Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-05 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

Társadalmunk az elmúlt negyedszázad alatt a szocialista iparosítás korszakát élte át, de lényegében elvégezte azokat a feladatokat is, amelyeket a kapitalizmus ipari forradalma korábban nem oldott meg hazánkban. A termelőerőknek ez az extenzív növekedése történelmileg rövid idő alatt biztosította a szocializmus alapjainak lerakását, ugyanakkor azonban megteremtette a strukturális arányok jelentősebb megváltoztatásának alapját is. Az ipari termelésen belül strukturális eltolódás történt a gépipar, a vegyipar, az elektrotechnikai ipari fejlődés Irányában. A mezőgazdaság nagyüzemi termeléssé alakult. A társadalmi viszonyok és termelőerők tehát e negyedszázados, de főleg az utóbbi két évtizedes fejlődése mélyrehatóan megváltoztatta a népesség foglalkoztatottsági szerkezetét és ezáltal az iskolázottság társadalmi Igényét. Ebből és ideológiánk alapvető humanizmusából következik a kornak megfelelően nagy művelődéspolitikai feladata: a szocialista köznevelés célkitűzéseinek megvalósítása egész Csehszlovákiában nemzetiségre és tanítási nyelvre való tekintet nélkül. Ennek az elvnek megvalósítása értelmében fejlődött iskolaügyünk az elmúlt negyedszázad alatt és indult meg a felszabadult Csehszlovákiában a proletár internacionalizmus jegyében a magyar tanítási nyelvű iskolák szervezése. A párt irányításával a Művelődésügyi Megbízotti Hivatal karöltve az ifjúsági szervezettel Pozsonyban, a jövendő tanítók számára egy nyárti tanfolyamot indított. A tanfolyam pedagógiai vezetésével Ozorai Ferenc gimnáziumi tanárt bízta meg a Művelődésügyi Megbízotti Hivatal. Ez a több mint kétszáz tanítójelölt, munkás- és parasztfiatalok, érettségizettek, egyetemisták, volt gimnazisták —, akiknek szociális helyzetük, illetve a háború vagy a háborúutáni évek nem engedték, hogy képességeiknek megfelelően teljes értékű értelmiséggé nőjenek —, lett magva annak a pedagógusgárdának, amely megalapozta a felszabadult Csehszlovákiában a szocialista magyar iskolaügyet. Szemléltetésül csupán ennyit: 1950 júniusában, húsz évvel ezelőtt, még csak 154 osztályban alig 5000 tanulóval rendelkező csehszlovákiai magyar iskolaügyet, 1950 októberében — éppen ezek a pedagógusok — már 2400 osztályos, 30 ezer tanulóval rendelkező iskolaügygyé fejlesztették. A fejlődés pedig 1960-ban, iskolaügyünk „harmadvi rágzásának" első évtizede végén 70 ezer, 1970-ben pedig már közel 4000 osztályban 100 000 tanulóval rendelkezik. Előrehaladásunk további útjelzői: a társadalom és iskoláink egyre szorosabb kapcsolata; az állam nagymérvű gondoskodása mind a személyi (a tanítóképzés), mind pedig az anyagi (épület, tankönyv, tanszer] ellátás terén; a közoktatásügy folyamatos kiépítése, mely azonban nemcsak a hálózat szinte állandó szélesítését és az iskolázottak számának gyors emelkedését jelenti, de jelenti nem utolsósorban a tankötelezettség teljessé tételét és ezáltal a tényleges tankötelezettségi korhatár jelentős emelését, a nevelés-oktatás szocialista tartalma; az ifjúsági mozgalom tevékenysége. Mindegyik mondat, megállapítás alapos elemzést érdemelne, mert meg keltene mondani, hogy ezek az „útijelzők" mennyiben azonosak a csehszlovák iskolaügy fejlődésének útjelzőivel, s miben jelentenek eltérést. Az eddigieknél pontosabban kellene körvonalazni: melyek iskolaügyünk első tíz évének extenzív fejlődésében az időtálló, alapozó eredmények és mi a máig is érzékeny hézagokat hátrahagyó örökség. Mindez persze mésszé meghaladná ennek az írásnak kereteit. (Reméljük, hogy a Tankönyvkiadó gondozásában készülő tanulmánykötet majd részletezi e kérdéseket.) Most ezért csupán egy, általunk lényegesnek vélt gondolatot szeretnénk hangsúlyozni, az Iskolaügy sohasem lehet független az általános politikától. A