Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-10 / 84. szám, péntek

HOGYAN LÁTJÁK A KÉRDEZETTEK? A NEGYEDIK SZÉKEN... „Engem akárki ne kérdezzen, mert visszakérdezek. A messziről jött ember azt mond ... Különben ixmvri a közmondást..." Munkásember szavait jegyeztem fel. „A párt leveléből én ezt is kiolvastam." így mondta. A párttagoknak sok egyéb mellett az sem közömbös, hogy kinek a kérdésére válaszolnak a beszélgetéseken. Sőt, ez a tény döntően befolyásolja a beszélgetésekről alkotott véleményüket. Bálványon a „kérdezőkről" érdeklődve azt a választ kaptam, hogy „ezek a mieink". Vagyis olyan elvtársak foglaltak helyet az asztal mellett, akiket jól ismernek. Szabó Imre középiskolai tanárt, a komáromi járási pártbizottság elnökségének tagját, Virág Ferenc igazgatót, a plénum tagját és Vendel Miklós mérnököt, a pártapparátus dolgozóját még a rosszakaratúak sem sorolhatják a „messziről jött emberek" csoportjába. A pártelnökök és pártbizotlsági tagok — az a huszonegy ember, akivel ők beszélgetnek — mindhármukat jól ismerik. A Bálványi Magtermesztő Állami Gazdaságban sok gútai dolgozik. S mivel a tanár évekig tanított Gútán, sok szülő személyes ismerőse. Most a komáromi középiskolában tanít, ahová viszont bálványi gyerekek is járnak. De a legtöbb emberrel mégis úgy került kapcsolatba. mint a járási pártszerv tagja. A különböző értekezleteken részt vevő elvtársak elsősorban innen ismerik. A bizottság másik két tagja pedig szinte szó szerint közülük való. Virág Ferenc a gazdaságuk igazgatója, évtizedek óta ismerik, Vendel Miklósról pedig tudják, hogy majoron nevelkedett, majd a pártbizottságon dolgozott, és a legválságosabb évben az összüzemi pártbizottság elnöke volt. Mondhatnám, hogy az ismeretség kölcsönös. S bizonyára ez Is elősegítette, hogy a kérdezőknek sikerült — rögtön az első perctől kezdve — olyan elvtársi légkört kialakítaniuk, amely feloldotta a „kérdés-felelet" formát — így a negyedik széken ülő nem érezhette magát „vallatott személynek" —, mivel a beszélgetés valóban az egy célért küzdő elvtársak őszinte eszmecseréje volt. A feleletekből kirajzolódott a negyedik széken ülő portréja. — A párt nem vonta le a kellő tanulságot az SZKP XX. kongresszusából. Gyakran mondtuk: nálunk jóformán semmit sem tesznek a tévedések helyrehozása érdekében .. . Januárnak jönnie kellett, hiszen a pártszervezetekben szinte „tetézett" a passzivitás. Az emberek csak legyintettek, ha beszéltünk. Azt mondták: hiszen minden másként történik, mint ahogy azt fent elmondják ... A január utáni ujjongásban elveszett a majorok és falvak kommunistáinak figyelmeztető szava. Pedig ezek a „földből élő" emberek nem egyszer kiáltottak. Állásfoglalásukat szűkszavú jegyzőkönyvek őrzik. Gyakran hallottam, hogy a pártsajtó mellékleteként kiadott beszédeket és pártdokumentumokat kevés munkás olvassa. A« itt hallottak nyomán ennek az ellenkezőjét állíthatom. Az akcióprogramot legalább olyan figyelmesen elolvasták, mint a rendőrségi híreket. Nagyon sok megállapításával nem értettek egyet. Megjegyzem, hogy a hét párialapszervezetben kevés a fő- és a középiskolát végzett személy, aki képzettségénél fogva a „sorok mögé" láthatott. Kérdésemre, hogy mi szerint ítéltek, rendszerint azt felelték: mi úgy éreztük ... — Úgy láttuk, hogy a javaslat nem egyezik a marxistaleninista párt fő Ismérveivel. Egyszer talán azt is megtudjuk, hogy vajon hány olyan alapszervezet volt az országban, ahol a pártbizottság a járási szervek sürgetése ellenére, egészen augusztus 21-ig nem készítette el akciótervét, d« a novemberi plénum ulán szinte máról-holnapra kész tervvel álltak a tagság elé. A bálványiak azok közé tartoznak, akik így cselekedtek. — 1968-ban a Központi Bizottság májusi ülése után tarthatatlanná vált a helyzet. A pártgyűléseken és értekezleteken már csak arról beszéltek az emberek, hogy melyik lap mit ír a magyarokról. Gyakran megkérdezték: igaz-e, hogy újból megkezdik a kitelepítést? Vártuk, hogy a dühöngő nacionalizmust elítéli a legfelsőbb vezetés, Erre nem került sor. S mikor nekem szegezték a kérdést: akkor milyen kommunisták a mi vezetőink? — bizony torkomba szorult a szó. Csak azt mondhattam, hogy a kommunisták mindig internacionalisták voltak... Az emberek megértették a választ. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a dubčeki vezetés — éppen ezért —, már júniusban elvesztette tekintélyét a bálványi kommunisták előtt. Lapozgatom a jegyzőkönyvet: Miért nem mentek el Varsóba? Milyen kommunista az, aki nem Bízik a szövetségesében? ... A munkások kérdeztek, s leszűrték a következtetést: nem tudjuk, mi van a színfalak mögött, nekünk nem mondják meg az igazat! júliusban naponta hallottam, s magam is elmondtam, ez már nem tarthat sokáig, itt valaminek történnie kell... Számomra augusztus 21-e nem volt katasztrófa és megrázkódtatás. Mi szóba álltunk a „megszállók kai", bár az újságok másra bíztattak. A gazdaságban a „nagy megrázkódtatás" utáni napon a kocsisoktól a traktorosokig mindenki a munkahelyén volt. A pártbizottság tagjai és a gazdaság vezetői „kiugrottak" a részlegekre, beszélgettek az emberekkel. — Most már nyugodtan dolgozunk, éppen ideje, hogy jöttek... Ezután ml történt? Az emberek dolgoztak, de szidták a vezetést, hogy nem képesek rendet teremteni az országban. — Ma is sok bíráló szó hangzik el a legfelsőbb vezetés számlájára. Azt mondják, 76 miniszterünk van, nem sok ez egy kicsit? A tagkönyvcseréről szóló levél hangsúlyozza, hogy különböztessük meg a megtévesztetteket azoktól, akik tudatosan támadták a pártot és a szocialista rendszert. Szerintünk ezek az emberek elsősorban az irányító szervekben voltak. A sajtó nagyon gyéren közli azon szervezők neveit, akiket már kizártak a pártból. Horváth Ferenc nem most mondja el először ezeket a gondolatokat. Gútai kommunista családból származik, munkásként kezdte, ma a bérelszámoló osztály vezetője és a múlt év októbere óta az összüzemi pártbizottság elnöke. Az eseményekről a legválságosabb időben is volt saját véleménye: a személyek tévedhetnek, de nekünk az elvekhez kell hűnek maradnunk. » * # Egymást váltják az emberek a negyedik széken, ismétlődnek a már említett gondolatok, állásfoglalások. Kürti Ferenc, Ärgyusi Lajos, Szarka István, Beke Antal, Horváth Lajos és a többiek — akik a következő hetekben a saját alapszervezetükben beszélgetnek a párttagokkal — nem kívülállókként nézték az elmúlt évek eseményeit. Kiálltak íi helyes elvek mellett, s bizony szembe kerültek az akkori pártvezetés állásfoglalásaival, bírálták a vezetés döntéseit. Az események őket igazolták. Figyelmüket „a magas politika" bírálata mellett elsősorban munkahelyük problémáira irányították. Ma is ezt teszik. Azt vitatják, hogy miként lehetne aktivizálni alapszervezetük tagjait. Tény, a gazdaság jó eredményeket ér el. Tavaly a második helyre kerültek a maglermesztő gazdaságok versenyében. Ebben döntő része van a 157 párttagnak is, de ugyanakkor érzik a politikai nevelőmunka fogyatékosságait is. Aggasztja őket a fiatalok közömbössége. Egyénenként akarnak foglalkozni velük, csak így nevelhetnek párttagokat a legjobbakból. Fel akarják újítani azt a rég bevált munkamódszert, hogy minden párttagot konkrét feladattal bíznak meg. Horváth Ferenc pártelnök a feladatokról szólva azt mondta: Erőnket, az emberek között végzett munkára, a nevelésre kell fordítanunk. A mi párttagjainkbecsületes emberek, de sokan csupán tagjai a szervezetnek, nem végeznek pártmunkát. S ez