Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-12 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

ligy elnyeli őket, mintha nem is láttam volna semmit. Ö volt az. Öt vártam Messzelátómmal láttam a gyönyörű agancsát. Vadász legyen a talpán, aki puskavégre tudja kapni akkor, amikor villámgyorsan keresztülfut a földeken. Hogy idecsaljam? Lehetetlen. Most, amikor ott van mellette a suta... Az ilyen őzbaknak pedig a párzás idején mindig van társa. A nagy tüzes napkorong egyre feljebb emelkedik, sugarai szomjasan isszák a lóhere leveleiről a harmat gyöngycseppjeit. Ügy gondolom, itt az ideje, hogy elinduljak. Üjból a levegőbe hasít a fácán kiáltása, és ez már gyanús nekem. Mi lehet ott? A macska vagy a róka óvatosabb, nem árulja el magát ily gyakran. Menjek vagy maradjak még? Ha az őzbak kifutna a tarlóra, futtában aligha célozhatnám meg. Abban a pillanatban kifutott, egyedül. Megállt. Izgatott lettem. Túlságosan messze van, vagy négyszáz lépésre. Ezt nem kockáztathatom. De nini! Az őzbak a napraforgók felé néz, majd elindul egyenesen felém. Uram, istenemi Csak most sikerüljön! Izgatottan átnézem a tölténytarat, ujjamat a ravaszra illesztem. Igen, ez ő, megismerem. Agancsa magasan a füle fölé nyúlik, nyaka vastag, feje szürke... Ebben a pillanatban valami fehér tűnik fel a tarlón, és a napraforgók közül egyenesen az őzbak felé fut. Kutya, egy nagy fehér kutyái Hatalmas fehér golyóként közeledik az őzhöz, farka zászlóként lobog. Az őzbakot nem érheti utol. Más lenne a helyzet, ha két kutya lenne... Vagy ha az őzet pihenőhelyén lepné meg. Az őzbak egyre közeledik, egyenesen a henger felé fut. Én már feltérdepeltem, készen állok, célzok. Mögötte fut a nagy fehér kutya. Azt hiszem, kuvasz, és valahol messze, elfáradva egy kis fekete társa követi. Mindez csak pillanatokig tart, az őzbak már itt van előttem. A hengert kikerüli, ott áll köztem és a napraforgó között. Kővel is megdobhatnám. Észrevett; engem néz nagy, óriási szemével. Szája nyitva, nyelvét kissé kidugja, úgy fújtat, mint a kovácsfújtató. A kutya is megáll. Gyanús neki, hogy az őz nem fut tovább. Ott térdepelek a henger mögött, nem akarom, hogy a kutya észrevegyen, lábammal az őz felé kapok, el akarom kergetni, hogy fusson már el. De ő csak áll, mintha védelmet keresne nálam. Bakancsommal belerúgok a tarlóba, egy földgöröngy továbbrepül, és ez végül segít. Az őzbak nagy ugrásokkal távolodik, a hátam mögé, a kukoricásba fut. Én már nem is törődöm vele, a fehér kutyát figyelem, amely folytatja az üldözést, nyomában a kis fekete kutyával. A fehér kutya már nem fut az őzbak után, gyanús neki, miért állt meg a bak oly hosszú időre a vashengernél. A napraforgóföld mellett, az űton lohol, pillanatról pillanatra közelebb van hozzám. Már lőtávolságba jutott. Könnyebben eltalálnám, ha megállna, de ebben nem bízom, és amikor csaknem velem szembe fut és csak tíz lépésre van tőlem, meghúzom a ravaszt. A csendes reggelbe belehasít a lövés, a kutya felfordul, fejéből vér szökik. Majdnem eltévesztettem. A kis fekete kutya a lövés hallatára a napraforgó közé menekül. Teljesen megfeledkezem az őzbakról. Megfordulok és a saját szememnek sem akarok hinni, vagy ötven lépésre áll tőlem, és engem néz. A szél feléje fúj, így bizonyára tud rólam. De ő csak néz. Űsz fejét rövid, vastag nyakán ide-oda forgatja, teste is előrehajlik, hogy jobban lásson. Felállók. Az őzbak néhány pillanatig még engem figyel, aztán nekirugaszkodik és magas ugrásokkal a kukoricás felé fut. Messzelátóval követem. Újból megáll, felém fordul, és a nyári reggel csendjét félbeszakítja figyelmeztető bőgése. Aztán újból futni kezd, már nem ugrik olyan nagyokat. Szüntelenül bőg. Csak akkor hallgat el, amikor elnyeli a kukoricaszárak sűrűje. Néhány lépésre tőlem, ott, ahol néhány pillanattal előbb az őzbak állott, a nagy fehér kutya az utolsókat rúgja. Hogy honnan került ide, nem tudom. A környéken senkinek sincs ilyen kutyája. Holnap újból idejövök, mert a párzás időszakának hamarosan vége lesz, és félek, hogy nem sikerül lelőnöm az őzbakot. De tulajdonképpen miért nem lőttem le? Nem akkor, amikor a kutya kergette, hanem később, amikor a kutyát mát eltaláltam és az őzbak tőlem ötven lépésre állt Valóban, miért nem lőttem? MILAN RAJSKY ZDENÉK HOLEČEK FELVÉTELE most dolga akadt az őzbakokkal, és fia csak útban van. A gida megállt a tarlón, tanácstalanul körülnézett. Rövid ideig a fiatal lóherét legelte, majd továbbment, és valahol a tarló közepén lefeküdt. Messzelátó nélkül már nem is venném észre. A henger, amely