Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-06 / 133. szám, szombat

Hat és fél fog... A HÍRES EMBEREKRŐL, akik például győzelmes hadjáratokat vezetnek, új világrészeket fedeznek fel, képeket festenek vagy szobrokat készítenek — sok-sok könyvet írnak, de a hétköznapok hőseit csak a környezetükben élő néhány ember ismeri és emlegeti haláluk után. Talán csak ezért jutott eszembe, hogy róluk írjak. Nem köteteket, nem is oldalakat, de legalább néhány mondatot... Az ipolyviski Tóth János bácsi 1879 ben született. Négv gyereke, huszonkét unokája és dédunokája van. Szép nagy család, a fiatal házasok példát vehetnének róla. Viszont az is igaz, hogy sohasem spórolt autóra, de még tengerparti nyaralásra sem. Amikor ő még fiatal ember volt, kevesebb volt a pénz a ládafiában és szerényebbek voltak az igények a földes padlójú, gerendás menynyezetű, földbe süppedt kis falusi házakban. Kilencvenegy esztendős, de még ma is szálfaegyenes. Fiatal korában biztosan nem ijedt volna meg magától az ördögtől sem, hát még mástól. — Reméljük, még táncolni fog a dédunokái esküvőjén, János bácsi. Gyújtson rá egy jó magyar cigarettára! — kínáljuk. — Hagyja csak, fiam. Az én számban még nem volt cigaretta! — mondja tempósan. De ez a-lassú beszéd nem az öregség jele nála. Alaposan megrág minden szót, mint a föld népe általában. — De bagó, az annál több! — szól közbe fiának a felesége. — Jó, jó, de az bagó és nem cigaretta! Annak a bagónak köszönhetem, hogy van még hat és fél fogam. Ahová a bagót betettem, ott megvannak még a fogaim. — Volt-e már beteg? — Én aztán nem. Nem volt rá időm! — mosolyog János bácsi. -*- A városi ember mindig urasan élt, de én már kölyök korom óta mindig dolgozom. Ot kilométerre jártunk el a cséplőgéphez, mert akkoriban nem vittek ám helybe bennünket autóbuszon, traktoron vagy valami eketaligán. Hajnali kettőkor keltünk és csak éjjel kerültünk haza. Azután még huszonkét évig vasutaskodtam, és az se volt valami könnyű kenyér ... Iskolába? Iskolába csak hat osztályt jártam. 1939 óta nyugdíjban vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy pihenek, bár nagyon kellett vigyáznom. Ha észrevették, hogy a nyugdíjas dolgozik, nem folyósították a nyugdíjat. Pedig igazán nem volt sok. Az első köztársaság alatt mindössze 135 koronát kaptam ... Beszél, beszél és a dédunokája csodálkozó szemmel bámul rá, mert erről nem beszélt neki, annál többet mesélt és ez most valami új Uhor Jancsikának, aki most nyolcadik osztályba jár. Látom, hogy valamin töri a fejét és a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát. Meg is kérdezi: — öregapa, hogy lehet az, hogy te csak hat osztályt jártál és mindent tudsz? — Engem nem az iskola, hanem a munka meg az élet tanított. Amit az IskolábaH tanuV tam, már régen, nagyon régen elfelejtettem... A dédunoka hozzábújik és olyan képet vág, hogy most már érti. Az öregapó pedig tovább beszél: — Előbb azt kérdezték, voltam-e beteg? Hát nemrégiben operálták a szemem, hályogot vettek le róla ... A fiatalasszony most újra közbeszól: — Akkor is nagy legény volt az apó, nem hagyta magát lekötözni. í-. orvosok meg is dicsérték! Az öreg szégyellősen köhécsel, kissé zavarban van, de azután zavartalanul tovább folytatja: — Meg hát aztán a fronton is megsebesültem. Nézzék csak, itt jött be a golyó és itt ment ki. Utána meg Szibériában voltam hadifogoly. 