Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-02 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

Hagyományaink ébresztése Szíj Rezső: MUVESZ ÉS PEDAGÓGUS 1879-ben született Pécsett. Itt végezte középiskolai tanulmányait, majd fölvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára (akkor még Iparrajziskola). Itt, Székely Bertalan mellett fejezte be tanulmányalt. 1902 és 1908 között állami ösztöndíjjal Münchenben tanult, miközben bejárta Olasz- és Franciaországot. 1908-ban Londonban kiállítást rendezett, ezt az évek, évtizedek során berlini, brnől, bécsi, prágai, budapesti, pécsi kiállítások követik számos egyéb kiállítás mellett. 1909—1910-ben Szentendrén tanított, attól kezdve pedig 1956-ban bekövetkezett haláláig Rév-Komáromban az ottani gimnáziumban rajztanárként dolgozott. Ez alatt olyan művészetpedagógiai munkát végzett, amelyhez hasonlót a két világháború között egyetlen szlovákiai magyar város sem tudott fölmutatni. Első nemzetközi sikerét Brnóban aratta. A korabeli kritikák alapján azt kell mondanunk, hogy Harmos már akkor teljesen kialakult művészként vett részt a brnói tárlaton, mert mindazokat a jellemvonásokat, fölsorolva találjuk, amik művészetét a későbbiekben is jellemezték. „A meseköltő titokzatos varázserejével, csodáival és borzalom alakjaival népes birodalmába lépünk. Harmos művész, költő, lírikus, epigramista maró erővel, sabarista, telve hátborzongató humorral. Amellett azonban a legfinomabb formák mestere, mert az ő ölelkező vonalai, a természet mesterművének, a női alaknak észbontó bókokat mondanak" — olvashatjuk a Komáromi Lapokban. Harmos Károly 1920 őszén indította meg művészeti szabadiskoláját, a jókai Egyesület keretében. A Komáromi Lapok 1921. február 2-1 számában arról tudósít, hogy Harmos festőiskolájának II. féléve nyílik meg, a festőés az iparművészeti szakkal folytatva munkáját heti 8 órában, két délutánon, 80 korona tandíj fejében. A festőiskola a gimnázium rajztermében folyt, de a Jókai Egyesület anyagi támogatásával. A tehetségesebbek és szorgalmasabbak tandíjmentességet élveztek. Az Egyesület titkári tisztét akkor Harmos töltötte be. Ebből a Harmos-iskolából számos jónevű festő került ki, annak ellenére, hogy Komárom, bár központja a csallóközi és mátyusföldi magyarságnak, az ország irányító központjától Prágától, sőt kissé Pozsonytól is távol esett. Mint tudjuk, nem minden komoly tehetséggel induló fiatal képes beváltani a hozzáfűzött reményeket, Harmos munkája aoznban mégsem bizonyult hiábavalónak. Egyrészt valóban számos tehetség mellette kapott szárnyra, másrészt, pedagógiai munkássága a város képzőművészeti kultúrájára fölbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Pozsony után a legmozgalmasabb élet Komáromban folyt, rendszerességben pedig fölülmúlta Pozsonyt és Kassát is, noha az utóbbi két város élvezte az akkori csehszlovák kultúrpolitika előnyelt, s ebből valamit a magyarság is önmaga javára válthatott. Harmos mester szigorúan vette a művészi hivatást s megkövetelte a fegyelmezett és tervszerű munkát. Megkövetelte továbbá a technikai fölkészülést is. Nemcsak a festői eljárások, hanem az iparművészeti technikákba is bevezette a hallgatókat, méghozzá a legnagyobb elmélyedéssel és részletességgel. Batikolással, rézkarccal, freskófestészettel, mozaikkal, üvegfestéssel, egyszóval mindennel foglalkoztak, egy föltétellel, hogy a megnyilvánuló érdeklődés mögött tehetségnek és rendszeres munkának kellett