mögött megbújtam, vagy húsz lépésnyire fekszik a napraforgóktól. A nyulak kartávolságra ugrálnak el előttem. Időnként leülnek és mosakodnak. Két nyúl megáll, nézi egymást, majd hátsó lábukra állnak és pofozkodni kezdenek. Vidám látvány. Néhány pillanat múlva megúnják az egészet, és mintha semmi sem történt volna, elfordulnak egymástól. Ki-ki folytatja útját. Messzelátómmal végigpásztázom a napraforgóföldet, hogy nem tűnik-e fel a rozsdavörös folt. De semmi! Valahonnan foglyok repülnek a tarlóra, s hangos csiripelés közben letelepednek. Ogy látszik, találtak valamit, mert csoportosan egy helyre szállnak. A fogolypapa és mama őrzi a csapatot. Nyakuk megmerevedett, a hím mellén a reggeli napsütésben jól látom a nagy, sötétbarna, patkó alakú foltot. A napraforgók közül újból a fácánkakas vésztjósló hangja hallatszik, valami vadászik ott! 1 assan dereng, keleten feltörnek az első napsugarak. Valahol messze egy bagoly búcsúzik az éjjeltől, szomorúan, csaknem szépen szól mélabús hangja: uhu-uhu-uhu... Fölöttem vadkacsák suhannak, alacsonyan repülnek, könnyen lelőhetnéin őket. Csakhogy én nem vagyok kíváncsi o kacsákra. Egy őzbak miatt jöttem, és nem is akármilyen miatt. Az égbolt elválik a földtói, körülöttem síkság. A gabonatenger helyén tarló, itt-ott szalmakazlak fehérlenek, úgy tűnik, mintha szétszórták volna őket a földeken. Előttem napraforgótábla, olyan nagy. hogy a végét sem látom. Mögöttem kukoricás, és én egy herével bevetett tarlón vagyok. A learatott árgaföldön fekszem, egy vashenger mögött. Úgy 'imint eddig már négyszer, most is abban bízom, hogy nem jöttem hiába. Most van a párzás ideje, de mégsem olyan egyszerű a dolog. Az őzek inkább a napraforgó- vagy kukoricaföldeken tartózkodnak. Ki sem jönnek belőle, a víz helyett a harmatot nyalogatják, táplálékot pedig könnyen találnak. De most ebben az időszakban mégis nagyobb a remény. Ogy érzem, hogy azt az őzbakot ma sem látom meg. Ugyanezt gondoltam tegnap is, de most biztos vagyok benne. Elsőként a kis pacsirta üdvözli a napot. Felettem trillázik, hangja gyengéd, kifejezi hűségét és háláját a természetnek. Néhány pillanat múlva a fácán jelentkezik. Ogy rikácsol, hogy a torka majd megreped. Felborzolja tollát és rövid szünet után újból fel-felrikkant. A napraforgótábla mellett vezető úton nyúl fut keresztül. A nyugodt, csendes reggel kedvez a vadásznak. Az őzbaknak hatágú agancsa van, de messziről villás őzbaknak látszik. Vastag agancstörzse magasan a füle fölé emelkedik, de az ágak már nagyon rövidek. Amikor ez az őzbak még teljes erőben volt, messziről, Prágából is idejártak fényképezni. öt éve figyelem. Sokszor volt már alkalmam, hogy puskavégre kapjam, de mindig megsajnáltam. Az ilyen szép őzbak hagyjon sok utódot maga után. így még ezen a nyáron is jó egészségnek örvend. Most azonban már bűn lenne tovább várakozni, bizonyos, hogy évről évre gyengébb lesz. Tavasszal is láttam, feje megszürkült, nyaka megvastagodott. Jövőre már kárt is okozhat, az ilyen hatalmas állat nem válogat abban, hogy hol szúrja meg a vetélytársát. Ezért járok most ide, várok, éjszaka nem tudok aludni, de az „öregúr" zavartalanul tovább uralkodik a napraforgódzsungelben. Lassan vége lesz a párzási időszaknak. Már egészen kivilágosodott. Az izzó napkorong felemelkedett a látóhatáron. Valahol a magasban örömmel rikoltozik a sólyom. A napraforgóföld felől egy fácán vészkiáltása hangzik; csak nem róka vadászik erre? Az is élni akar, és utóvégre egészséges állatot úgysem tud elkapni, a betegért pedig nem kár. A fácán újból figyelmeztetően rikolt. NocsáTf, milyen óvatos! A könnyű szellő végigfésüli a napraforgók aranyhaját, a kabátom alá is befurakodik, jó, hogy a napocska már melegebben süt. Fejem fölött újból elsuhannak a vadkacsák és akkor.. . Nem, semmi sem történt. Háromszáz méterre tőlem egy fiatal őzgida jött ki a napraforgó közül, valószínűleg az anyja kergette ki, akinek A tegnap esti zivatar után ritka a felhőzet, a föld nedves, a növényzet üde. A gerlicék akrobatamutatványaikat mutatják be. Mozdulatlanul fekszem a rozsdás vashenger mögött, úgy, hogy még a galambok sem vesznek észre, rárepülnek a legközelebbi napraforgó tányérjára és bizalmasan turbékolnak. Merészen tipegnek az ide-oda ingó napraforgótányéron, tisztán látom szürke nyakukon a fehér csíkot. Hirtelen megmerevedek. A napraforgók közül kifut egy őzsuta, és mögötte egy őzbak. A tarlón a bak utol is éri a sutát, harapdálni kezdi a hátát, majd versenyt futnak a széllel. Hirtelen megfordulnak, visszafutnak, és a napraforgótenger