Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-20 / 145. szám, szombat

A SZOCIALIZMUS ÜGYÉT, A HAZÁT SZOLGÁLJÁK Huszonöt esztendeje alakult a nemzetbiztonsági testület Negyedszázaddal ezelőtt, 1945. június 26-án kelt a Belügyminisztérium határozata, amelynek eredményeképpen hivatalosan is megalakult a nemzetbiztonsági testület (ZNB). Persze, ezzel még nem oldódott meg minden, az osztályharc egyre élesebb lett, a bel- és a külföldi reakció is egyre gyakrabban hallatta szavát, nem egy esetben szabotázs formájában. A fiatal nemzetbiztonsági testületben is gyakori volt, ha valamelyik tagja elkötelezetten pártolta a CSKP politikáját, az államhatárra vezényelték szolgálatra, hogy az ország belsejében ne „lábatlankodjék". A reakciós erők módszere végül is azt eredményezte, hogy a határ őrzése, a diverzánsok elleni harc többségükben párttagokból álló egységekre hárult. Ezek az egységek eredményesen harcoltak a benderista horda ellen, és 1948 februárjában is nagy szerepet vittek. A reakció, mint oly sokszor már a történelem folyamán, most is elszámította magát. Az ország haladó szellemű állampolgárai és elsősorban a munkások jól látták, hogy a fiatal nemzetbiztonsági testület az ö érdeküket védi. A nép és az államhatalom ezen szerve között igazi barátság alakult ki. Viszont a burzsoázia — különösen 1948 februárja után kiagyalt rémhíreket terjesztett a közbiztonság őreiről. A reakció ugyanis érezte, hogy a munkásosztály a végső győzelme felé halad és leszámol vele. Foggal, körömmel és nem egy esetben terrorakciókkal arra törekedett, hogy tiszavirág életét meghosszabbítsa. Az imperialista hatalmak a kémek egész sorát vetették be és egyre több volt a- gazdasági jellegű bűntett. A nemzetbiztonsági testület azonban sikeresen felvette a harcot. Húsz évvel később, 1968-ban, egyesek ismét becsmérelni kezdték a nemzetbiztonsági testületet. Ez az akció véletlenül sem volt öncélú. A jobboldali és az ellenforradalmi erők gyengíteni akarták az államhatalom e szervének erejét, hogy aztán a zavarosban halászhassanak. Az úgynevezett progresszív erők képviselői és vezetői mindenhez hallgatólagos beleegyezésüket adták. A sajtó naponta közölte a rágalmazó írásokat, hogy a közvéleményt megtévessze. Arról azonban mindenki hallgatott, hogy az ötvenes években hazánkban éles osztályharc folyt, amelynek során az osztályéi lenesség legjobb barátai és szövetségesei lettek a hivatásos gyilkosok. Ezek aztán semmitől sem riadtak vissza. A terror, a békés lakosság legyilkolása volt a hivatásuk. Felmérhetetlen kár, hogy 1968-ban a sajtó nem foglalkozott azzal, mi is történt a CsehMorva fennsík Babice községében, ahol a terroristák golyói békés emberek életét oltották ki. Revnicová és Kvašová községekben helyi funkcionáriusokat gyilkoltak meg bestiális módon stb. Minderre egyesek nem akartak emlékezni, akárcsak Slepicka, Hermán, Židka és a Mašinov testvérek terrorcsoportjaira sem. De vajon miért? Csupán azért, mert a tüzet összpontosítani akarták a közbiztonság embereire, mondván: azok követték el az államellenes bűncselekményeket. Közben sokan ártatlan bárányként akarták magukat feltüntetni és piszkos terveket szőttek. Az osztályharcban nem volt és nem is lesz megalkuvás, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. A huszonöt évvel ezelőtt létrejött államhatalmi