Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-26 / 123. szám, kedd

A IROI Li ÍRNAK WtPfflO J ggg tribúna Ľ 1 u A « * • . . . • — EU5I Xii^h rwrmmmmwmm f * M PRÄGAI LAPOK A tagkönyvcsere tapasztalatai A párttagkönyvcseire elvszerű, következetes marxista—leninista végrehajtásának fontosságát az is jelzi, hogy a pártsajtó egyre többet foglalkozik ezzel a kérdéssel. A TRIBÚNA 20. számában Anna Svarovská „A pártból ki kell űzni a jobboldaliakat" című cikkében rámutat, hogy a tagkönyvcsere fő célja a párt megtisztítása az opportunista elemektől, az eszmei és az akcióegység megteremtése. Felhívja a figyelmet arra, hogy sok pártszervezetben valóban a KB levele szerint járnak el, de vannak olyan szervezetek is, ahol a beszélgetések a nagylelkű liberalizmus szellemében folynak, mintha már minden téren csatát nyertünk volna. Az ilyen praxis veszélyt rejteget magában, mert a pártban maradhatnak azok, akik a pártot felbomlasztották, akik a revizionizmus mocsarába süllyedtek. A cikkíró rámutat arra, hogy több párttag a párttal szemben képmutató, ügyeskedő álláspontra helyezkedik. A CSKP-t szülőpártjának nevezi, de közben ez a kijelentés az ő- esetében a képmutatás netovábbja. Az ilyen álnok képmutatás azonban a jellemtelenek tulajdonsága. Ezektől kell megtisztítani a pártot. Ezek az emberek a beszélgetések során felesküsznek a szocializmusra, de amikor hallják a döntést, hogy ilyen „szocialistákra" a pártnak nincs szüksége, szomorúan bólogatnak és döngetik a mellüket, hogy a párton kívül is kommunisták maradnak. A VEČERNÍ PRAHA is rendszeresen közöl cikkeket a tagkönyvcseréről. Május 20-i számában dr. K. Mazač, a CSKP KB cseh irodájának munkatársa többek között hangoztatja Cikkében, hogy a párttag megítélésében nem néhány nap, hanem egy egész időszak mérvadó. Pl. az, milyen álláspontot tanúsított az elmúlt két évben, hogy a megtévesztettek közé tartozik-e, vagy azok közé, akik elvitathatatlanul pártellenes tevékenységet folytattak. Az utóbbi két évben a párttag álláspontjait értékelni annyit jelent, hogy megvizsgáljuk, milyen állásfoglalást tanúsított a CSKP KB 1968 májusi plenáris ülésének határozatához, továbbá a „2000 szó" ellenforradalmi kiáltványhoz, az augusztusi eseményekhez és a moszkvai jegyzőkönyvhöz, valamint a párt 1968 novemberi plenáris ülésének határozataihoz, a Szövetségi Gyűlés elnöki tisztsége körüli kampányhoz, az 1969-es januári demonstrációhoz, vagy a márciusi szovjetellenes megnyilvánulásokhoz. Figyelembe kell venni, hogy a párttagok hogyan viszonyultak a CSKP KB nagy ,3lentőségű 1969 áprilisi, májusi és szeptemberi plenáris üléseinek határozataihoz. Ha mindezt összevetjük, világos lesz, ki a megtévesztett, és ki az, aki tevékenyen részt vett a szocialista- és a szovjetellenes társadalmi válság előidézésében. Az ún. dubčeki CSKP születése és bukása A RUDÉ PRÄVO csütörtöki számáb- i ismerteti az északcsehországi kerületi pártlap ban, a Prübojban megjelent cikket, amely összegezi az ún. dubčeki CSKP szervezésének kezdetét és bukását. 1968-ban, amikor a jobboldali opportunistáknak nem sikerült szétverniük a párt egészséges erőit, elhatározták, hogy Dubček névvel új pártot alakítanak. E veszélyes egységbontó szakadár tevékenységüket elsősorban a jabloneci és a libereci járásban kezdték el. A toborzást a libereci volt kerületi pártelnökség szervezte meg. Ebbe a pártba mindenki beléphetett, aki az alábbi programmal egyetértett: „Támogatom a CSKP határozott harcát Csehszlovákia erőszakos megszállásával szemben, s egyetértésemet azzal az elhatározásommal juttatom kifejezésre, hogy belépek a párt soraiba. A demokratikus szocializmus híve vagyok és magaménak vallom az akcióprogramban kifejezett eszméket." Azaz a libereci pártalapítók egyszerűen sutba dobták a CSKP alapszabályzatát. Az új igazolványokat — miután eltávolították a libereci nyomdából a kommunista igazgatót — sok ezer szovjet- és szocialistaellenes röplappal együtt gyors ütemben nyomtatták ki. A rövid idő alatt előállított szocialistaellenes nyomtatványok és igazolványok költsége elérte a 115 000 koronát, amit természetesen a jnb költségvetéséből fedeztek. A dubčeki CSKPba a naiv és romantikus megtévesztetteken kívül rovottmultú egyének, munkakerülők, tolvajok és egyéb deklasszált elemek jelentkeztek. A jabloneci jelentkezési íveket még Dubček arcképével is „dekorálták". 