Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

Faragó Jenő olaszországi riportja SZARDÍNIAI TALÁLKOZÁSOK Korlátok között saját szülőföldjükön • Akiket földönfutóvá tett a hatalom • Szárd sors—vándorsors • Akik a küzdelem élén járnak mondani. A szárdíniai emigránsuk száma több mint kétszázezer. Egy kommunista A száguldó pártmunkás. Tulajdonképpen így kellene neveznem a sassari pártbizottság munkatársát. Beül a kocsiba, a hátsó ülésre bedobálja a néhány száz újságot és elindul Porto Torresbe, az északnyugati tengerpart-olajfinomító üzemeibe. Útközben legalább harmincszor megállunk, Unitát ad a járókelőknek, akiket éppen elcsíp az utcán. Ismerősei. — Un momento — mondja és kivágódik a kocsiból. Futás be egy műhelybe. Mindenkivel vált néhány szót, találkozókat beszél meg, gyűlésekre invitál. És a gyárak előtt? Jönnek kifelé a munkások és ő osztogatja a kommunista párt lapját, 60 líráért. És közben szót vált a munkásokkal, érdeklődik a család hogyléte felől. Még arra is talál mődot, hogy odajöjjön a kis csoporthoz, amelyben éppen a bejáró munkásokat terhelő magas autóbuszbérleti díjakról beszélgetünk (a havi kereset kb. egyötöde). Mire elnéptelenedik a gyár környéke, elfogynak a lapok is. Induláskor két munkást invitál be a kocsiba. És egészen Sassariig vitatkozik, érvel, oly hevesen, hogy közben még a kormányt is elengedi. Újságárus? Szervező? Agitátőr? — Pártmunkás. Franco Leoni, az Olasz Kommunista Párt Sassari megyei pártbizottságának Porti Torres-i felelőse. Nem kis érdeme lehet abban, hogy a SIR olajfinomítóban a háromezer, nagyrészt pásztorokból és zsellérekből toborzódott munkás között, ma már hétszáz a párttagok szánta. És a néhány év alatt a kereszténydemokrata CISL helyére erejét, befolyását, taglétszámát tekintve, a kommunista vezetés alatt álló CGIL lépett a Porto Torres-i gyárakban. Egy fiatal és egy nyugdíjas Comizio — a kommunistapárt gyűlése Sassari főterén, a Piazza d'Italián, a tartományi és közigazgatási választások előtt. A megyei tanács épülete előtt a mikrofon körül fiatalok. A hangszóróból az Avanti Pnpnlu dallamai harsognak. A fiúk is éneklik a forradalmi dalt. Megszólítom az egyiket. — Ti a kommunista ifjúsági szervezet tagjai vagytok? Egyikük szinte megvetően szól: — II communismo? Terrure... (a kommunizmus? Terror...) — Buona sera! (jó estét) — mondja és odébbáll társaival. Hallgatom a szónokot, de újra és újra eszembe jut a nem éppen kellemes epizód. Próbálok magyarázatot találni a fiú kijelentésére. A burzsoá propaganda hatásáról van csak szó, vagy többről is: tudatlanságról? És eszembe jut, hogy egy római egyetemista így válaszolt a kérdésemre: — Hogy mit tuduk Magyarországról? Emlékszem valamire a tévéből. Akkor még kisfiú voltam. Tankokat mutattak, va lami háború lehetett ott, az oroszokkal..." Ezekutá csodálkozni lehet-e azon, hogy egy szárdíniai fiú számára a kommunizmus egyenlő a terrorral* Az öreggel ugyancsak a Piarza d'Italián és ugyanazon a téren ismerkedtem meg. Ott ült előttem a II. Viktor Emmánuel talapzatán. Nem mertem megszólítani, olyan figyelmesen hallgatta a szónokot. S a gyűlés után, amikor már jól belemelegedtünk a beszélgetésbe, elmondtam neki, mit válaszolt nekem az a fiú. — Mit tudnak ők a nagyvilágról? Teletömik a fejüket mindenféle zagyvasággal . . . Majd ha megérik azt a kort, amit én is, és havi S ezer líra nyugdíjból kell megélniük, megértik a világot... Én napszámos voltam egész életemben. Vita dl cane (kutyaélet) — mondja. S hányszor hallottam ezt a kifejezést kilencnapos szárdíniai utazásom alatt. — Kommunista? — kérdezem. — Nem vagyok a párt tagja, de amit a gyűlésen mundtak, az az igazság. A színtiszta igazság. Ezért jövök el ide. És ha jobban meg akar ismerni, holnap ugyanebben az időben találkozhatunk itt a téren. Másnap továbbutaztam. Pedig milyen jó lett volna újra találkozni az öreggel és azokkal a fiatalokkal. Nem