Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-12 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

Hm, vagyis egyetemista, mondta magában. Ezeknél normális eset, hogy felvágnak, és több a dumájuk, mint a pénzük. Ez itt valami extra-példány. — Maga szintén játszik? — kérdezte megjátszott érdeklődéssel, hogy valamit mégis mondjon. — Igen. — Van hozzá kedve ilyen hőségben? Árnyékban huszonnyolc. Kész pokol. Gyerünk inkább a vízbe. — Nekem már mennem kell, ligameccs, kötelesség. Igazán örülnék, ha megnézné. Azt mondta magában: azért csalogat, hogy elvakítson, bemutassa tudományát, néhány mesteri leadást, miegymást és meg lesz győződve, hogy őrülten beleestem, mivelhogy íelsőbbrendű lény. Zöldfülű. — Maga sem gondolja komolyan >— mondta . fennhangon és unottan. A fiú csalódottnak látszott. Tán csak nem gondolta komolyan bébi, hogy ilyen áldozatot hoz a kedvéért, ugyanesak ostobaság volna, még nem kukult meg. — Sok szerencsét a győzelemhez — tette hozzá inkább illendőségből. Azon gondolkodott, hogy kezet nyújtson-e neki, de fekve maradt és tovább napozott. Többé nem érdekelte a fiú. — Találkozhatnánk-e valamikor? — hallotta a fiú hangját. — Bízzuk a véletlenre. A maga számára még hozzátette: ha neked fontosabb a bőrlabdát ideoda püfölni, akkor fiúcska, csau, mindörökre. A fiú elment. Oszott egy ötvenest háton, aztán sétálgatott a parton. És sok kisminkelt szépség között újra alacsonyrendűnek érezte magát. Észre se vették. Megharagudott a varázstttkörre. Elhatározta, hogy megszépül. A kabinjába ment, és kisminkelte magát. Csábosán nézett ki. Az önbizalma visszatért. Beállt a sorba fagylaltért. Egyszerre három férfi vette közre egyhangú kéréssel: — Jöjjön velünk volleyballozni. — Ilyen hőségben — csücsörítette cl az ajkát. — Akkor kanasztázni. — Arról lehet szó. Velük ment. Csak úgy ömlött belőlük a beszéd, és a csoda jő bemondások. Megnézte a kezüket Egyiknek sem volt karikagyűrűje. Mindegyik érett térti volt, úgy harminc körül. Érdeklődéssel figyelte őket, fontolgatva, hogy a három közül melyiket részesítse előnyben. — Játsszon ki, Babett — szólt rá az egyik. — Miért szólít így? — kérdezte reménykedve. — Mintha nem tudná jobban, mint mi, hogy hasonlít Bardotra. Boldog volt Pompásan mulattak, észre sem vették, hogy a nap már nem fürdik a Vltavában. Meghívták estére egy tánclokálba. Elfogadta. Megbeszélték, hogy egy negyedóra múlva a Kioszknál találkoznak. Föltette magában, hogy megtréfálja őket. Gyorsan öltözködik és elbújik a kioszk mögé. Elsőnek ért oda. Bolondul vert a szíve. Még nem fordult elő vele, hogy egyszerre három férfi törje magát érte. Már messziről látta, hogy jönnek. Jó alakja volt valamennyinek, különösen az egyiknek ... Figyelte őket. Mit csinálnak ezek? Sorsot húznak. Az, aki Babettnek szólította, örömében nagyot kurjantott Ö húzta a rövid gyufát. Látta, hogyan számolja meg a pénzét, hogyan kölcsönöz még ötven koronát a barátaitól. — Ez nem adja le egy százason alul. Máriának igen jó hallása volt. Földi István fordítása Vlagyimir Bogamolov: ELSŐ SZERELEM Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ráitk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok, ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéták, és — előrel A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csőkok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Felvirrad a reggel, felkel a nap, ós nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basszushangját utánozva lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek Ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele ... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hugy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg megűgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezddett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy — csodálkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban is te leszel az apja, de most másra fog 0*1. Olyan gyermekien nyíltszívű volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan, kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk, Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat — Akkor Kingyajevra. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küldték át egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhárítóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült Ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondom, még szerencse, Itt vagyok melletted énl Mire jutnál nélkülem! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hisz ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg... hátha hirtelen... hátha holnap ütközet lesz... — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy csakugyan? — Igen. f Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felindultságát. — Hát aztán? Ütközet előtt nem fut meg az ember. Meg aztán úgysem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, Jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyáz* magadra, ne veszítsd el a fejedet... Én meg... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet aiől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el -meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton. 0 pedig ... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk ... Fordította: Elbert János Uitz Béla: Kompozíció részlet (Rajz a Sztálingrádi époszhoz

J