állnia. Harmos munkássága rányomta bélyegét a város művészeti életére is. Sokat fáradozott egy nagyszabású komáromi Magyar Képtár szervezésén s nem rajta múlt, hogy szép anyag öszszegyűlése ellenére sem tudott a képtár a kívánt formában és a szükséges keretek között megnyílni. Tagja lett a pozsonyi Képzőművészeti Egyesületnek (Kunstverein), amely azt tűzte ki céljául, hogy a szlovákiai magyar képzőművészek színe-javát összegyűjtse. Nagy előnyt jelentett Harmosnak Komáromban a Jókai Egyesület, illetve a lényegében vezetése alatt működő Szépművészeti Osztály, amely 1923ban alakult meg. Egyrészt a maga szánjára korlátlan kiállítási lehetőséget biztosított, másrészt módot nyújtott országos jellegű tárlatok rendezésével arra, hogy a magyar művészeket időnként összefogja. Arra nézve nincs adatunk, hogy a rendezések során az izmusok által hagyta volna magát befolyásolni, az azonban kétségtelenül megállapítható, hogy a tudást és a fölkészültséget minden művésztől elvárta, akármilyen izmus jegyében dolgozott is az illető. — Harmosnak előnyt jelentett a jól szerkesztett helyiben sajtóorgánum, a Komáromi Lapok is. Mint a város legtehetségesebb és legtekintélyesebb művészének a lap szinte korlátlan mértékben állt rendelkezésére. 1924-ben rendezett nagyszabású országos kiállítást, amelyen 26 művész vett részt, 259 képpel. A művészek között találjuk többek között Basilides Sándort, Chiovini Ferencet, Korda Bélát, Feszty Mását és Komáromi-Kacz Endrét. 1925-ben némileg szűkebb keretek közt újra megrendezték a Jókai Egyesület Képzőművészeti Osztályának kiállítását, ezúttal a Jókai jubileumi év tiszteletére, majd az 1926-os évben ismét a Harmos-iskola kiállítása következett. Ezt az iskolából már kinőtt Nagy Márton önálló tárlata követte. Az 1927-es JESZO-kiállftáson ott találjuk a komáromi Basilides Barnát, aki Budapesten folytatja tanulmányait, nemrég föltűnt komáromi szobrásztehetséget, Berecz Gyulát és a helybeli születésű Gsengeli-Staudt Mihályt is, a későbbiek közül Pleidell Jánost. — 1927-ben, 1928-ban és 1929ben is megrendezte növendékei kiállítását. Maga Harmos önálló tárlattal csak 1933-ban lépett a közönség elé, közben azonban részt vett a helyben rendezett kollektív kiállításokon. — 1932-ben pedig Budapesten rendezett kiállítást, amelyen humort sem nélkülöző fantázia-kompozíciókkal jelent meg. Káprázatos világba lépünk be, amikor Harmos Károly művészetével ismerkedünk. Csavarodó, kacskaringós vonalak, mozdulatok mindenen, buja tenyészetéül egy nyughatatlanul termő művész képzeletvilágának. Ez a fantáziabőség kétségtelenül epikus természetű, amennyiben mindent elmond, szinte semmit sem bíz az értelem föltáró tevékenységére, hacsak a szimbólumok értelmének kibogozását nem. Nem elégszik meg azzal, hogy érzékeltesse mondanivalóját, az eszmét, az elvont gondolatot, erkölcsi tanulságot, hanem áttéve cselekménybe, azt színekkel képszerűen beszélje el. Epikus akkor is, amikor mesék szövegére költ fantáziaképeket. Nem tagad ható, hogy" nem mindig vált előnyére az, hogy a gondolati-irodalmi tartalmat hangsúlyozta a festői és grafikai tartalom terhére, de ez az életmű művészi teljesítményét s annak végső értékét nem csökkenti. Olyan művész erkölcsi komolyságára utal, aki a művészet társadalmi szerepét szentnek érezte és tartotta. Kortársai közül hozzáfogható egyéniség Jaschik Álmos illusztrációiban áll előttünk. Jaschik fegyelmezettebb, ami grafikai formakincsét illeti, és kevésbé szárnyaló, ami