Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-07 / 107. szám, csütörtök

SOROZAT LJa hiszik, ha nem, a tévén készülékem kinyújtotta utánam a polipkarjait és fojtogat. Alig tudok szabadulni végzetes öleléséből. Mikor házunkba került, nem sejtettem, hogy ilyen veszedelmes végtagokkal rendelkezik. Olyan egészen közönséges átlagkészüléknek tűnt, képernyője szürkészöld fényben játszó enyhe domborulatával. Néha megbomlott, olyankor visongott, oktalan-céltalan hörgött, búgott, máskor elnémult vagy indokolatlanul havazni kezdett, dehát ezek csupán apró froclik voltak ahhoz képest, amit mostanában művel. Ami most van, az már beteges tünet, akút rendellenesség. Legújabb szeszélyét úgy nevezik, hogy: sorozat! Emlékezzünk csak, miként is volt a kezdet kezdetén, amikor még nem bitorolta majdnem mindegyik lakás legszebb sarkát, mint valami újkori áldozati oltár. Amikor az ember még hőn óhajtotta, hogy barátai így szóljanak hozzá: Ma ezt vagy azt közvetítik, ebből vagy abból a színházból, nem jössz el megnézni?" — „Ma ezt vagy azt a filmet sugározzák, nem kívánod látni?" — „Ilyen vagy olyan sportverseny folyik, ilyen vagy olyan tudományos előadást tartanak. Nem érdekel?" Az embert érdekelte, ment, nézett, látott, megivott egy feketét, telehamuzta a szőnyeget és így az élvezet teljes volt. Legfeljebb az bosszantotta néha, hogy hazamenetelkor sokáig kellett várakoznia az autóbuszra vagy a villamosra, mert a barátai többnyire messze laktak. Ilyen volt a kezdet. Hogy később hogyan folytatódott, arról nem tudok egész pontosan beszámolni, mert ráuntam a mulatságra, no meg a fekete is gyengült a barátaimnál, a villamosra (autóbuszra) pedig többéit kellett várakozni, az időjárás is hidegre fordult... Természetesen mihelyt megfosztottak tőle, rögtön hiányozni kezdett, ezért gondoltam egyet és szereztem magamnak. Eleinte ezzel is egészen jól megvoltam. Piros ceruzával kijelöltem a műsort közlő újságokban, ami engem érdekelt, vagy ami a barátaimat érdekelte, és ezután én kínálgattam az egyre gyengülő feketekávét és én söprögettem felháborodva szőnyegemről a cigarettahamut. Mire a barátaim a feketét és a hamuzást megunták, nekem is elegem lett a piros színű bejegyzésekből, és ezután már csak találomra fordítottam a kapcsolót valamelyik kanálisra, ha éppen elért az unalom órája, félórája vagy röpke tizenöt perce. Ilyenkor az sem zavart, ha már javába pergett a kép. Ez vol az én egyszemélyes „kimittudom", vetélkedőm, intelligencia-vizsgám, vagy amit akarok. Feladatomul tűztem ki — eltalálni: Ki írta, amit látok? — ha éppen színielőadás közepébe pottyantam. Kit tettek el láb alól? — amennyiben krimibe csöppentem. Micsodája volt a kicsodának a filmdráma hőse? Es melyik termelőszövetkezet teljesítette túl a tervet (vagy éppen ellenkezőlegl? — ha történetesen filmvetítést vagy mezőgazdasági adást fogtam ki... Mulatságos játék volt ez is, néha jobban elszórakoztatott, mint maga, a teljes egész, jól meg voltunk ilyenformán én és a televízióm, amikor lecsapott a villám. Huszonhatfolytatásos családregény formájában. Nem sistergett, nem foszforeszkált, mégis odarögzített néhány tízezer tévénézőt huszonhat estén, huszonhat órán át a karosszékhez. Ennyi idő alatt rutinos szerző maga is megír huszonhat folytatást. És mennyi mindent él át személyesen! „No ezt megúsztam!" — sóhajtottam megkönnyebbülten, amikor befejeződött. — „Szép család