1968 augusztusában és szeptemberében az észak-csehországi kerületben ebbe a sebtében összetoborzott „pártba" összesen 1204 személy jelentkezett — olvashatjuk a Rudé právóban. Új utakon az egyetemi ifjúsági szervezet A Predvoj című cseh diáklapban Josef Ondrouch, a lap főszerkesztője foglalkozik az új főiskolai diákszövetség problémáival. Az új szervezet, mint az egységes ifjúsági szövetség egyik szervezete, elutasítja az ún. elit elméletet, amely szerint az egyetemi és a főiskolai ifjúságot különleges jogok illetik meg, s szervezetük az egyedüli hivatott szervezet a társadalmi haladás megvalósítására. Az ilyen elméletekkel szembe kell szállnunk — írja —, mert végeredményben a munkásosztály, a kommunista párt vezető szerepének és a marxizmus—leninizmus alapelveinek tagadásához vezet. J. Ondrouch megírja, hogy a Károly Egyetem társadalomtudományi karain pl. a maxizmus alapvető tanításának -ismerete nélkül tartottak előadásokat a szociológia, a burzsoá filozófia területéről. A tanszékeken a modern történelemtudomány és a sztálinizmus bírálatára és a nemzetközi munkásmozgalom, elsősorban a Szovjetunió történetében előfordult hibák felnagyítására fektették a fő hangsúlyt, s így élesen kommunistaellenes, elsősorban antiszovjet szellemben folyt a nevelőmunka. Csakis ezzel magyarázható az a féktelen szovjetellenesség, amely néha már a fasizmus iránti rokonszenv határát súrolta. A legfelsőbb filozófiai tanintézetünkön folyó „szabad" vitákban olyan nézetek is teret kaptak, amelyek szerint megvetés illeti az NDK-beli németeket, akik „gyilkosaiknak állítanak emlékművet". A Predvoj főszerkesztője hangoztatja, hogy az ilyen antimarxista „alkotó marxistákkal" szemben — legyenek azok előadók vagy diákok — helytelen lenne a türelem. Türelmes vitát lehet folytatni azokkal a diákokkal, akik marxista tanulmányaikat most kezdik, de akik leckekönyvében már bejegyezték, hogy elvégezték a marxista vizsgákat, azoknak maguknak kell megtalálniuk az utat mindannak a helyes értékeléséhez, ami az elmúlt időszak alatr mint „alkotó marxizmus" a tudatukba rögződött. Ha erre nem lesznek képesek, ne csodálkozzanak, hogy felsőoktatási intézményeinken nem tanúsítunk velük szemben türelmet ... Nekik is tudniuk kell, hogy a szocialista társadálom nem engedhet meg magának annyi luxust, hogy ellenfelei kezébe ad diplomát, hogy intézményesen biztosítsa számukra az ellenség nevelését. Ism/ lllillll Tér és idő a városépítésben Az építészet térművészet, az építészek m ezért elsősorban térben gondolkodnak, a teret érzékelik, térérzéküket használják és fejlesztik. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy az idő közömbös számukra. Hiszen tervekkel, terveken dolgoznak; a terv pedig elgondolásuk, ábrázolásuk olyan valóságról, amélyet létre akarnak hozni, amely ma még nincs meg, csak a jövőben lesz meg. A terv fogalmának tehát lényeges eleme a jövő és a jövővel együtt az idő. A VÁROSOK SZÜNTELENÜL ÉPÜLNEK Más az idő jelentősége akkor, ha építészeti tervekre — épületek terveire —, és más akkor, ha városépítési tervekre — városok, városrészek, nagyobb épületcsoportok terveire — gondolunk. Más ugyanis a tárgyuk — egyiké az épület, másiké a város —, és más tárgyuk viszonya az időhöz. Ezért más az építészek időérzékelése is aszerint, hogy épületeket terveznek-e vagy városokat. Az épület az esetek túlnyomó többségében a tervek szerint rövid idő alatt felépül. Az idő itt pusztán a megépítés