külön-külöii, hanem együtt. Meghallgatni, hogyan vitatkoznak, mit mondanak egymásnak. A fiatal generáció, amelynek egy részét megfertőzte, megtévesztette az antikommunista propaganda, és az idős nemzedék, amely átélt egyet-mást. Monarchiát és fasizmust, világháborút és ellenállási mozgalmat; véres összecsapásokat a rendőrséggel az olasz demokráciáért, a munkások jogaiért. Azóta is sokszor eszembe jutnak azok az Avanti Popolőt éneklő fiatalok. S biztosra veszem, hogy egyszer majd ők is meggyőződéssel éneklik a forradalmi dalt. lan munkásokkal, mert nem kifizetődő a tanítgatás. — Szívesen élne itt a szigeten? — Igen. Megszerettem, pedig csak látogatóba jövök ide. De hogyan telepedhetnénk itt le, ha itincs munka... Magyarországon van munkanélküliség? Elmagyarázom neki, hogyan iparosítunk vidéken, hogyan teremtünk munkaalkalmakat a nők számára is. Miközben sűrűn helyesel, észreveszem, hogy a bal oldali ülésen nagyon figyel a beszélgetésre egy zömök, széles vállú, sűrű fekete hajú fiatalember. Először arra gondoltam, érdekli az emigráció témája. S amikor megszólítottam, nyomban kiderült, hogy nemcsak érdekli, hanem szenvedő alanya ennek a tipikusan olasz társadalmi betegségnek. — Svájcban dolgoztam. Must jövök haza Dorgaliba. — Szabadságra? — Nem. Véglegesen ... Nézze itt sérült meg a kezem. Egy gépgyárban dolgoztam. Mutatja a jobb tenyerét, s amikor ökölbe szorítja, nem kell hozzá orvosi szem, hogy észrevegyem, nem tudja egészen bezárni. — Vártam a fizetésem. A második hónapban semmi. A harmadikban sem. Megrokkantam, nem kellettem nekik. Könnyebb munkára sem. — És itthon? Várja valami munkaalkalom? — Csak a remény — válaszolja, miközben elkéri a torinói férfitól az ABC-t. — Tessék, így étünk mi, Svájcban. A képen egy tipikus barakkszoba, szűk négyemeletes ágygyal. Az asztalon a vacsora maradványai. A széken egy munkás, aki szomorúan néz maga elé. — Ez még csak hagyján — mondja a szemüveges torinói, a képet nézegetve. — Jöjjön el hozzánk és nézze meg a Don Bosco szállást. Szárd emigránsok élnek ott is. Ez a szoba az ottaniakhoz képest elsőosztályú szálloda. Nuoróból visszatérőben Macomerben betértem egy preszszóba. A pultnál egy világoskék köpenyes lány feltűnően hosszasan nézett rám, aztán összesúgott kiszolgálótársa i val. Ismerős volt az arca. — Nem ismer meg? — kérdezte, amikor odanyújtottam neki a blokkot. — Dehogynem — válaszoltam, de még kissé bizonytalanul. Ö aztán kisegített: — Egy házban laktunk Rámában Tud ja, ott dolgoztam a magukkal szemben lakó családnál. Igen, a szomszédék cselédlánya. Gyakran láttam az erkélyen, a cicáival játszadozott. S a konyhánkból egyenesen oda lehetett látni az övékébe. Láttam mosogatni, takarítani és egyszer Ferragosto, az olaszok augusztusi nagy kánikulai kivonulása előtt úgy rakosgatta maga elé a fürdőruháját, mintha divatbemutatót tartana. Nem is udtam, hogy szárdíniai lány. Miért jött vissza a szigetre — nem kérdeztem. Amikor Rómában átadtam üdvözletét a mellettünk lakó család fiatal szőke cselédlányának, az nyomban szaladt a tejeshez, az asztaloshoz, a cipészhez: — Ida üzent, Ida üdvözletét kUdi! Hány ilyen üdvözlet jön a kontinensről a szigetre és viszsza? Ki tudná pontosan megMexikói stílusú iuxusszáltó a Smaragdparton, Porto Cervóban. — 'E S 3 « S= — E S o r" •X n Szárdínia sokarcú sziget, tömören jellemezve: sziget, melynek a gyarmati sorsot szánta nem a kontinens Itáliája, hanem annak monopolista uralkodó osztálya. Bizonyításul elegendő arról beszélni, amiről Szardínia nevezetessé vált. Például világszerte ismert tengerparti üdülőhelyeiről, a Costa Smeraldáról — a Smaragdpartról, amelyet a dúsgazdag Agakhan építtetett „felesleges" milliárdjaiból, konzorciumban olasz tőkésekkel. Sok kilométeres partszakaszon ragyogó, az unatkozó milliárdosok szeszélye diktálta, változatos építészeti stílusokban emelt luxusszállók, ahová az egyszerű szárd ember be sem teheti a