Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-20 / 118. szám, szerda

Az „elhallgatott

0 tények HAZÁNK felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából viszszaemlékeztünk azokra a napokra, amikor a dicsőséges szovjet hadsereg harcainak következtében megszületett szabadságunk. Visszaemlékeztünk a 25 év alatt megtett útra, a szocializmus építésében elért eredményekre, s mindarra, amit pártunk vezetésével a szocializmus építésében elértünk. Szükséges a visszapillantás, hisz az elmúlt években a jobboldali opportunisták és az antiszocialisták felnagyították a szocialista építés során elkövetett hibákat és tagadták azokat az eredményeket, melyet dolgozó népünk Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetésével elért. Az érvelés ilyen formáinak akadtak képviselői társadalmi életünk minden területén. Nem volt ettől mentes nemzetiségi életünk, és a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális és Társadalmi Szövetsége sem. Éppen ezért szükséges a történelmi igazság érdekében kissé közelebbről megvizsgálni, mit hozott a csehszlovákiai magyarság számára az elmúlt 20 esztendő politikai, gazdasági és kulturális téren. Az előbbi évek adatait és tényeit idézzük. Ezek szerint az iskolaügy terén: 307 óvoda, 544 kilencéves iskola, 22 tizenkétéves iskola, 2 mezőgazdasági középiskola, 8 mezőgazdasági mesteriskola, 4 ipari középiskola és 18 mezőgazdasági ipari tanonciskola létezett, összesítve ez azt jelenti, hogy Dél-Szlovákiában 918 különböző magyarnyelvű iskola működik. 3440 osztállyal és több mint 100 000 tanulóval. Ha figyelembe vesszük, hogy 1948-ban nem volt egyetlen magyar iskola sem, és csak a szlovák iskolák mellett volt 150 párhuzamos osztály 5400 tanulóval, akkor rájövünk, hogy mit kaptunk e téren a munkáshatalom megszilárdítása után. 1948ban jóformán nem voltak magyar tanítók, 1960-ban viszont Dél-Szlovákiában már 3200, szakképzettséggel rendelkező magyar tanító dolgozott. 1959ben 1027 magyar fiatal járt főiskolára, 1966-ban 2130. 1965ben 21 magyar nyelvű tolyóirat jelent meg 295 000 példányszámban. 1949-ben mindössze 6 szépirodalmi kiadvány jelent meg 30 000 példányban. 1964ben viszont 98 politikai és szépirodalmi kiadvány jelent meg 445 500 példányban. É szám az utóbbi években még magasabbra nőtt. A Magyar Népköztársaságból első ízben 1949-ben hoztunk be könyveket 5300 példányban, 1965-ben viszont 127 könyvet hoztunk be 181 000 példányban. A hazai és közös kiadás évente mintegy 240 könyvet jelentetett meg. A magyarlakta vidéken működő népkönyvtárak az említett évben 631061 magyar nyelvű kötettel rendelkeztek. A NEMZETISÉGI kérdés megoldásának egyik eszköze és jelentős vívmánya volt a CSEMADOK megalakulása is, melyet pártunk hívott életre. A CSEMADOK azzal, hogy tagságát és a csehszlovákiai magyar dolgozókat a proletár nemzetköziség és a szocialista hazafiság szellemében nevelte, kivívta egész társadalmunk elismerését. Nem utolsósorban a CSEMADOK-nak köszönhető, hogy 1948 után lényegesen fokozódott a magyar dolgozók politikai aktivitása és a CSEMADOK munkáját dicsérik a kulturális és népművelő munka területén elért eredmények is. Ebben az időszakban jóformán valamenynyi magyarlakta községben megalakult a CSEMADOK helyi szervezete, mely a Nemzeti