nemcsak az ő hibájuk. Beszélgetéseink egyik célja, hogy ezeket az elvtársakat aktivizáljuk. Majd a pártszervezetek jövőbeni tevékenysége mutatja meg, hogy mennyiben teljesítették küldetésüket ezek a beszélgetések. CSETÖ JÁNOS Az idei tavasz nagyon sokat váratott magára. Sok gondot okozott ez a földműveseknek. Késik a talajelőkészítés, és ezáltal természetesen a tavaszi gabonafélék vetése is. A patai szövetkezetben jgalántai járás) is csak a napokban kezdték meg a tavaszi árpa vetését. A tervek szerint 150 hektáron termesztik majd, ha a vetést sikerül minél előbb befejezni. Felvételünk ebben a szövetkezetben készült. I\l EPEK TftIXI ÍTOl/t V. L LENIN ÉLETE (7) Elfogadták a régi hadsereg leszerelésére vonatkozó, az állampolgároknak társadalmi rétegek szerinti megoszlását megszüntető dekrétumokat, megszüntették a vagyonos osztályok kiváltságait. Össznépi tulajdonná nyilvánították a vasutat, a kereskedelmi flottát, a bankokat. Az egész külkereskedelmeit az állam vette kezébe. A gyárak és üzemek rövidesen szintén a nép tulajdonába mentek át. A szovjet állam minden szervét, a népbiztosságokat Lenin közvetlen irányításával hozták létre. Javaslatára megszervezték a Népgazdasági Főtanácsot, az első proletár szervet, amely a népgazdaság tervezésével és vezetésével foglalkozott, továbbá a nemzetiségek népbiztosságát, az összoroszországi rendkívüli bizottságot az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra. Lenin fogalmazta meg „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól szóló deklarációt", amely az első szovjet alkotmány alapjává vált. Ez kinyilvánította Oroszország valamennyi népének egyenjogúságát. Minden nemzetiség számára biztosította az önrendelkezés jogát, beleértve ebbe a különválás és 1970. az önálló államalkotás jogát is. A deklaráció szilárd alapot teremtett a szovjetek orszégá5

ban élő népek megbonthatatlan barátságához. A pártnak és a szovjethataül SZÓ IV. 10. lomnak mindezek az intézkedései nagy hatással voltak a dolgozókra. A szovjethatalom mind jobban megnyerte magának a legszélesebb néptömegeket. Az ország helyzete azonban rendkívül nehéz volt. Mindenekelőtt be kellett fejezni a háborút. A háborúban elgyötört katonák hazavágytak. Anglia, Franciaország és äz Egyesült Államok kormányai — a szovjet kormány ismételt felhívásai ellenére — elutasították a Németországgal való béketárgyalásokat. Lenin úgy vélte, hogy ilyen körülmények között a szovjet kormánynak békét kell kötnie Németországgal, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányaitól függetlenül. Más megoldás nem volt. A német imperialisták beleegyeztek a tárgyalásokba, azonban rabló feltételeket szabtak. Azt követelték, hogy a szovjet föld jelentékeny része az övék legyen. Felmerült a kérdés: mi legyen — elfogadni a súlyos békefeltételeket, vagy folytatni a háborút? Lenin javasolta, hogy írják alá a békét. Rámutatott, hogy a kimerült és elgyengült ország számára lélegzetvételnyi szünet keli. Elengedhetetlen — magyarázta Lenin —, hogy áldozatokat vállaljanak a Szovjet Köztársaság megmentéséért, azonnal befejezzék a háborút és ha csak rövid időre is, békés lélegzetvételhez jussanak, hogy megerősítsék a szovjethatalmat, megőrizzék a proletárforradalom vívmányait. A munkásoknak és a parasztoknak lehetővé kell tenni — mondotta Lenin —, hogy kissé megpihenjenek az imperialista háború szörnyűségei után, megkezdhessék a népgazdaság helyreállítását, új munkás-paraszt hadsereget teremtsenek, amely meg tudja védeni a forradalom vívmányait. A Németországgal való béke megkötése ellen foglaltak állást a megdöntött burzsoázia maradványai, az eszerek (az eszerek szociál-forradalmárok voltak, egy kispolgári párt tagjai Oroszországban, amely párt a polgári