csehszlovákiai magyar iskolaügy nem független hazánk politikai, gazdasági és kulturális életétől, a csehszlovák közoktatás-politikától és természetesen a neveléstudománytól sem. A csehszlovákiai magyar Iskolaügy fejlődése, a pedagógusok tevékenysége mindenkor visszatükrözi azt a közeget, melyben élt, lélegzett. Tudjuk: a légkör elsorvaszthat vagy kivirágoztathat. Az, hogy a csehszlovákiai magyar iskolaügy ma erősebb, mint korábban volt, hogy a tanítók képesítése jobb a szlovákiai átlagnál, hogy minden magyar nyelvterületen éppen a mi iskolaköteles tanulónkra jut a legtöbb tankönyv és tanszer, hogy pedagógusaink a gyakorlatban négy forrásból, a csehszlovákiai magyar, a cseh, a szlovák és a magyarországi GHEORGHE ADOS: KOMÉNIUSZ - BRONZÉREM AZ ISKOLAÜGY negyedszázada pedagógiai művekből meríthetnek, hogy iskoláinkban bőséggel találhatók a magyarországi, a csehszlovákiai meg a saját kiadású segédeszközeink (diafilmek, vetítők, magnetofonok, televíziós készülékek stb ), annak bizonyító ereje van. Bizonyítja — minden még meglevő hiány és gond ellenére is — Csehszlovákia Kommunista Pártja lényegében helyes nemzetiségi politikáját az elmúlt két évtizedben. A magyarság politikai életében, Dél-Szlovákia gazdasági fejlődésében fellelhető — az országoshoz viszonyított fejlődésbeli — ütemeltolódásnak természetesen a pedagógiában is megvan a nyoma. Ez sokszor idéz elő feszültséget. Például ilyen az Iskolák túlhumanizált jellege, a szakközépiskolák relatíve ritkább, az általános középiskolák sűrűbb iskolahálózata stb. Peí&e az, hogy köznevelésünk küzdelmes, ellentmondásos, nagy pozitívumokat, de nem egy hibát is magán hordó két évtizedét ki, hogyan értékeli, s főleg, hogy ebből milyen következtetést von le, azt politikai beállítottsága meghatározóan befolyásolja. Végső soron minden értékelésből világosan kitűnik, hogy ki milyen kimondott, vagy ki nem mondott szándékkal ítél, hogy vajon tagadja-e, vagy bizonyítja-e, egész politikánk és ténykedésünk eredményességét az elmúlt negyedszázadban. Hogy vajon erősíteni akarja-e a meglevőt vagy közvetve ugyan, de mégis tagadja rendszerünk képességét, azt, hogy sikerrel oldhatja-e meg a társadalmi problémákat. Szocialistaellenes vagy nacionalista nézeteiket mindezek ellenére nyíltan általában még 1968—69-ben ls csak nagyon kevesen hirdették. Ez ugyanis egyáltalán nem növelte volna népszerűségüket. Ezért nézeteik kifejtését különféle más problémákhoz kapcsolva adták elő, hasonlóan mint azt a cseh vagy a szlovák sajtóban, közéletben is láthattuk. A magyarok körében az iskolaügy — a „lesz-e gyümölcs a fán" — érthetően központi kérdés. Egyesek jobboldali nézeteiket is tehát igen gyakran éppen az iskolaügy kérdéseihez kapcsolták. Mégpedig: — vagy a meglevő hiányosságoknak, a „személyi kultusz" éveinek vagy a 60-as évek deformációinak nihilista kritikája, illetve egyes, nekik nem konveniáló személyek rágalmazása; — népszerűséget hajhászó, avanturista, minden realitást nélkülöző követelmények támasztása; — az összállamitól, az egységes tői való Izolációs tendencia volt az a forma, melybe beleöntötték mondanivalójukat. A „minden rossz, ami eddig volt" nézet eléggé széles körben elterjedt, s ezzel párhuzamosan megindult „a nem tiszta kezű" politikusok „boszorkányüldözése". Érthető, hogy ennek talaját olyanok készítették elő, akiknek vajmi kevés közük volt a szocialista építéshez. „A tiszta kezű"-ek néha ugyan „boruvka" és „pável" módjára' már megfeledkeztek saját kezüknek az 1950-es évekből való tisztaságáról, de azért tévedhetetlen biztonsággal kádereztek, irányították a boszorkányüldözést — elsősorban persze saját maguk sorsa érdekében. Erre Jó példa a „dunaszerdahelyi CSAMADOK-kongresszus", ahová nem tudni ki, a „progresszívek" egész sorát hívta meg. Az sem volt baj, ha nem voltak a CSEMADOK KB tagjai, fontos, hogy