volt, megúsztam! Tanulságos család volt, de a jövőben azért elővigyázatosabb leszek..." — mondtam, és még ugyanazon az estén, ugyanabban az órában másik kanálison, egy másik család bűvöletébe estem, nyolc folytatás erejéig. Nem tagadom, ez is elég érdekes család volt, de saját családi nyugalmam úgy kívánta, hogy ne töltsem fél életemet a kékeszöld fényben vibráló szerkezet előtt. — Jegyezni fogunk ismét — határoztam el, és beszereztem gyorsan egy műsorfüzetet. Am piros bejegyzést — mint régen csináltam — nem csináltam. Sőt, mérgesen morogtam. Mi a fene! Hiszen ebben főleg sorozatokat hirdetnek!" — A halva született dédnagyanya" — 29. folytatás. „A falra mászott fogkefe" — 34. folytatás. A „Hófehérke és a hét huligán" — 13. folytatás. Eldobtam az ú/ságot és mint régen, ezután is tálálomra kattintottam a tévékapcsolón. De bárhogy is mesterkedtem, mindig folytatás közepébe pottyantam. Sose volt kezdet és nem volt vég, csak hetedik rész volt, meg kilencedik... Okulva a tanulságon, gyorsan kikapcsoltam a gépet, mert nem kívánom a hátralevő napjaimat korunk hatásos találmánya előtt eltölteni. Barátaimat sem hívom meg többé, attól tartva, hogy teljes ellátást és öröklakást kell nekik életfogytiglan biztosítanom. A Mostanában a néma és söIV

I tét képernyő előtt csücsörgök és tűnődöm. Nem mondom, ez is elég izgalmas játék, és legalább olyan szórakoztató, mint a „sorozat". Azt akarom megfejteni, hogy miért kell a tévénézőt sorozatokkal semmittevésre kényszeríteni, amikor úgyis aránytalanul sokat teszi azt?! Olyan sok időt töltünk el a távolbanéző készülék előtt, hogy már szinte észre se veszszük, ami az orrunk előtt történik. Ez a sorozat-dolog nagyon emlékeztet a valamikori hírlapok valamikori regényfolytatásaira, amiből időközben kinőttünk, azért hagyták abba. De aminek legalább értelme volt, érdeklődésünk esetleg növelte a lap példányszámát. Olvasóra pedig szüksége van egy lapnak, olvasó nélkül az újság nem újság ... De a tévékészülék sorozat nélkül is nagyon hatásos szobadísz, azonkívül bármikor ki lehet kapcsolni... Azaz csak lehetett! De hogyan lehessen kikapcsolni valamit, ami vetélkedő vagy tizenhatodik részlet?! Az ilyesmi csakis és főleg arra jó, hogy amíg bámészkodik az ember, addig nem gondolkodik, és nem követ el nagyobb butaságot! Ha úgy vesszük, ez is szempont! És talán nem is a legutolsó! DÁVID TERÉZ Szép képek Komáromban Meglepően sok ötletes, sőt nem egy esetben, a kivitelezést Illetően, a virtuozitást megközelítő képzőművészeti alkotást láttunk Komáromban, az egykori tiszti pavilon nagytermében, ahol az amatőr képzőművészek állították ki műveiket. A legtöbb kép — kivéve a nonfiguratív alkotásokat — a várost és környékét, a sík vidék nem minden szem számára kitárulkozó szépségét mutatja be. Színes kaleidoszkópként keveredik a teremben a múlt és a jelen; békésen megférnek egymás mellett. A sötétebb tónusú tájképek a Hans Arp-ra, Gauguin-re emlékeztető megoldások, fauvista színek. Ha pedig Platzner Tibor alkotásait nézegetjük, egy kicsit már a jövő, az elkövetkezendő korok művészetének szele'érint meg. Platzner vívódó, a művészetet művészetté tevő keretek között újat kereső, a határokat — ha ma művészi alkotások esetében ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet — túl soha nem lépő, modern lélek. Alkotásainak megértése elmélyülést, töprengést kíván, elvont értelemben „hullámhossz-keresést", azoknak az űrből — de olykor a közvetlen környezetünkből jövő — impulzusoknak a felfogását, melyekből az alkotó merített. Nagyon tetszett az Elérhetetlen című sorozata. Obonya Sándor kellemes meglepetést szerzett. Képei egy kialakulófélben levő egyéniséget sejtetnek. Figyelemre méltó az ecsetkezelése, a stílusirányzat, amelyben fest. Nem dolgozik harsogó színekkel, mégis maradéktalanul tudja hangsúlyozni azt, amit akar. Képeit — a régi festőktől eltérően — nem jellemzi az aprólékos, fényképszerűén ható kidolgozás, és ilyen alkotásoknak léttérre van szükségük, éppen ezért elmarasztalóan kell szólnunk a kiállítás rendezőiről, akik egyik alkotását „befojtották" egy oldalra nv.lló kis helyiségbe, ahól a kép — korábban említett stílusjegyei miatt — nem érvényesülhetett. Ganzerné remek és rendkívül munkaigényes mozaikjai egy csodálatos — a valóságban nem létező — „akváriumban" lejátszódó mesés történetekre emlékeztetnek. Négy kiállított mozaikja rangot ad a kiállításnak. Öváryné „renoiros" leheletfinom tájképei előtt szívesen ábrándozik az ember. Olyasvalamit fest, ami ma már kiveszőben van, de a lüktető élet zűrzavarához asszimilálódott városi lélek mint pihentető csendszigetet olykor megkíván. Kár, hogy közismerten szép csendéletel közül egyet sem láttunk a kiállításon. A tárlat — szubjektív megítélésem alapján — talán egyik legtehetségesebb festője Fügedi Jenő. Színeiben, a színek felsorakoztatásában nem új (Gauguin tahiti tájain látható hasounló megoldások), de új a táj megformálásában, egyéni festői eszközökkel történő „berendezésével". Fáinak koronái legömbölyítettek, a tájegység — a harsogó színek ellenére — valószerűen, sót nyugodtan mondhatjuk: maiasan hatnak. Kocsis Ernő sok figurából, mozzanatból álló Kor című festménye sok gondolatot ébreszt a szemlélőben. Feszti István már túlnőtte az „amatőröket". Képeire a művészi érettség, kiforrottság jellemző. Nem véletlenül értékelte alkotásait legmagasabbra a művészi szakbizottság. A komáromi tárlaton tetszett még Hizsnyan Béla: Magányos törzs és Broczky Béla: Kompozíció című műve is. (komlósij Kissé különös „hun" A parkban három hosszú hajú ült szemben velem a padon 16—18 évesek lehettek. Egy társukat várták. Már kissé méltatlankodtak, hogy késik. Végül megjött a velük egyidős, hozzájuk hasonló fiú. Azaz egy dologban nem hasonlított három társára. A különbségei talán észre sem veszem, ha a három fiú nem fejezte volna ki hangos megdöbbenését. — Ide nézzetek! — nevetett az egyik. — Megpukkadok! — kiáltotta a másik, s az érkező fiúra mutatott. — Mit tettél?! — szólt a harmadik gúnyosan és megvetéssel. — Mit tettem volna? — kérdezte az érkező fiú, de tudta, mirci van szó. — Na, ne játszd az ártatlant! — vágott közbe a legmagasabbik. — Hát idejutottál?! — mondták ketten is. — Ezt nem feltételeztem volna rólad! — szólt ismét az „égimeszelő". — De hát mi a bűnöm tulajdonképpen?! — kérdezte a fiú és úgy tett, mintha semmit sem értene. — Az, hogy levágattad a hajad! — mondták egyszerre ketten is a nagyhajúak közül. tfülöpl SZÜL Ő K, NEVEL Ő K F Ó R U M A A GYERMEK ÉS A MUNKA VOLT IDÖ, amikor a fizikai munkát végző gyermek az adott társadalmi rendszer kegyetlen igazságtalanságáról tanúskodott: a szülőkön kívül a kiskorú gyereknek is gyakran napi nyolc vagy még ennél is több órát kellett dolgoznia, mert a családnak csak így is nagyon nehezen jutott a legszükségesebbekre. Szocialista társadalmi