szerv, a nemzetbizonsági testület, ehhez tartotta magát a múltban és ehhez fogja magát tartani a jövőben is. Az eltelt időszak alatt közülük 340-en áldozták életüket a haza oltárán, népünk jobb jövőjéért. A nemzetbiztonsági testület tagjai mindenkor a haza, a szocializmus ügyét szolgálták, és erről az útról semmilyen erő sem képes őket eltéríteni. NÉMETH JÁNOS A. T. Tvardovszkij 60 éves A szmolenszki területhez tartozó kis faluban, Zagorjéban született 1910. június 21-én a szovjet költészet egyik sajátos tehetségű kiválósága, Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij. 14 éves volt, amikor első költeményeit publikálta. A tehetséges falusi fiatalembert felkarolta az akkor Szmolenszkban működő Mihail Iszakovszkij és ettől kezdve Tvardovszkij költői fejlődése egyre nyilvánvalóbbá vált. Első verseskötete „Út a szocializmus felé" címmel 1930-ban jelent meg a moszkvai Ifjú Gárda Kiadónál. A költő nem tagadta meg falusi voltát, élénken érdeklődött a kollektivizálás útjára lépett szovjet falu, a kolhozparasztok élete, problémái iránt. Erről tanúskodik az első kötetét követő „Falusi krónika" című versciklusa és a kollektivizálás körülményeit, pszichózisát jól érzékeltető „Sztrana Muravija" (Hangyaország) című poémája, amely magyar fordításban „Nekeresdország" címen látott napvilágot. A poéma főhőse, Nyíkita Morgunok elindul megkeresni a „csodaországot", aho! saját földjén gazdálkodhat a parasztember. Kétségbeesetten menekül a „kolhozosítás" elől, de csakhamar rájön, hogy amolyan modern „Don Quijote" ő, aki szélmalomharcot vív a feltartóztathatatlan haladás ellen. S mert Nylkita Morgunok jellegzetes képviselője a szívós és munkaszerető orosz parasztembernek, végül megtalálja önmagát és helyét a kolhozparasatok vidám és bizakodó közösségében. Ez a mű, mely kétségtelenül agitatív és propagandisztikus jellegű és a kollektivizálás éveiben nagy mértékben támogatta a közös gazdálkodásra való áttérés folyamatát, művészi értékei miatt nem a sematizmus, hanem a szocialista realizmus költészetének ragyogó iskolapéldájává lett és Tvardovszkij nevét országszerte ismertté tette. A költő csakhamar Moszkvába költözött, ahol az Irodalmi, Történelmi és Filozófiai Intézetben fplytatta főiskolai szintű tanulmányait, melyeket a szmolenszki Pedagógiai Főiskola esti tagozatán kezdett el. 1939-ben a civiléletet felcserélte a katonáskodással, részt vett a szovjet—finn háborúban és a Nagy Honvédő Háborút is végigküzdötte, mint különböző frontújságok szerkesztője. Rengeteg háborús élményének köszönhette, hogy megszületett költői munkásságának máig is legkimagaslóbb alkotása, a harminc énekből, több mint ötezer verssorból álló „Vaszilij Tyorkin" című elbeszélő költeménye. A „Vaszilij Tyorkin" óriási sikert aratott. Ezt az elbeszélő költeményt Tvardovszkij 1942— 1946 között írta. A hazáját odaadóan szerető, önfeláldozó, minden körülmények között vidám és bátor, józan és megfontolt szovjet közkatona alakját örökítette meg benne. Tvardovszkij ebben a művében bebizonyította, hogy a típus-teremtés igazi mestere, hiszen Vászja Tyorkinban valóban az egyszerű, szilárd jelleméről közismert szovjet közkatona típusát mutatta be és ennek a kedves, vidám és talpraesett szovjet közkatonának a története túl a különféle epizódok láncolatán aláhúzza a mű igazi mondanivalóját: a győzedelmesen előnyomuló, a fasisztákat űző szovjet hadsereg győzelemsorozatának egyetlen titka van, mégpedig az, hogy soraiban nem egyetlen Vászja Tyorkin igazi népi hős és pozitív hős. Igazi hús-vér alak, akinek történetét a szerző láthatóan nagy szeretettel írta meg a rá jellemző, a népköltészet elemeit is eszünkbe idéző művészi stílusban, ragyogó, valóban művészi nyelvezettel. Tvardovszkij, aki mint haditudósító számtalan háborús élményt szerzett, a Vaszilij Tyorkinban nem tudta elmondani mindazt, amit a háborúról mondani kívánt. A háború után, 1946-ban megjelent az „Űtmenti ház" című poémája, amely a főhős, Andrej Szivcov és családja sorsán keresztül bemutatja a háború borzalmait, azt a mérhetetlen szenvedést, amelyet a szovjet haza polgárainak e! kellett szenvedniük a fasizmus felett aratott fényes és történelmi jelentőségű győzelemért. A most 60 esztendős Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij a Nagy Honvédő Háború óta kifejtett költői tevékenységében újabb színekkel gazdagítva alkotását, az imperialista háborús uszítók, a béke ellenségei ellen küzd figyelemreméltó műveiben, melyeket tán az életkorral járó elmélyültebb filozofáló hajlam, a reflexív kifejezési forma jellemez. SÁGI TÓTH TIBOR 1970. VI. 525. Gondolatok és kérdések A mai időket átvitt értelemben bátran lehetne második kőkorszaknak nevezni, özönlik a kő minden közlekedési útvonalon, az embernek szinte olyan érzése támad, hogy a hegyek és folyóvizek medreinek töméntelen kőrengetege elindult az áldott kenyértermő rónaság elhódítására. Ahol ma még kombájn aratott, holnap már az építővállalatok gépei dolgoznak. Az üzemek, a köz- és magánépületek gombamódra nőnek ki a földből, aminek természetes következménye a termőterületek fokozatos összezsugorodása. Az építkezések egyre gyorsuló üteme indokolt, Ez egyelőre a fejlődés és kulturált élet biztosításának könyörtelen követelménye. De indokolt-e az a határtalan könnyelműség, amit a már befejezett építmények melletti termőterületeken tapasztalhatunk? Az utak építéséhez vagy javításához például hatalmas halom követ és kavicsot szórnak le a termőterületek szélein, sok esetben azonban a tábla kellős közepén, amelynek jelentős része rendszerint arasznyi vagy még ennél is vastagabb rétegben visszamarad a termőtalajba tapadva. Amit az eke beszánt ugyan, de az ilyen termőterületek örökre elvesztek a termelés számára. Az elmondottakkal kapcsolatban szemléltető példaként állítható a vajáni Laborc-hídtól Deregnyő felé vezető útvonal két oldalsó része. Ahol bár az építkezések már évek óta befejeződtek, még a mai napig is mázsás terméskövek és tonnányi súlyú épületelemek éktelenkednek szerteszét a termőtalajon. Ma is tudja minden földművelő ember, hogy esetenként egy ököl nagyságú kő is elegendő ahhoz, hogy a gépek vagy egyéb munkaeszközök üzemképtelenné váljanak. Mégis tonnaszámra szántjuk be a termőtalajba. Ennek láttán szinte magán érzi az ember az unokák szemrehányó tekintetét. Azt az időt éljük, amikor a világ tudósainak véleménye szerint az óceánok térségeit is „kenyértermővé" kell varázsolni. Itt van már az ideje, hogy ini is végre rendet teremtsünk a termőterületekkel, illetve a termőterületeken folyó bűnös, könnyelmű gazdálkodás megszüntetése érdekében! TÖTH DÄNIELmentum- és általában a rövidA KRAKKÓI