznünk a szálloda előtt. Tománek az íróasztaláról felemel két képet. Mind a kettő Fritzschét ábrázolja, de az egyikre keskeny bajuszt festettek. — Talán ez is nyomna vezet. Ha Klatzné nem ismerne rá, te hol keresnéd? — Nálunk, Szlovákiában? — De hogy került hozzá Helmut levele és a pénz? Vrábel elgondolkodik. Georg Lei mi t z jut az eszébe. — Ausztriából sokan járnak hozzánk. Elég sok magyar és szlovák menekült él ott. . . — Bízom Fritzschóben — mondja Tománek. — Nein hiszem, hogy igazolható alibije volna... Megszólal a telefon. Tománek felkapja a kagylót. — Halló . . . Igen . . . Azonnal ... Leteszi a kagylót. Vrábelre mosolyog. — Tudod, hogy hova ment az órás bácsid? — Ha mosolyogsz, nem lehet fontos hír. — Ki tudja?! A volt feleségéhez sietett! Mit szólsz hozzá? — és válaszra sem várva sürgetőleg int. — Gyere, lehallgatjuk a beszélgetésüket! Klatz megáll az ajtó előtt Nézi a kis réztáblát, a dőlt betűkkel vésett nevet: Anna Klatzová. De rég járt itt utoljára) A háború után, amikor megtudta Anna címét. Nagyot sóhajt Akkor kitessékelte. Nem akarok veled együtt élni! Elválunk, kedvesem... Görnyedt háttal, roggyantan áll az ajtó előtt... Az én nevem még most is Anna a neve... — dünnyögi magában. Vajon hogy fogadja majd? Istenem, minek jöttem ide? Felemeli a kezét. Az ujja még a csengőgomb közelébe sem ér, amikor lehanyatlik a karja. A csengő hangja riaszt, félelmet szít. S ilyenkor, vasárnap reggel ... Csak idegenek csengetnek . . . Nem vagyok idegen. /Folytatjuk /