Front tagjaként bekapcsolódott a szocializmus építésébe. A CSEMADOK által szervezett mintegy 300—400 színjátszó együttes, a számos irodalmi színpad, és a közel 150 népi táncegvüttes, valamint a sokezer ismeretterjesztő előadás és vitaest bizonyítja, hogy a CSEMADOK jó munkát végzett, tevékenységével szolgálta mind a magyar dolgozók, mind az egész szocialista társadalom érdekét. Volt idő, amikor magára vállalta a magyar káderek szakmai és politikai nevelését. MÉLYREHATÓ változások történtek Dél-Szlovákia gazdasági életében is. Amíg pl. 1946-ban Dél-SzlovákiábaH 22 782 személy dolgozott az iparban, addig 1966-ban 77 000 ember dolgozott. Ennek a fejlődésnek köszönhető, hogy a rozsnyói, a losonci, a rimaszombati, a kassai és a komáromi járások iparimezőgazdasági járásokká váltak. Gyökeresen megváltozott a magyar földműves élete. A szocialista nagyüzemi mezőgazdálkodás szociális biztonságot ós az életszínvonal olyan emelkedését biztosította a magyar földműveseknek, melyről a burzsoá köztársaságban nem is álmodtak. Ezeknek az eredményeknek tükrében a CSEMADOK méltán lehet büszke arra, hogy ott volt a szövetkezetesítésnél, szervező-politikai munkájával elősegítette a közös gazdaságok megalakulását ós fejlődését. A nemzetiségi kérdés fokozatos megoldásával párhuzamosan növekedett a magyar dolgozók részvétele az állami irányításban. Már az ötvenes évek elején például 38 magyar képviselő volt a kerületi nemzeti bizottságokban, 354 a járási nemzeti bizottságokban, 6552 képviselő pedig a helyi nemzeti bizottságokban. A kerületi és járási nemzeti bizottságokban 1100 magyar nemzetiségű funkcionárius dolgozott. A Szlovák Nemzeti Tanácsba 13, a Nemzetgyűlésbe pedig 9 magyar nemzetiségű képviselőt választottak. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy bizonyítsuk: hazánkban a marxizmus—leninizmus szellemében a nemzetiségi kérdés megoldása területén is jelentős intézkedések történtek. Sajnos, mégis akadtak, akik 1968 és 1969 elején e vívmányokról sem vettek tudomást. A CSEMADOK X. rendkívüli országos közgyűlésén például, amikor a felszólalók a 20 éves múltról beszéltek, ilyen „megállapításokat" is tettek: „20 esztendőn át hatványozott politikai passzivitásban sínylődtünk és ha néha nagy kegyesen odadobtak a kis nemzetek számára szűkkeblűen adagolt egy-egy kis szeletkét, akkor nekünk csak a morzsa jutott az íigyes közvetítők kezéből ..." Egy másik felszólaló azt mondta: „Ogy látszik, a mi számunkra az elmúlt 50 év alatt csupán az örökös bizonyítás és hűségnyilatkozat, az alkalmazkodás jutott osztályrészül ..." És még több hasonló kijelentés hangzott akkor el. Ogy vélem, hogy igen egyoldalú megállapítások voltak ezek. Az, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása területén a hiányosságok ellenére rengeteg a pozitívum — történelmi tény. Ezt tagadni vagy figyelmen kívül hagyni bűn! VARGA JÁNOS 1970 V. 20. Vasárnap reggel történt a terezíni temetőben. A nemzetközi béke-nagygyűlés előtt a fasizmus áldozatainak sírhantjai között meg-inegállva a feliratokat tanulmányoztam. Élt 45 évet, élt 60 évet, meghalt B éves korában — betűzgetem az egyik, a másik, a harmadik és a többi feliratot. Annyi közöttük a fiatal, sőt a gyermek is, hogy a verőfényes tavaszi nap ellené re borzongva