rendszerünk természetesen egyszer és mindenkorra megszüntette a gyermek fizikai munkájának ilyen jellegét, azaz, hogy a gyermeknek a létfenntartás szempontjából szükséges legyen dolgoznia. Cikkünkben nem is szándékozunk mélyrehatóbban elemezni' a gyermek munkáját ilyen vonatkozásban. Célunk, hogy megvilágítsuk a gyermek munkához való viszonyát olyan értelemben, ahogy azzal a szülők és nevelők találkoznak napjainkban. Társadalmi viszonyaink közepette gyermekeink az alapiskola befejezése előtt a fizikai munkával leggyakrabban csak véletlenszerűen, rendszertelenül kerülnek kapcsolatba, többnyire a szülőknek nyújtott segítség, különféle házimunkák formájában. A szülők ezt a tényt különféleképp értelmezik; a munka értékelésénél nem egyszer saját ifjúságukat, gyermekkori élményeiket idézik. Gyakran halljuk a felnőttektől, a gyermekek is dolgozzanak, ismerjék meg a munka nehezét, hogy jobban becsüljék és méltányolják annak eredményét. Esetenként bíráló álláspontra helyezkednek az ifjú nemzedék munkához való viszonyát illetően. Elégtelennek minősítik az ifjúság munkaszeretetét és lustasággal vádolják. A szülők másik része az adott problémával kapcsolatban ellentétes véleményen van, nézetünk szerint többé-kevésbé szintén szélsőségesen vélekedik az ifjúság munkájáról. A fizikai munkát a gyermek számára alkalmatlannak találják, mondván, hogy a fiatal, éretlen szervezetnek ártalmára van, ezért a munkát elutasítják s óvják tőle gyermeküket. Az igazság az említett két szélsőséges nézet között keresendő. Az alábbiakban megpróbálkozunk a kérdés közelebbi megvilágításával. KÖZTUDOTT, hogy a gyermek fejlődésben levő szervezete érzékeny, kevésbé ellenálló, éretlen. Egyébként aránylag jelentős eltérések észlelhetők ezekben a tulajdonságokban is. Egyesek jobban, mások kevésbé bírják a megterhelést, ebből következik, hogy • nem mindegyik képes több órán át keményebb munkát végezni. Vannak, akik rövid idő alatt elfáradnak. Ilyen eltérések megfigyelhetők nemcsak a gyermekeknél, de a felnőttek körében ls. Az emberi tevékenység minden formájában szükséges figyelembe vennünk az egyéni tulajdonságokat, ezért ez a tény nem hanyagolható el a fizikai munkát illetően sem. Hogy gyermekünk az egyénenként megnyilvánuló eltérések milyen fokán van, ezt természetesen a szülőknek, a nevelőknek kell eldönteniük. Ám azt, hogy a gyermek szervezete még fejlődésben van, mindenképpen kiindulópontnak kell tekinteni. Viszont szükséges hangsúlyozni, hogy a gyermek egyéniségének és korának megfelelő tevékenység mindenképpen ajánlatos és pozitívan értékelendő. A gyermek számára alkalmas munka ugyanis a testi mozgás egyik formája, melyet civilizált társadalmunkban általában hiányolnak. Olvasóink előtt bizonyára ismert ez a probléma, hiszen kiváltképpen az ülő foglalkozásúak számára felettébb szükséges a testi mozgás. Ezért a felnőttek tudhatják, hogy a napi tanítás és az otthoni tanulás után mennyire fontos a gyermek számára a mozgás. Ennek kapcsán felmerül a kérdés: a gyermek a testi mozgást ne csak játékok és sport formájában elégítse ki? Ez természetesen a gyermek aktivizálása különféle formáinak az arányos megosztásán múlik. Hiszen elképzelhetetlen, hogy a fizikai munka a gyermek tevékenységének döntő tényezője legyen. A gyermek Idejének javarészét a tanulásra fordítja, s ezt a szellemi tevékenységet mozgással kell kiegészítenie. A mozgás játék, sportolás vagy