képzelő erejét illeti. Harmos festett és rajzolt mindent, amit az életet, az ünnep és hétköznap, a külső és belső világ elibe tálalt, vagy amihez lélekben-gondolatban hozzáférkőzött. Cigányokat és őrangyalokat, trónoló Sátánt és komáromi kőszűzet, rongyszerőt és Lédát hattyúval, pogény magyar áldozást és keresztény oltárt, kirándulókat és nagymamát unokával, szénégetőket és álarcosbálozókat, dunai szigetet és Firenzét, foszló ködöt és rózsaágyat, tündérereket és gonosztevőket, Pál utcai fiúkat és János vitézt, vénasszonyok nyarát s ki tudná fölsorolni, mi mindent még. Megfestette az élniakarást, a főfájást, a testi és szellemi munkát, az utolsó szót, a művész születését, az esőt, az erdő csendjét, a gondűzést, az „utolsó poharat", a luest, a magányt. Aztán csendéletet, zsánerképet, önarcképet, tájképet, enteriőrt, jelmezpróbát és várótermi Jelenetet és virágszedést. Erdőszélen című képén növényeken, virágokon madarakat látunk, olyan elrendezésben, mintha Gross Arnoldot látnók, Ami éppen eszembe jut című képe egyenesen Würtz Ádámot juttatja a mi eszünkbe A művész délutánjá-t. Pedig egyik fiatal utód sem látta Harmos képeit, nem is szükséges a közvetlen, látványon alapuló kapcsolat a rokonsághoz. Harmos oly összetett jelenség, hogy belőle mindenfelé vezet út, mert minden út hozzá vezetett. A szürrealizmus sem volt idegen tőle, csak azt is a saját képére formálta erős egyéniségével. Művészi hitvallásáról Harmos maga nyilatkozott többek közt a Komáromi Lapok 1927. ápr. 16-1 számában. Azt vallotta, hogy a művész és művészete csak egyéni lehet. Ha nem ilyen a művész, akkor legfeljebb recitátor, aki a divat szerint változtatja művészi látását, šarlatán, aki képtelen az őszinteségre. Harmos az avantgarde „divatjaitól" valóban nem zavartatta magát. Valóban epikus jelenség, aki hallatlan élvezettel mesélt, mesélt és a mese révén tanított, ezzel teljesítve a művészet társadalmi funkcióját, a szépművészet rangján. Minden eszköz, minden motívum ezt szolgálta nála. Nem egyetlen a maga korában, aki a meseszerűséget is bírta festői s grafikai erővel. Mások mellett a tőle egészen más természetű Bortnyik Sándor is festett szimbolikus képet: a néző felé háttal férfiak sietnek, esőben, nyitott ernyők alatt, egy végtelenbe vesző úton. Mennek, mennek előre, hogy eltűnjenek, miközben velük szemben egy álomszép lány-alak jön, a Nap ráharmatozó sugárözönében. Ez is epika, fantáziakép és szimbólum, a szüntelen öregségé és a megujulásé. 1968-ban Miskolcon kiállítást rendeztek Hámos Károly műveiből, ezen 31 különféle technikájú művét mutatták be. Harmos Károlyról ekkor írta Kovács A. Béla: „Művészete az évek múltán nemhogy elernyedt, vagy megmerevedett volna, ellenkezőleg, fantasztikus, meseszerű vízióinak kifejezésében egyre újabb törekvéseket vont be az expresszionizmuson át, egészen az absztrakt expresszionizmusig ..." Kovács szerint Harmos közelítette meg leginkább Rippl-Rónait, akinek szecesszionizmusához „közelítő elevenséggel tudott kapcsolódni..." Harmos sziklaként állt az izmusok dühöngése idején. A Föld forgott körülötte, a társadalmi ízlés is változott, Harmos azonban megállította a Napot, mert tudta, a lényeg változatlan, a művészet szépművészet marad. Életműve mennyiségével és annak magas színvonalával értékesen gazdagította azt a magyar képzőművészetet, festészetben és grafikában, amely világviszonylatban is jelentős művészet. Nagyjai között Harmos Károlyt is megilleti egy szék.