húzom össze kabátom gallérját. Hirtelen az egyik sírra leszek figyelmes. Középkorú nő hajol rá, valamit igazgat rajta, majd szaporán törölgeti sűrűn hulló könnyeit. — Végre megtaláltuk, nagy kő esett le a szívemről — szól oda németül a mellette álló, valamilyen celofánzacskót bontogató nyúlánk, szőke fiatalembernek. Szó nélkül hozzájuk lépek, ®gy figyelem, mivel foglalkoznak. A fiú csendesen, elgondolkodva hinti a zacskó tartalmát a sírra, miközben ezt suttogja: „Nyugodjál békében, nagyanyám." Megszólítom őket. A terezíni gyászünnepélyre jöttek NyugatNémetországból. Krefeldiek. Onnan deportálták őket ide, a terezíni koncentrációs táborba 1944 októberében. Azaz csak az asszonyt: Lore Gabelint a férjével, az édesanyjával és a nagyanyjával, mert a fiú akkor még nem volt a világon. Thomas két hónap múlva, december 21-én látta meg a napvilágot az egyik cellában, ha egyáltalán szó lehetett napvilágról abban az ablak nélküli, sötét lyukban. De azért életben maradt ő is, az édesanyja is ... Véletlen műve volt talán? Csoda történt? — Nem egészen — sírja el magát ismét az asszony a meghatottságtól, emlékei hatása alatt. Hiszen a lakótársak önfeláldozása, önzetlen összetartása nélkül — annyi bizonyos — élve nem ússzák meg azt a poklot. Továbbá, ha a szovjet csapatok idejében nem érkeztek volna meg .. . gondolni is rossz rá. Valószínűleg Thomas is annak a 230 Terezínben született gyermeknek a sorsára jutott Terezíni találkozás volna, akiket — nyolc kivételével — a fogolytársak minden igyekezete ellenére sem sikerült megmenteni... Milyen hálás volt Gabelinné az orosz katonáknak és menynyire hálás ma is! Nagy kár, hogy nincs az a gazdag szótár, amelynek segítségével ez az igaz, mély emberi érzés hűségesen kifejezésre volna juttatható ... Thomas — szerencsére — csak édesanyja gyakori elbeszéléseiből ismeri a negyedszázados históriát. Nem volt vizük. Még jó, hogy azon a télen anynyi hó esett, és így az udvaron összekapart, majd felolvasztott hőiével megmoshatták a síró, rugdalózó újszülöttet. Ám a hólé sem csodatevő szer. Még azzal sem sikerült kiirtani a fogolytársak rongyaiba burkolt kisfiú vörösre csípett testén hemzsegő tetveket. Mert mi tagadás, a higiénia hiányában tetves volt az egész tábor. Ez okozta a szörnyű szerencsétlenséget is — mert amint mondják: a baj nem jár egyedül —, vagyis azt, hogy a koncentrációs táborban tífuszjárvány ütött ki. Lore asszony édesanyja is ennek lett az áldozata. Addig ápolta szobatársait, addig gondozta őket, amíg egy napon Ötvenegy éves volt a mama — mutat a sírra az asszony. Csak őt nem sikerült megmentenünk. A nagymama magas kora ellenére kibírta a borzalmakat — meséli, miközben ujjaival elvegyíti a családi sírról hozott hazai rögöket az itteni vöröses földdel. Virág helyett ezt hozták a Terezínben örök álmát alvó nagymamának. — Ezért is jöttünk ide a fiammal, 25 év után először. No meg, látni akartam egykori szenvedésünk színhelyét, és még valamiért. Nem tudom elfelejteni az oroszoknak, amit értünk, valamennyiünkért tettek — folytatja az asszony, a Krefeldi Antifasiszta Szövetség egyik élharcosa meghatottságtól reszkető hangon. Thomas Gabelin 26 éves, nyugatnémet polgár, két gyermekes családapa. Pszichológia és szociológia a szakmája. Igaz, szülőföldjével