lábát. (Két személy egynapi ellátása 40—50 dollár). rabolnak el, s magas váltságdíjért adják vissza őket. A csendőröknek ilyenkor mindenki gyanús. Az is, aki évekkel ezelőtt csak úgy belekeveredett valamibe. Ezért sokan egy-egy lopás, gyilkosság, emberrablás után elrejtőznek, mert tudják, esetleg évekig ülhetnek börtönben — ártatlanul. Rablóvá lett pásztorok, a sziklák között rejtőzködő banditák és a csendőröktől félő, ártatlan rejtőzők — kl juttatta őket erre a sorsra? Az olasz kormányok, amelyek ugyan sűrűn váltják egymást, egyben azonban mindig egyetértenek: a szárd banditizmus csendőri-rendőrl kérdés, így is akarják megoldani — az erőszak fegyvereivel, sorsára hagyva a nyomorgó, elmaradott szárdíniai lakosságot. Egy nyomorgó szárdíniai község: Monteleone Rocca Doria. Még valahová nem teheti be lábát a szárdíniai- és erről is nevezetes szülőföldje: a NATOtámaszpontokra. Tömegével találkozni velük a szigeten, pontosabban a megálljt parancsoló őrökkel. Egyébként a NATO katonai bázisaival függ össze Szardínia egészen új „nevezetessége": az olajfeldolgozó ipar. Nyersolajat ugyan csak a tartálykocsikban találni Szárdínián, de mégis ide szállítják, itt dolgozzák fel, mert a sziget stratégiai helyzete nagyon kedvező. A Szárdínia fejlesztésére kidolgozott tervben az olajfeldolgozó ipar úgy szerepel, mint a sziget „újjászületését" szolgáló iparosítás. Maga a terv is ezt a jelzőt viseli: „rinascita", vagyis újjászületés. Valóban újjászületést jelent, de nem a sziget lakói, hanem a monopolisták számára. Mert az igazi újjászületést Szardínia számára két dolog jelentené: a bányakincsek kiaknázása, az állattenyésztés és a mezőgazdaság fellendítése. A bányakincsek létezéséről már a rómaiak is tudtak. És nemrégiben, 8—10 évvel ezelőtt még léteztek is ezek a bányák. Aztán bezárták őket, mondván: nem jövedelmezöek A szárd embernek más a véleménye: jövedelmeznek, csak nem anynyira, mint tulajdonosaik szerették volna. Ami pedig az állattenyésztést és a mezőgazdaságot illeti: a sziget másfélmilliós lakosságának egyharmada ma is pásztorkodásból tengeti életét. Tengeti, mert a legelők bérleti díja majdnem minden jövedelmüket felemészti. A szárazság miatt gyakran éhenpusztul a nyáj. A pásztorok között akadnak olyanok is, akik ilyen esetben lopással akarnak szabadulni tragikus helyzetükből. Az igazi banditák nem nyájakat, hanem gazdag iparosokat, kereskedőket Tömören jellemeztem a szigetet. Amit ugyanis a továbbiakban írni akarok róla, azt emberek, találkozások kapcsán mondom el. Talán többet is mond majd ez az olvasónak, mint egy színes útirajz, vagy egy adatokkal telitűzdelt társadalmi, gazdasági elemzés. Emigránsok A PAN1 közlekedési vállalat autóbuszával Macomerbül Nuoro felé utazom. Most még csak alig pár száz méter magas sziklák között kanyarog az út, de a távolban már kirajzolódnak Nuoro, Orgosolo környékének magas hegycsúcsai. Útitársaimat figyelem, kit is szólítsak meg közülük? Előttem egy szőke, vékony arcú fiatalember, mellette egy olajbarna bőrű, markáns arcú nő. A férfi, aki bizonyára a kontinensről jöhetett, az ABC című •magazinban lapozgat. — Bncsánat a zavarásért, mikor érkezünk Nuoróba? — szólítom meg a szemüveges fiatalembert, hogy valahogyan kiprovokáljaiti a beszélgetést. Tudtam, elég egy kérdés, és két perc múlva már önmagáról beszél vagy éppen politikai vitát kezdhetek vele. Jól sejtettem, a fiatalember, pontosabban az. ifjú férj, a kontinensről való, torinói. A felesége szárdíniai, Dorgaliban született és élt. Élt, amíg élhetett, mert amikor kenyérkeresővé serdült és nem talált munkát a szigeten, a kontinensre emigrált. Itt ismerkedett meg férjével. Most mindketten egy torinói eszpresszóban dolgoznak. — Látja, itt egy gyárat építenek — mutatja az ablakon a férj. — A szakmunkásokat Milánóból, Torinából, Genovából hozzák. Innét meg elvándorolnak az emberek. A padrónék nem kísérleteznek tanulat-