RÖVIDFILM FESZTIVÁL MARGÓJÁRA HOGYAN SÁRKÁNY? A sárkány a monda szerint Krakkó minihegyen épült várában, a Wawelban lakik, s jegyében gyűlnek össze évről évre a világ rövidfilmesei a „Kino Kijow"-ban, hogy műveikkel döntsék el, hogyan fiadzik a sárkány, vagyis kik kapják a krakkói nemzetközi rövidfilmfesztivál díjait. Az érdekes fesztiválra idén hetedszer került sor, és harmincegy ország, valamint az ENSZ és Nyugat-Berlin több száz filmjével találkozhattunk. A megnyitás utáni első percekben a szovjet nyitófilm, a „Menetelésünk' felhívta a figyelmet a legfontosabb újdonságra: a 70 mm-es filmszalag lehetőségeinek a kihasználásával készülő poli- vagy multiekranra. A költséges, igen nagy technikai felkészültséget igénylő, de roppant látványos és hatásos módszer lényege, hogy a képmezőt, több, olykor tizenöt-húsz részre is osztja, különböző képeket, vagy esetleg ugyanazokat állítja egymás mellé, s ezzel különleges öszszetevésekre és hatásokra ad lehetőséget. A „Menetelésünk" például a Dzsiga Vertov-i filmplakát műfaját idézte fel újra, s rendkívül szellemes módszerekkel kitűnően összeállított és válogatott film és híradó, valamint játékfilmrészleteken keresztül mutatta be a Szovjetunió fejlődésének és történelmének több mint félévszázadát. A nagyszerű montázs-sorozat végülis méltán érdemelte ki a zsűri különdíját. Későbbi további ilyen multi-, illetve poliekran technikát alkalmazó filmeket is láttunk. Elsősorban Kanadában és Amerikában vannak nagy mesterei. Saul Bass, a világhírű főcímrajzoló és animálfilmkészítő szinte bal kézzel rázza ki a jobbnál jobb ötleteket. A kanadaiak pedig többféle kísérletet is folytatnak vele. Jacques Bobét például „Etűd 21 pontban" című munkájában, egy asztalítenisz-mérkőzés egy szettjét állítja a megsokszorozott vászonra, és az egyes versenyzői akciók Így valósággal összes dimenzióikban egymás mellé teregetve egyszerre és egyidőben jelennek meg a filmvásznon, s ezáltal' különös feszültséget teremtenek. Az ugyancsak kanadai Georges Dufaux és Claude Godbout „Megsokszorozott ember" című filmje a montreali világkiállítás látogatóit, sétálóit állítja középpontjába, s rajtuk keresztül igyekszik a szabad asszociációs módszerek felhasználásával kifejezni, hogy menynyire sokrétű, sokoldalú és sokarcú a világunk. Az egyelőre nyitott kérdés maradt, hogy ez a megsokszorozott vászon hová, merre vezet. Ez a kérdés hajdanán már Kádár—Klos poliekran és egy nagyobb prágai művészcsoport Laterna Magica kísérleteinél is felmerült és már akkor is roppant nehéz volt, bár megpróbáltak választ adni rá. A Laterna Magica lehetőségeit tudjuk; erről csak annyit: nem lett általános. A poliekran azonban — Kádár és Klos kísérletei nyomán most újra él, sőt minőségileg új lehetőséget kapott. Kádár és Klos ugyanis hajdanában még több vetítőgéppel, és roppant költséges berendezéseket igénylő módszerrel dolgozott, míg most, a poliekran, egyetlen — bár nem hagyományos — filmszalagra készült és ezzel tulajdonképpen könnyen konfekciónálhatóvá ŕválj. S noha maga a 70 mm-es film is kissé a múlt zenéjének tűnik már, azért könnyen lehet, hog ' éppen miután ezzel a módszer rel új lehetőség nyílt a doku film-világ előtt, virágzása meghosszabbítható. De ezt c-ak a jövő mutathatja meg. M.udenesetre akármilyen is lesz a 70 mm-es filmek jövője, egyelőre a