csak most, 26 év után ismerkedik meg, mégis örül ennek a bensőséges találkozásnak, amelyre gondolatban már annyiszor felkészült. Őszintén átérzi jelentőségét, mert nyitott szemmel jár és tisztán látja a hazája és a mi viszonyaink közti különbséget. — Az emberek is mások itt — mond ja — mintha nem is egy kőhajításnyira élnénk egymástól... furcsa dolog ... Talán azért van ez így, mert a szocialista Csehszlovákiában nem járkálnak szabadon a háborús bűn'ösök, mint Nyugat-Németországban ... KARDOS MARTA A gazdasági viszonyok konszolidálása első fecskéjének ezt a kijelentést tartom, amelyet Sala Lukáčtól hallottam, amikor benyitott Ján Grajzelhez, a Rimaszombati Járási Építőváilalat igazgatójához: — Megnéztem azokat a téglákat a feledi téglagyárban, igazgató elvtárs. Nedvesen kerülnek a kemencébe, aztán gyorsan égetik és újra csak repedezni fognak. De megmondtam nekik, csak azt számoljuk, amit berakodtunk és nem azt, ami ott áll kalitkába rakva. A téglák egyharmada jó, cseng. A többivel bajok lesznek. A törvény szerint féltéglában csak a szállítmány 4 százalékát fogadhatjuk el. Persze, több lesz a féltégla, de ne gondolják, hogy mindent viszünk, amit felraktároztak. Ott állva kibírja az a tégla, de a rakodásnál szétesik. Ezért számítjuk a felrakott téglákat ... Jó jel, ha az átvevő, a vásárló már kezd a szállítóval szemben a sarkára állni és jó minőséget követel. Annál jelentősebb ez az igyekezet a Rimaszombati Járási Építővállalatban, mert itt óriási méretű anyaghiánnyal küszködnek. Az anyaghiány rendszerint — így tapasztaltuk számos üzemben — arra kényszeríti a vásárlót, hogy azt vigye, amit adnak neki, mert ha nem viszi, azt sem kapja meg és felkopik az álla. A rimaszombati építőknél is fenyeget ez a veszély. Tavaly például 3 millió téglát rendeltek, de csak 1 millió 400 ezret szállítottak nekik. Ez az egyetlen adat messzemenő következményekkel járt: némely építkezést — mint pl. a duboveci tehénistállót — le kellett állítani, a munka folyamatossága kárt szenvedett, emiatt azután csökkentek a keresetek és a 700 dolgozóból 150 más munkahelyet választott. Legutóbb öt mester felmondott, s az anyaghiányt a szakemberhiány tetézi. Mindez nagyrészt azért, mert kevés volt a tégla, ennek következtében pedig kisebbek a keresetek. Az anyagi ösztönzés rendszere is több helyütt hatástalan maradt, mert kevés alapanyag birtokában hiába igyekeztek nagyobb teljesítményt nyújtani. Legújabban az egész építkezés befejezésére tűznek ki célprémiumot — néha 10 000 koronát is —, de ez sem lehetséges mindenütt, csak ott, ahol van elég tégla. Tehát az ösztönzési és a jutalmazási rendszert is megbénítja, ha kevés és rossz a tégla. Nem beszélve a közvetett károkról, amelyek a későii átadott épületek megkésett kihasználásából erednek. Mindennek tudatában és a következmények súlyosságának terhét vállalva, a rimaszombati építők nem intézik el kézlegyintéssel a problémát és nem hivatkoznak objektív nehézségekre, hanem birkóznak a szállítóval. Persze, ott még nem tartunk, hogy az építővállalat követelhessen is a téglagyártól, de oda már, úgy látszik, eljutottunk, hogy a rakodás szűrőjén keresztül megválogatják a vásárolt árut és kiselejtezik a roszszat. Künn jártunk a vállalat egyik építkezésén, ahol igelitfóliákkal és kátránypapirossal letakart téglák sorakoztak. Elég volt azonban, hogy egyik-másik tégla kiálljon a takaró alól, az úgy teleszívódott vízzel, mint a szivacs, sőt. a körülölte levő téglákat is átitatta. Ké/, be véve nedves földröghöz hasonlóan. szinte érintésre s/.