Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-05 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

sg 11 Mivel nyolcórás út állt előttem, most még klváncsiabban vártam, mint máskor, miféle emberekkel telik meg a fülke. Egyelőre csak egy öregúr kuporgott a padon, mélyen az újság lapjaiba temetkezve. Utána három katonatiszt szállt fel. • Érdekes módon mindannyian a szemben lev©, padon helyezkedtek el, mintha a hadseregben bevált sorakozásről Itt stí m feledkeznének meg. Én velük fszemben, az ablaknál ültem. Vagyis a mellettem levő hely még üres volt. Továbbra is kíváncsian vártam hát, vajon ki kerül mellém. Rövidesen egy fiatalember érkezett, de nem közvetlenül mellettem, hanem egy hellyft'. odább ült le. Talán azért, mert ugyanarra gondolt, amire én, 'nogy hátha valami csinos hölgy kerül mellé. Kis idő múlva valóban egy lány ült közénk, csak éppeo nem csinos. Sőt, kimondottan csúnya volt, amolyan antiszex. A fiatalember vette is a táskáját és elment. Távozása okában aligha kételkedhettem. Helyét egy pap foglalta el. A csúnya nő érkezése nem hozta tűzbe útitársaimat. S természetesen engem sem. Nem az történt tehát, amit elképzeltem, hogy egy szépség társaságában fogunk utazni, miközben túllicitálhatjuk egymást a bókolásban. A három fiatal tiszt sem gondolhatott ilyesmire, kettő közülük rövidesen el is aludt. Én meg azt próbáltam megfejteni, vajon miért is tűnik annyira rútnak a mellettem ülő nő, hiszen még harmincévesnek sem látszik. Eszembe jutott a mondás, mely szerint aki fiatal, az szép is, de útitársnőmön a szépségnek még nyomait sem találtam. Nem, nyomorék nem volt, csúnyasága mégis szinte feltűnő volt. Felnézett a polcra, majd hatalmas táskáját villámgyors mozdulattal a pad alá dugta. így nem segíthettem neki. Valahogy mégis arra gondoltam, vajon akkor is elkéstem volna-e a segítséggel, ha egy bájos teremtés ülne mellettem. Ez a gondolat kissé megzavart. Ezért szinte megörültem, amikor nemsokára ismét előhúzta a táskáját, hogy valamit kivegyen belőle. Egy könyvet kotort elő. — Ha megengedi, felteszem a táskáját a polcra — ajánlottam fel szolgálatomat. — Köszönöm — válaszolta nagyon meglepetten. — Köszönöm — mondta még egyszer, miután leültem, és értetlen pillantást vetett rám, mintha valamiért gyanúsnak találna. Aztán kinyitotta a láthatóan vadonatúj könyvét és szinte falta az oldalakat. Nem értem miért, de tudni szerettem volna, mit olvas. Olykor-olykor oda is pillantottam, de semmit seoi tudtam megállapítani. A kíváncsiság pedig egyre jobban erőt vett rajtam. — Bizonyára valami szerelmes téma lehet, ha ennyire érdekli — jegyeztem meg. Megsértődött: — Nem érdekel a szereiemi — mondta olyan hangon, mintha ki akarná kérni magának ezt a feltételezést. — Bocsánatl — dadogtam. — Igazán nem tudom, miért haragszik, hiszen a szerelem érdekes téma. — Lehetséges — mondta még mindig sértődötten. Majd kis szünet után hozzátette: — De engem nem érdekel. — Ilyen emberrel még nem találkoztam — mondtam nevetve, hogy valahogy feloldjam a hirtelen támadt feszültséget, de kijelentésemmel épp az ellenkező hatást értem el. — Lehetséges, hogy Ilyen emberrel még nem találkozott — mondta most már végleg megbántva. — Pedig ilyenek is vannak. Nagyon, de nagyon megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de most már folytatnom kellett. — Milyenek? — kérdeztem, bár jól tudtam, mire gondol. — Ilyenek, mint én: csúnyák — mondta. Kurta, de nagyon határozott kijelentés volt. Zavaromban felnevettem. Éreztem, mennyire esetlenül hat nevetésem. — Igaza van — szólt, mintha megsajnálta volna esetlenségemet —, a rútság tulajdonképpen nevetséges. Hangja ezúttal is mentes volt minden érzelgősségtől. —• De kérem, miket beszél? — kezdtem el Ismét dadogni. — Aki fiatal, az szép is — igyekeztem magam kivágni, de még jobban elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az imént mit gondoltam erről. — A fiatalok sem mind szépek — szegezte le útitársnőm. — Akadnak köztük rútak is. Igaz, elég elvétve. Ráadásul én már nem ls vagyok fiatal: huszonnyolc múltam. Vagyis vénlány vagyok. — Szerintem a huszonnyolc éves nő még Igazán nem vénlány — igyekeztem Ismét megnyugtatni. — Lehet, hogy igaza van — hagyta rám, de nyomban hozzátette: — Ez az éa esetemben úgysem lényeges. Ha nem vagyok vénlány ma, az leszek két-három év múlva. Megkíséreltem tréfára fordítani a szót. — Maga tehát nem akar férjhez menni... — Nem! — vágott a szavamba. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? — Pontosan azért, amire ön gondol: hiába is akarnék férjhez menni, úgysem kellenék senkinek. Ismét arcomba szökött a vér, mert eltalálta gondolatomat. — Magával nagyon nehéz boldogulni — védekeztem. — Túlságosan egyoldalúan ítél meg mindent. — Nem egyoldalúan, hanem tárgyilagosan. Nem bírom az alakoskodást. Még akkor sem, ha szánalomból teszik — mondta és mereven rám meresztette apró, seszínfi szemét. Most már úgy éreztem, hogy Igazán semmit sem tudok mondani. Egyszerűen elfogytak az érveim. Azaz, ebben a pillanatban beláttam: eddig sem voltak érveim. Minden ellenvetésem rosszul megjátszott alakoskodás volt. Nem tudtam tovább folytatni az álszenteskedést. Nem tudtam tovább hazudni. Hosszú idő után most hallottam ismét a vonat kerekeinek zörgését. Most vettem észre, hogy a kupéban ott vannak a katonák is. Meg az LADISLAV SNOPEK: OLVASÓ NŰ, DIORIT öregúr és a" plébános. Kimenteni ä folyosóra, hogy elszívjak egy cigarettát. Kettő lett belőle. Soká álltam a keskeny folyosón, mintha nem lenne bátorságom visszamenni a helyemre. Ugyanakkor azért drukkoltam, hogy szomszédnőm egész Kassáig utazzon. Nem, nem tetszett meg. Éppen olyan rútnak tűnt, mint az első percben, mégis érdekesnek találtam, akár egy regényt. Mint egy tragédiát. — Igaza van, bocsásson meg: valóban alakoskodtam! — szóltam lesütött szemmel, miután bementem. Az ő hangja most is ugyanolyan közömbös volt, mint eddig. Csak enynyit mondott: — Tudtam. Aztán hallgattunk. Pedig most már nem aavart bennünket sem a képmutatásom, sem az ő sértődöttsége. A csendet végül én törtem meg: — Igazán nem volt még sohasem szerelmes? — kérdeztem, magam sem tudom, miért. Válasza újabb meglepetést jelentett számomra: — De voltam — mondta kissé eltűnődve —, és két évig tartott ez a szerelem. — Ha valaki valakivel két évig jár, az bizony már szerelem — szegeztem le, s kíváncsian vártam a folytatást, mert most már egész biztosra vehettem, hogy semmit sem titkol el előttem. A folytatás azonban ismét meglepetést hozott: — Mi nem jártunk egymással két évig — mondta, s olyan pillantást vetett fám. mintha maga is csodálkozna rajta. — Egyetlen egyszer találkoztunk csupán. Most már semmit sem értettem. A történet azonban annál jobban érdekelt. — „A szépség nem érdekel" jeligével olvastam házassági hirdetést az egyik újságban. Nem vettem komolyra, de azért válaszoltam rá. Megírtam, hogy nagyon csúnya vagyok. Igen, tetszett neki a levelem. A következő, azaz a következők szintén. És nekem is tetszettek az ő levelei. Mindenféléről írtunk egymásnak. Mindketten hittük, hogy levél útján is megszerethetik egymást az emberek. Sőt, meg is szerettük egymást. Űgy éreztük, minden levéllel közelebb kerülünk egymáshoz. Fényképet elvből nem kértünk soha egymástól, hiszen mindketten azt vallottuk, hogy az ember igazi énjét nem a külseje határozza meg. A külső az csak látszat, és sajnos, gyakran megtévesztéshez vezet Ezért egyáltalán nem lényeges — mondta, majd keserűen felnevetett: — Ez persze tévedés. Merő tévedés: a külső a mindenl Erről mi ketten Is meggyőződtünk, amikor két év után eljött hozzám. Csak egyszer találkoztunk. Többé nem érdekelte „nemes emberi mivoltom" és egyéb frázisok, melyekben addig valóban hitt. És egész biztosan többé nem is adott fel hasonló jeligéjű hirdetést. Nem, nem haragszom rá, hiszen nem tehet róla, hogy így van. Hallgattam. Mit is szólhattam volna? — Aki rút, annak nincs joga a szerelemre — szögezte le minden ellenvetést elutasító hangon, s egyben bölcs beletörődéssel. Ebben a percben inkább megerősíteni szerettem volna állítását, mintsem tovább vitatkozni vele. Sajnos, csak ilyen esetlen gondolat jutott eszembe: — Nem igazságos, hogy nem minden nő egyformán szép — mondtam. — Talán az lenne jó, ha a legszebbek megosztanák szépségüket a kevésbé szépekkel, hiszen ők még akkor ls csinosak maradnának. — Ez nevetséges — legyintett. — Tudom, hogy lehetetlenség — dadogtam. — Nem azért, hanem, mert a szépek nem egyeznének belel — Maga beleegyezne, ha szép lenne? Vállat vont. — Ezen még sohasem gondolkoztam. Sohasem éltem bele magam a szépek helyzetébe. Azt hiszem, a szépek sem gondolkodnak soha azon, mi lenne velük, ha rútak lennének. Pedig az megtörténhet, hogy valaki hirtelen elveszíti a szépségét. Nálunk egy csinos lány leforrázta az arcát. Nem tudta elviselni a szerencsétlenséget: belezavarodott. Biztosan azért, mert előtte mindenki figyelmes és elnéző volt vele szemben, utána meg senki sem vette őt észre. Aki csinos, azt mindenki kedveli, annak mindenki segíteni akar. Annak minden könynyen megy. Azt nem helyezik át más munkakörbe csak azért, mert nem szép. Elhallgatott. Talán azért, mert egyszeriben maga sem értette, miért is tárulkozik ki problémáival egy idegen ember előtt. Talán attól tartott, hogy untat már ez a téma. Ez a szürke téma. Az élete. Vagy talán azért, mert a vonat már lassított és készülődni kezdtünk a leszállásra.