rövidfilmvilágban ezeknek a multi-ekran filmeknek a jelentkezése a legérdekesebb újdonság. Más szempontból is jelentős volt az újszerű technika megjelenése. Közismert hogy lassan már öt esztendeje a nemzetközi rövidfilmversenyek legértékesebb alkotásai az úgynevezett animált, vagyis régebbi nevükön trükkfilmek. A multiekran a valóság elemeinek anlmálását teszi lehetővé, s ez különösen alkalmas tisztázott politikai gondolatok kifejezésére. De épp az idei krakkói versengés is bebizonyította, hogy a hagyományos rajzfilmek alkotói is e felé orientálódnak. A fiatal lengyel Ryszard Czekala életének második rajzfilmje a meunieri grafikát alkalmazó „Fiú", éles szociális problémát vet fel; az urbanizálódás révén a falutól elidegenedő parasztfiú akaratlanul is megalázza szülei verejtékes munkáját. A sötét színek, a film megrázó és pesszimista kicsengése indokolja a sajátos grafikát, mely valóban teljesen új a rajzfilmek nemzetközi világában, s ha hasonlítani kellene valamihez, leginkább még a Zagreb Film „Abrakos Marko kapitány-ának grafikájához hasonlíthatnám, bár annál sötétebbek és mélyebbek a színei... A „Fiú" végül is a fesztivál második legfontosabb díját, az „Ezüst sárkány"-"! nyerte el. Az animálfilmek uralkodó szerepét bizonyította, hogy e zsűri — Andrzej Wajda és Stanislaw Lem vezetésével — a fesztivál fődíját, az „Arany Sárkány"-t végül is egy mindössze 58 másodperces japán rajzfilmnek ítélte. Sadao Tsukioka „Béke és ellenállás"-a egy költő galamb és egy ördög csatája, a tojás megszerzéséért, illetve megvédéséért. De a tojásból végül egy ördögfióka bújik elő és a két ördögöcske összenevet. A technikailag meglehetősen egyszerű filmben a zsűri „korunk égető társadalmi problémáinak roppant szellemes szimbólumban és humanista felfogásban megfogalmazott példáját" látta. A dokumentumfilmek közül kétségtelenül kimagaslott az amerikai Hermán J. Engel „Dr. Spoek és gyermekei" című félórás alkotása, mely az amerikai békemozgalom egyik vezető személyiségének a mesteri port réja. A rendkívül érdekes dokumentáció méltán kapott ugyancsak jelentős díjat. Ugyancsak díjazták, és sokaknak nagyon tetszett Bernabe Hernandet kubai filmje, a „Száz éves utazás", amely a kubai forradalmi mozgalmak pergő krónikája. Ez azonban nem teljesen eredeti film, ehhez hasonlót a korábbi években már többfélét láttunk. De kétségtelenül Igen hatásos. Roppant feltűnő volt, hogy a kisjátékfilmek műfaja mennyire szegényes. Pascal Aubier „Artliur, Arthur" című munkája kivételével, mely ugyancsak díjat kapott, mindegyik igen rossznak bizonyult. Még elriasztóbb volt a helyzet a népszerű-tudományos filmeknél, melyek a legtöményebb unalmat, árasztották. Ügy tűnik, hogy ez a műfaj vagy az egyszerű oktató, vagy pedig a rafináltabb reklámfilmek irányába tolódik és lassan azokba bele is olvad. Mindenesetre egyre nyilvánvalóbb, hogy a jövőben csak speciális fesztiválokon lesz helye ... A versenyben, valamint versenyen kívül szereplő filmek végül is a korábbi évek igen magas színvonalától elmaradtak. Krakkó idén érdekes „egyéni alakításokkal" jelentkezett vendégei előtt. Sajnos, a nemzetközi rövidfilmvilág roppant mértékben meggyengült. Nagy alkotói lassan mind a tv-hez vagy a játékfilmhez pártoltak és a fiatalok még nem tudtak a művészi színvonal tekintetében a nyomukba lépni. FENYVES GYÖRGÍ