zajt csapjanak, hogy szavazzanak az előre megadott intenciók, cédulák, levelek, a Kassai Járási CSEMADOK néhány vezetőségi tagjának minden járásra megküldött körlevele alapján. De erről már Gőgh László megírta az Űj Szóban, hogy ő „Így látta", s valóban, ml ls így láttuk. Persze mindnyájunkban felmerül a kérdés — ki volt ennek a „nagy jelenetnek" a rendezője, s mi volt ezzel végső célja? A választ erre mind ez ideig eléggé elhallgatott „MADOSZ" tervezetben találhatjuk meg. Mindenesetre az igazsághoz tartozik: inkább egyesek politikussá, mint az ügy politikummá affirmálása volt a cél. S ehhez volt szükség a divatos jelszavak hangoztatására, az eddigi eredmények megvető fölénnyel (és a legtöbbször tájékozatlanul) való becsmérlésére; a „kultusz szektásdogmatikus" bűnei fölött való summás ítélkezésre; az „emberarc"-ra egyáltalán nem emlékeztető henye gőggel való rágalmazásra; az avanturizmusra és az elmaradha tatlan, a pusztán hangzatos jelszavakban jelentkező „nemzetféltésre". Emlékezzünk csak a nacionalizmust duzzasztó patetikus felszólalásokra, a sok-sok versidézetre, azokra, akik a lényeget ugyan nem látták (vagy gondosan kendőzték), ám annál hamisabb teatralitással szavalták, cikkeikben rosszul értelmezve idézgették (például Oj Szó 1968. május 12én) Adynak például következő szavait: Kezében óriási rostával Áll az Idő és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve, S búsul csak az, akit kihullat S aki kihull, megérdemelte, Az ocsút az idő nem szánja... A félreértések elkerülése végett — nem azt kifogásoljuk, hogy a szép szó erejével éltek, hanem, hogy mondanivalójukkal visszaéltek a lényeglátás, az osztályszempont elsődlegessége rovására. Most nem kívánunk ezekkel a gondolatokkal vitázni, vitázzon velük a valóság meg az Idő. Azonban tény, hogy a nemzetiségi politika nem független az általános politikától. Hatott rá 1968—69-ben az ideológiai diverzió, habár a csehszlovákiai magyar tanítóság túlnyomó többsége megállta helyét, hű maradt elveihez, a párthoz, két évtizedes tevékenységéhez, mely kötelez. Tanítóságunk túlnyomó többsége nen» lett az Idő emigránsa. Mint mindig, most is felmerül azonban a kérdés: vajon, befejeztük-e, amit húsz évvel ezelőtt kezdtünk? Visszatekinthetünk-e arra, ami húsz évvel ezelőtt megindult, egyszerűen mint múltra? A munka, a csehszlovákiai magyar iskolaügy építése, melylyel két évtizede, hogy eljegyeztük magunkat, ma is tart, mert gazdasági, tudományos, technikai fejlődés, az emberi igényekben és életformában beálló változások eredményeinek beillesztése az iskolaügy egészébe, a köznevelés hozzáigazítása ahhoz, hogy ennek a fejlődésnek további hatékony eszköze legyen — örökös résenlétet követel meg. Természetesen a nemzetiségi iskolaügy is mély hozzáértést és tudományosságot, a dolgokat bonyolult összefüggéseiben látást követel meg és nem utolsósorban annak a tudatosítását is, hogy a kérdés optimális megoldása függvénye a csehszlovákiai magyarság politikai, gazdasági és kulturális kiegyenlítődése folyamatának. Mivel azonban a pedagógia nem pusztán szociológiai kategória, azért a belső energiák feltárását nem tartjuk jelenleg a leglényegesebbnek. A tudásvágy és a minőségre törés az a két tényező, mely ha valóban Jellemzőnkké válik, a külső keretekkel is lényegesen kevesebb lesz a baj. Ennek érdekében azonban le kell leplezni azokat, akik „a minden rossz, ami eddig volt" patopszichologikus spleenjét hirdetik ... Még a nagy évfordulók alkalmából sem lehet megállni és értékelni újabb és újabb feladatok kitűzése és vállalása nélkül. Radnóti Miklósnak szavait juttatja eszünkbe az ilyen emlékezés a saját és nemzedéke szándékáról: „Célja nem más, mint szolgálni a szocialista kultúra ügyét. Mert erre az ügyre egy életet tett fel — s ez nem szentimentális kitétel, hanem vallomás és vállalás ..." MÚZSI FERENC