időtartama, és ez úgyszólván csak egy pillanat az épület többnyire évszázados élettartamához képest. A város más, mint az épület annak ellenére, hogy nagyobb részében épületekből áll. Persze, a különbséget elsősorban ismét az idő szempontjából nézzük. Egészen kivételes esetektől eltekintve, amikor a város rövid idő alatt felépül, a város hosszú idő, sok-sok nemzedék, többnyire évszázadok műve, és tulajdonképpen sohasem, vagy igen ritkán válik befejezett művé. A épület" terve nem számol az idővel, a végrehajtás szakaszaival, a városépítési tervben viszont legtöbbször elkerülhetetlen az ütemezés, elkerülhetetlen, sőt lényeges mozzanat a végrehajtás sorrendi, időbeli problémáinak számbavétele. Ezzel röviden vázoltuk az épület és a város közötti, az építész és a városépítész szemlélete közötti különbséget a tér és az idő szempontjából. Valahányszor ez nem így van, valahányszor elmosódnak a különbségek, akkor ezek inkább kivételes esetek. Kivételesek a nagy katedrálisok, a nagy paloták, kastélyok — mint a párizsi Louvre, a moszkvai Kreml —, amelyek évtizedek, sőt évszázadok folyamán rakódtak, szövődtek, csaknem úgy, mint a városok. A RÉGI VÁROSOK SZÉPSÉGE Amikor egy régi várost egészében vagy részeiben alkotásként szépnek érzünk, ebben az esztétikai értékelésünkben öntudatlanul lényeges szerepe van annak, hogy az időt is érezzük, amiben ez az alkotás létrejött, és amit többek között kifejez.TPersze ez hangsúlyozottan szubjektív szempont, de az esztétikai értékelésből a szubjektív elem nem küszöbölhető ki. A várossal kapcsolatban kettős szerepe van az időnek: ez az az idő — a múlt, amelynek folyamán a város létrejött, és az az időtartam, aminek folyamán a városról magunknak képet, élményt alkotunk. Ha kívülről, magasból, valamely kilátópontbői nézünk egy várost, akkor egy-két pillanat alatt is képet kaphatunk azokról az évszázadokról, amelyek folyamán a város létrejött. Ez azonban a ritkábbik eset. A gyakoribb eset az, hogy járunk-kelünk a városban, terein és utcáin, és időbe telik, míg a város múltját bensőnkben átéljük, arról képet alkotunk. Minél nagyobb a város, és minél nagyobb múltat jelenít meg, többnyire annál több idő is kell ahhoz, hogy ez a múlt bennünk élménnyé váljék. A szép város egyik titka éppen ez: múltját olyan sűrítve, olyan intenzitással tárja elénk, hogy hamarább kapjuk az idő, a múlt élményét. Az idő, a múlt élménye többféleképpen jelentkezik a városokban. E szempontból a ^városok két szélső típusát jellemezhetnénk: az egyikben — ilyen mindenekelőtt Róma — a történelem lenyűgözően teljes rétegződését érzékelhetjük, a másikban — ennek legnagyszabásúbb példája fr I Torontó új városrésze a városházzal és tanácsterem épületével. Leningrád — egy jelentékeny történelmi kor- J szak monumentális megnyilatkozását. Ezeknek a párját megtalálhatjuk az építészetben is. Az egy korszakban felépült, egy korszakot megjelenítő város közelebb áll a terv szerint, az egy időben felépített hatalmas építészeti alkotáshoz, pl. egy Versailles-hez, egy Escorial-hoz. A hosszú múlttal bíró, a történelem rétegeződését megjelenítő város pedig hasonlatos a katedrálisokhoz, vagy az olyan műemlékekhez, amelyeken minden évszázadban változtattak, toldottak. Róma és Leningrád két végletesen ellentétes típus; a városok túlnyomó többsége a kettő között helyezkedik el. Mert a városok túlnyomó többségében keverednek az idők során rakódott és az egy korszakban megkomponált részletek, elemek. Párizsban pl. a középkor, a renaissance, a barokk, a klasszicizmus, az eklekticizmus és a modern kor folyamatosan, egybeolvadóan rétegeződik. Párizs nem egyidejű, hanem közel ezer évnyi történelmet jelenít meg. AZ IDÖ A VÁROSOK NEGYEDIK DIMENZIÓJA Fordítsuk most figyelmünket a városok megtervezésére. A probléma lényege ez: ha a városnak ilyen mértékben jellegzetessége az időben való fejlődés, ha a város soha nem válik befejezett művé, mert