fizikai munka formájában valósulhat meg, ám egységes receptet erre vonatkozóan nem írhatunk elő, hiszen ez családonként és esetenként eltérő, sőt mindig az adott helyzethez kell igazodni. A megoldást általában az élet, a körülmények diktálják. Előállhat nemegyszer olyan helyzet, amikor a gyermek szabad idejét nem töltheti csupán játékkal, hanem segítenie kell a szüleinek, esetleg lehetősége nyílik (különösen a vakációban), hogy pár koronát keressen s megvásárolhassa, amire szüksége van, vagy pedig amire vágyik. Pedagógiai szempontból nem lehet okunk, hogy a gyermek szabad idejének ilyen kihasználását elvessük; ellenkezőleg, támogatnunk kell Ilyen irányú aktivitását. Minden esetben azonban figyelembe kell vennünk a választott munka formáját, hogy az megfelel-e a gyermek fizikai fejlettségének és egyéni sajátosságainak. EMLÍTETTÜK, hogy a gyermek természetes mozgásigényét különféle játékokkal, sporttal vagy testi munkával elégítheti ki. Egyidejűleg szóltunk arról is, hogy az a leghelyesebb, ha a gyermek a szabad idő egy részét játékokra fordítja, viszont nem vonakodik a munkától sem. A helyes arány soha sem szabható meg. Egyetlen elv a mérvadó, amely már az elmondottakból is kitűnik, hogy a gyermeknek feltétlenül szüksége van mozgásra, ám a megfelelő munka semmiképpen sem lehet ártalmára. Mind a játék, mind pedig a munka a helyes arányok és mértékek betartása mellett kedvezően befolyásolja nemcsak testi, de szellemi fejlődését is. Világítsuk meg közelebbről, hogyan befolyásolja a fizikai munka a gyermek szellemi és jellembeli fejlődését. A fizikai munka hatása rendkívül sokoldalú és pozitív. Kiváltképp kedvezően befolyásolja a gyermek érdeklődési körét. Annak ellenére, hogy a gyermekre rendszerint csak egyszerű, igénytelen munkát bízunk, ez a tény számos vonatkozásban mégis felkeltheti érdeklődését. Az elvégzett munka minden esetben valami konkrét értéket, anyagi forrást jelent, a fiatal a munka során kapcsolatba kerül a felnőttekkel. Közvetlenül a munka folyamán néha valamilyen problémát is meg kell oldani, ezáltal a gyermek számára lehetővé válik, hogy a gyakorlatban érvényesítse az Iskolában szerzett ismereteit, szellemi képességeit. Amennyiben a kérdéses problémát sikeresen oldja meg, örömét leli ebben, és szükségét érezheti, hogy kitartóan foglalkozzék a munka bizonyos formájával. Számos szülő szinte jóvátehetetlen hibát követ el azzal, hogy a fizikai munkát kevésbé értékeli, sőt lenézi, mondván, ilyet az ő gyereke ne végezzen. Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznunk, mennyire helytelen az ilyen nézet. A GYERMEK a munka során a rábízott értékekkel (munkaeszközök) mélyebb kapcsolatba kerül, megtanulja, hogy jobban értékelje és becsülje a szülei munkáját és a pénzt, fokozatosan reálisabban szemléli a világot és az őt körülvevő értékforrásokat, melyeket a felnőttek hoztak létre. Az elmondottak ismét aláhúzzák, hogy a gyermeknek szükséges dolgoznia. Ha a munka a gyermek életkorának megfelelő lesz, nem akadályozza a legfontosabb feladat, a tanulás és művelődés teljesítését, sőt nem fosztja meg a gyermeket a szabad idejétől, a játéktól, a barátoktól sem. A megfelelő fizikai munka következtében a gyermek sem válhat semmilyen körülmények közt idő előtt felnőtté. Ne feledjük: a gyermeknek kiskorában gyermeknek kell maradnia, még akkor is, ha bizonyos körülmények közt fizikai munkát végez. Dr. CZAKÖ MÁTYÁS