195S-ben meg itthagyott az asszony, ott vár rám a temetőben ... — Nem úgy néz ki, János búcsi, mint aki nagyon siet arra az utolsó találkozóra. Beszéljen nekünk valami vígabb dologról inkább! Mit gondol, minek köszönheti azt, hogy sohasem volt beteg? — próbáljuk elterelni borús gondolatait. — Annak, hogy mindig dolgoztam. — Azt már mondta, hogy nem cigarettázott. Hát aztán az italtól meg a meny.9cskéktől is tartózkodott? — A menyecskékről majd egyszer négyszemközt — pödri meg a bajszát legényesen —, de a többiről beszélhetek a család előtt is. Csak annyit mondhatok, hogy egy liter rumot úgy megittam, hogy még csak meg sem kottyant, utána meg akármikor megettem egy kiló húst, csak úgy, kenyér nélkül, ha éppen volt. Nem is fájt az én gyomrom sohasem. Vi(

ČSTK j — A Cseh és a Szövetségi Belügyminisztérium képviselői csütörtökön arról tájékoztatták az újságírókat, hogy az állami, gazdasági és szolgálati titoktartás fokozása érdekében hathatós intézkedéseket tettek. Az utóbbi években súlyos fogyatékosságok voltak tapasztalhatók az állami titoktartás terén. A felelős állami és gazdasági szervek dolgozói is gyakran lebecsülik az államtitok jelentőségét. Ezt főleg az 1988—1969-es években tapasztaltuk. Az emigrált személyek szont azután ment Is a munka. A mázsás zsákot — nem is olyan régen még segítség nélkül a hátamra kaptam... Mesél, mesél a múltról, és közben már körülötte ott a jelen: a családja, a dédunoka, a televízió, a rádió, a magnó és minden, ami csak kell egy modern lakásban. — Ma azért olyan betegesek az emberek, mert össze-vissza isszák a vacak söröket, meg a pancsolt borokat. Meg azután az a sok műtrágya is árt a szervezetnek — mondja a maga elképzeléseit. — Hát azt elhiszí-e, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering? — Azt igen, fiam! — És akkor mit nem hisz el? — Azt, hogy az amerikaiak feljutottak a Holdra! Az csak olyan ... — Hogy élte át János bácsi a felszabadulást? — Én jól, nagyon jól, fiam .. . Megtanultam én a hadifogságban oroszul és ennek 1945-ben bizony hasznát vettem. Ügy szerettek az orosz katonák, hogy mindent megcsináltak volna a kedvemért. Én csak ,,bátyuska" voltam nekik. „Bátyuska így, bátyuska úgy, akarsz-e...?" Hát én így éltem át a felszabadulást... Átéltem, s reméljük, hogy még ezután ls sok-sok évig gyönyörködik majd unokái, dédunokái életében, örül sikereiknek, vigasztalja őket ha bánatuk lesz, és bölcs tanácsokat ad nekik ... Igaz ugyan, nem hiszi el azt, hogy az ember már feljutott a holdra, de szilárdan áll ezen a földön és az élet sok ügyes-bajos dolgában jobban eligazodik, mint a tapasztalatlan fiatalok. N. LÁSZLÓ ENDRE között sok volt a nagy képzettségű szakember, akik különböző államtitkokat ismertek. Az államtitok lebecsülésének klaszszikus példája az az eset, amikor a múlt év novemberében a prágai 4. számú postahivatalban szigorúan titkos iratokat találtak. Az iratok hiányosan voltak becsomagolva, s így ezekbe avatatlan személyek is betekintést nyerhettek. Az újságírókat tájékoztatták továbbá a közbiztonsági testület megalakulása 25. évfordulójával kapcsolatos rendezvényekről is. Előregyártott épületelemek 2000 lakás számária A Prefa vállalata kassai igazgatósága az SZSZK kormányának határozatával összhangban panelgyárat épít a rimaszombati járásban. Az épületelemeket gyártó nagyon szükséges ipari központot Tornaiján, a gép- és traktorállomástól délre, a város beltelkeinek peremén, a vasútvonal és a közút közötti térségen építik