mindig épül, fejlődik — akkor lehet-e egyáltalán és hogyan műalkotásként, kompozícióként megtervezni? Más szóval: ha a műalkotást az egyetemes valóság formába, egy mozzanatba sűrített maradandó kifejezésének tekintjük, a városnak pedig lényegéhez tartozik az, hogy az időben él, szüntelenül változik és alakul — akkor nincs-e ellentmondás a műalkotás és a város fogalma között? Az általános tervek előbb időtlen időre szóló ideális megoldásként készültek, majd kiderült, hogy ezek utópiák, és áttértek arra, hogy elhatárolt perspektívában készítsék az általános terveket. Most már csak azon vitatkoznak, hogy ez a perspektíva 10 év legyen-e, 20 vagy 25. De előbukkant az időprobléma a részletes terveknél is: ezek előbb úgy készültek, hogy meghatározták valamennyi épület pontos körvonalát, majd csak az építési vonalakat és magasságokat, hogy legalább ezek révén jöhessen létre vázlatos, de egységes kompozíció. És most már ott tartunk, hogy ez is soknak látszik nagyobb területeken, mert ilyen esetben kevesebb a támpont ahhoz, hogy a terv mikor, hogyan valósítható meg. AZ EMBERILEG BELÁTHATÓ IDÖ A meglevő, a jeliegükben kialakult városok esetén felmerül az a kérdés, hogy belsejükben, még ha mindenestül nem is műemlékjellegüek, helyes-e olyan nagyarányú szerkezeti átalakításokba kezdeni, amelyeket belátható időn belül nem lehet végrehajtani. Nem helyesebb-e a belső városrészeket már kialakult jellegükben kiegészíteni, befejezni, a merőben új hangot, az új- ^ szerű városépítési megoldásokat pedig a külsőbb területeken kezdeményezni? Azt az alapelvet azonban mindenesetre vallhatjuk, hogy a városépítésben a belátható időn belül megmaradóhoz alkalmazkodni kell. Merészek és újítók ott lehetünk, ahol a környezetet is belátható időn belül átalakíthatjuk. Ha nem így járnak el a várostervezők, akkor a városképi egységnek úgyszólván a reménye nélkül városaink szüntelen átalakulására számíthatunk. Emberileg belátható idő — ebben rejlik a tulajdonképpeni problémák, nehézségek lényege akkor, ha a várostervezésben a jövőt mérlegeljük, a jövőbe tekintünk, hiszen míg a város múltját felmérhetjük, addig a jövője megmérhetetlen. Ez a probléma elsősorban az általános tervnél bukkan elő; ott, hogy egy város általános tervét 10—20 vagy 25 évre készítsük-e. Ugyanis ki-ki úgy érzi, hogy ennyi időt még emberileg áttekinthetünk, míg azzal, ami ezen túl van, már nem számolhatunk — annak ellenére, hogy a városok élete általában nem évtizedekkel, hanem évszázadokkal mérhető. Nem számolhatunk például azzal, hogy az atomenergia milyen mértékben és módon változtatja meg egész civilizációnkat és ezzel együtt városaink szerkezetét, csak annyit sejtünk, hogy ez tíz-húsz év- ^ nél hamarább nem következhet ba. Bármennyire is a jövőt tervezzük, és igyekszünk is a jövőbe látni, reálisan csak a jelenben élhetünk, és csak a jelen által meghatározott követelményekkel, lehetőségekkel számolhatunk, akkor is, ha ezeknek megvalósításáról tudjuk, hogy évtizedeket igényelhetnek. Lényeges az, hogy akár tíz-, akár húszéves távlatban, de az időtávlat tekintetében következetesek legyünk. A várost összefüggő egésznek kell tekinteni, s ezért egységét is egy összefüggő időtartamra érvényes módon kell terveznünk. A városépítési terv nem lehet az idő perspektívája szempontjából heterogén, nem tartalmazhat egymás mellett egy időben el nem képzelhető megoldásokat. A városépílész sorsa, hivatásának lényegéből eredő sorsa az, hogy elképzelt, megtervezett alkotásai igen lassan, részletekben, sőt terve szerint néha egyáltalán nem valósulnak meg. Ebben is különbözik az épí- fj tésztől, aki joggal türelmetlenebb, mert megszokta, hogy az, amit megtervez, többnyire meg is épül. A városépítészek nem a j pillanat, hanem a jövő, az idő számára y dolgoznak, márpedig az idő — mint láttuk — a városok, főként a meglevő városok m életében lassan, kanyarogva hömpölyög. p (djj ^