étmállott. Kitűnt, a kétszeri rakodás, esetleg nedves idő a rossz téglát (az Ipolymenti Téglagyárak feledi üzemében készítették őket), alaposan megtizedeli. Az egyik építkezésen 14 000 tégla áll. Minden óvintézkedés ellenére (betakargatják, mint a pólyást), 500 darab tönkremegy. Ehhez hozzáadjuk a berakodásnál szétmálló darabok százait, a lerakodásnál ugyancsak letöredezik sok, ha történetesen az úton megázott, az építkezésnél szintén szétmállik jó néhány. Mindez akkor, ha hímes tojásként bánnak vele. De hozzá kell adni azt a sok száz téglát, amelyről azt hiszik, hogy jó és erős, s nem bánnak vele kényeáen. S így a rossz minőségű téglák csak azzal, hogy rossz minőségűek, végeredményben anyaghiányt idéznek elő, illetve súlyosbítják - az amúgy is rossz anyagellátási helyzetet. így számoltak a rimaszombati építők, s rájöttek, hogy nem kell nekik mindent átvenni, amit rájuk szeretnének tukmálni, s ha csak jó minőségű árut vesznek át, akkor kisebbek lesznek a veszteségek, tehát kisebb a téglaszükséglet. Ezért mernek a sarkukra állni, vagy legalábbis próbálkoznak. Érdemes megjegyezni, hogy éppen olyan vállalatnál tapasztaljuk az elsők között a szállítóra gyakorolt erősödő nyomást, amely súlyos helyzetbe került (például egy tévedés folytán a kerületi tervezés megszűnésekor egy okmányban az 1967. évi téglaszükségletet 1 200 000-rel kisebbnek írták be a KNB-n, s azóta is e csökkentett szám „van érvényben" és nincs ember, aki elismerje, bogv ez tévedés volt és jogosan követelnek több téglát). A jobb minőségű anyag követelése a súlyos helyzetből való kijutás egyik jelentős eszköze, s ez nemcsak az építővállalatok és a téglagyárak esetében van így. A jobb minőség kisebb veszteségeket, tehát nagyobb hatékonyságot jelent. Társadalmi szempontból nem veszteség, ha a téglagyár „nyakán marad" a rossz tégla, bár a téglagyárnak ez kétségtelenül veszteséget jelent. Akkor veszítünk, ha k if ize tjük a rossz téglát, átvesszük és n e in építhetünk belőle. S nemcsak az építővállalat veszít ezzel, hanem az építtető is, és végeredményben a társadalom. Ezért a társadalom érdekében cselekszik az, aki jobb minőséget követel a szállítótól, megválogatja, mit vesz át és szigorúan megköveteli a szabályok megtartását. Ugyanakkor a társadalom érdekével ellentétben cselekszik az, aki bár többtermelésre tesz hangzatos felajánlást, a téglák millióit ontja, de azokból sok ezer az építkezésre érve, szétmállik. A szállító és az átvevő kapcsolatainak visszás helyzetéből csak úgy lehet kijutni, ha az egyik fél, a vásárló kockáztat: megkockáztatja, hogy a sarkára áll, és megköveteli a jó minőséget. VILCSEK GÉZA A Dvur Krátové-i Tiba nemzeti vállalat dolgozói értékes kötelezettségvállalást fogadtak el hazánk felszabadításának 25. évfordulója alkalmából. A képen látható Zdena Mencovová kollektívája például elhatározta, hogy a munkatermelékenységet 2,5 százalékkal növeli. (Foto: J. Bárta — CSTK) Sarkára áll a vásárló? Egy járási építőváilalat kiutat keres