fel. Maga a panelgyár 12 hektáron terül el, s évente 2000 lakás számára gyárt épületelemeket, amelyeket a rimaszombati és a rozsnyói járás, s részben a losonci járás építőipari üzemei vesznek át. A mintegy 160 milliós beruházással építendő panelgyárban, melyet szovjet és dán gépekkel rendeznek be, két műszakban körülbelül 500 munkást foglalkoztatnak majd. A tervrajzok előkészítője a brnói Keramoprojekt, az építkezés anyagszállítója a košicei Kohászati Építővállalat, a technológiai felszerelést pedig a bratislavai Montostav szereli. Az előkészítő és a tervmunkákat olyan módon szervezik meg, hogy 1971 első negyedében megkezdhessék a panelgyár építését, s 1974-ben már üzembe is helyezhessék. A kassai Prefa vállalati igazgatósága máris hozzáfogott a szakemberek, a tehetséges dolgozók kiválasztásához, hogy már a tervek előkészítésében is részt vegyenek, s a kivitelező vállalattal érvényesítsék annak követelményeit, célkitűzéseit. Ezek a dolgozók koordinálják majd magát az építkezést, és befejezése után az üzemvezetőségben foglalnak helyet. A Prefa ezenkívül már az idén 30 ipari tanulót szerez az új üzem számára, s az ipari tanulók toborzását a következő években sem hagyja abba. Tornaiján a dolgozók állandósítását lakásépítéssel biztosítják. 1974-ig az új üzemi lakásokban 100 munkáscsaládot helyeznek el. JAROSLAV DUŠEK Az államtitok megőrzése SZABÓ BÉLA: A KOSÚTI PER — Lehet, hogy magára nem — válaszolt Steiner a született vérbeli propagandista talpraesettségével —, de a munkanélküli rokonaira hatnak. — Hát szó se róla — mondta habozva—, az én családomban is elég a munkanélküli —, de amint ezt kimondta,mintha megijedt volna a saját hangjától, és mint aki úgy véli, helyesebb, ha egy kicsit távol marad ettől a veszélyes embertől... néhány lépéssel hátrált, odább ment. — Na, látja —• mosolyodott el Steiner. — Arra gondolt, rendes embert lehetne ebből az őrből is faragni. Mindez egy pillanatra villant át az agyán, aztán újra Major felé fordult. Most készül a pozsonyi dolgozók konferenciája. A Klinger-gyár munkásbizottsága rendezi. Nagy a mozgás, az érdeklődés az egész városban ... Az a tervünk, hogy a földmunkásokat is meghívjuk. Kell, feltétlenül kell tenni valamit... Olyan karácsonyi ünnepek, olyan sivár tél előtt állunk, hogy bizony össze kell fognunk, ha azt akarjuk, hogy a dolgozó ember legalább beíűthessen a kályhába. A szükségmunkákat és a segély emelését akarjuk kikényszeríteni... — Itt bűz, irtózatos bűz van — sziszegte Major. — Hidd el, az egész ország ma máiolyan, mint egy börtön. — Szóval mit sem várhatok. — Azt nem mondtam. Jól tudod, hogy mindent megmozgatunk, hogy könnyítsünk rajtad... Mégis szeretném, ha tisztán látnád a helyzeted. A legna 15. gyobb zűrzavar, fejvesztettség uralkodik közöttünk: céltudatosan valóban csak a kommunistákat gyűlölik. Vesztüket érzik és a legszörnyűbb ostobaságokat követik el egymás után. A helyzet a tűrhetetlenségig feszült. Nézd, itt a freiwaldaui sortűz... nem a munkások, hanem ők estek rémületbe... Soha még a munkásság nem látta oly világosan, hogy mit jelent a kapitalizmus, mint éppen most... A sortűz elhangzása után az egész környéken búgni kezdtek a gyárak szirénái, és az egész kerületben leállt a munka. A sortűz áldozatainak a temetésén tízezrek vettek részt, és a hatalom urai nem tehettek egyebet, minthogy rémületükben a csendőrök százait mozgósították a temetésre. Dühöngtek, de a gyászmenetet nem merték megzavarni... Mindezért természetesen a kommunistákat okolják ... Sorra tartóztatják le a német kommunistákat, de persze köztünk is ritkítják a sorokat. Most ítélték el négy hónapra Fábry Zoltánt ... Csak azért nem tartóztatták le, mert fekvő beteg, a tüdőbaja kiújult. — Szegény Fábry. — Ne félj, ő is megállja a helyét. — Tudod, arra gondolok, hogy én kibírom, szívós vagyok, elég gyakorlattal rendelkezem, hisz végigjártam már valamennyi börtönükéi... De szegény Zoli, olyan gyámoltalan, mint egy gyerek. — Ne félj, Fábry is erős... őt ugyanaz az erő élteti, mint téged vagy engem. Az a fajta vagyunk, hogy a rabkosztból is szerzünk annyi erőt, hogy kiverekedjük a magunk igazát. Az őr újra Major mögé állt. — Mit küldjünk neked — váltott hangot —, könyvet, újságot, ennivalót?! — Amióta nyolchavi büntetésemet tizenötre emelték, azóta úgy bánnak velem, mint egy közönséges betörővel. Egy rendes könyvhöz sem juthatok. — Akkor majd gondoskodunk arról, hogy a napisajtót és a könyveket megkapjad. Ez jár neked. — Clementissel már beszéltein erről... De most — folytatta, amikor látta, hogy az őr az órájára pillant — arra kérlek, hogy újévre vegyél az aszszonynak egy szép csokor virágot, a gyerekeknek pedig valami édességet, nyalánkságot. Hadd örüljenek, hadd érezzék, hogy itt is sokat gondolok rájuk. Az őr a látogatási idő végét jelentette. Kezük újra erős kézszorításban fonódott össze. Major sápadtan állt előtte újra, gödrös álla, amely máskor derűssé, nemessé formálta az arcát, most a búcsú pillanatában reszketett a felindulástól. Steiner Gábort a keserűség fojtogatta, de kemélyen tartotta magát, volt ereje, hogy búcsúzóul még megmondja neki, nemcsak a családja, hanem a Csallóköz népe, a nagyobb család is hálával, szeretettel gondol rá. És ez igaz volt... Csütörtökön, 1931. december 17-én a déli órákban nemcsak Steiner Gábor iilt a rádió előtt, hanem Szlovákia-szerte a városokban és a falvakban mindenütt, ahol rádió volt, az emberek tömegesen hallgatták a hírszolgálatot. Akkor hirdették ki, hogy a Brnói Legfelsőbb Bíróság délelőtt tíz órakor Major István perében a védelem semmisségi panaszait elutasította és az ügyész semmisségi panaszainak teljes mértékben helyt adott. A legfelsőbb bíróság megsemmisítette az alsőbbfokú bíróságok ítéletét, amelyek szerint Major csak vétséget követett el. Bűnösnek nyilvánította Major Istvánt, és elítélte egy évi és négy hónapi súlyos börtönre, mint főbüntetésre és 200 korona, esetleg további húsz napi mellékbüntetésre, valamint a tanítói állásának ötévi, választójogának pedig háromévi időtartamra való elvesztésére. A legfelsőbb bíróság kimondotta azt is, hogy az elítélt a bűntettet aljas és becstelen indokból követte el. Az ítélet következtében Major képviselő el' veszti képviselői mandátumát. Az ítéletnek az utolsó része volt a döntő. Aljasnak és becstelennek kellett őt bélyegezni, ha megakarták őt fosztani a képviselői mandátumától. Nem nyugodtak addig, amíg az úgy* nevezett „független bíróság" nem engedelmeskedett Szlávikék felsőbb parancsának. Erre gondolt Steiner Gábor, amikor az ítélet részleteiről a rádió útján értesült. Nagyjából már egy órával ezelőtt tudott a brnói ítéletről, azonban az Indoklás pontos megfogalmazásáról csak most szerzett tudomást. Nem volt meglepve, számított erre a gazságra. Végül is tudta, kivel van dolga. (Folytatjuk) VI. 6 Részlet o szerző Hűség című regényének 2. kötetéből',