demokrácia balszárnyát álkotta), a mensevikek, Trockij és az úgynevezett „baloldali kommunisták": Buharin, Bubnov, Lomov, Oszinszkij és mások. A „baloldali kommunisták" követelték a béketárgyalások megszakítását, felszólítottak a Németország elleni „forradalmi háborúra", bár ehhez nem volt semmi erő. Ilyenformán a lenini vonal ellen foglalt állást a burzsoázia, a kispolgári pártok és az ingatag bolsevikok egy része. A pártban a helyzet súlyos volt: Leninnek ez nagyon fájt. A sajtóban fellépett a „baloldali kommunisták" és Trockij ellen, kigúnyolta és leleplezte a „forradalmi frázis" veszélyességét. Lenin a „baloldali kommunisták" eljárását kalandorságnak neveztek. Magatartásukat „különösnek és hallatlannak" minősítette, amikor is egyenesen arra az állításra vetemedtek, hogy: fel lehet áldozni a szovjethatalmat a nemzetközi forradalom érdekében. Lenin hangsúlyozta, hogy éppen a szővjet köztársaság megóvása és megerősítése a legjobb támogatás a dolgozók felszabadító világmozgalmának. A béke kérdését ismételten megvitatták a párt központi bizottságának ülésein. A vita nagyon éles jelleget öltött. Kezdetben a központi bizottság tagjainak többsége nem támogatta Lenint. Trockij, akit a tárgyalásokkal megbízott szovjet küldöttség vezetőjének nevezték ki a német képviselőkkel való tárgyalásokra, megszegte Lenin, a párt központi bizottsága és a szovjet kormány utasítását, nem írta alá a Németország által javasolt feltételeket és megszakította a béketárgyalásokat. Trockij és a „baloldali kommunisták" magatartása a német imperialisták kezére játszott. 1918 februárjában a német hadsereg támadásba lendült. Az imperialisták arra törekedtek, hogy megfojtsák a szovjethatalmat és Oroszországot gyarmatukká változtassák. Szörnyű veszély fenyegette a szovjetországot. Lenin, a párt sürgősen megszervezte a védelmet. Február 21-én Lenin a népbiztosok tanácsának nevében gyújtó hatású felhívással fordult a néphez: „Veszélyben a szocialista haza!" „Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége — olvíshatjuk ebben a dokumentumban —, hogy odaadóan védelmezzék a szovjet köztársaságot a burzsoá imperialista Németország gyülevész hadai ellen". Lenin arra hívott fel, hogy minden erőt és uszközt vessenek latba, a védelem ügyéért. A vezér felhívása a dolgozók között hatalmas forradalmi fellendülést keltett. Petrográdban, Moszkvában és más városokban, valamint a falvakban a munkások, parasztok és katonák gyűléseket tartottak. Lenin, a bolsevik párt és a szovjet kormány felhívására tízmeg tízezer munkás és paraszt jelentkezett önként a szocialista haza védelmére. Mindenütt megalakultak a forradalmi nép új hadseregének alakulatai, amelyek hősiesen szembeszálltak a támadó ellenséggel. Ezeknek az eseményeknek emlékére a szovjet nép február 23-án ünnepli a fegyveres erók napját. A békekötés kérdése annyira égetővé és fontossá vált, hogy a központi bizottság elhatározta a párt kongresszusának összehívását. Megkezdődött a kongresszus gondos előkészítése. A Pravdában szinte naponta jelentek meg Lenincikkek, amelyek bebizonyították a békekötés szükségességét. 1918. március 6-án Petrográdban megnyílt a párt VII. kongresszusa. Ez volt az első pártkongresszus a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta. Lenin irányította a kongresszus egész munkáját és sokszor beszédet mondott a kongresszuson. A központi bizottság politikai beszámolójában megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy meg kell kötni a breszti békét. A VII. pártkongresszus szótöbbséggel jóváhagyta a lenini irányvonalat. Elfogadta „A háborúról és békéről" szóló határozati javaslatot, amely hangsúlyozta, hogy Szovjet-Oroszországnak szüksége van a Németországgal kötendő békére. A kongresszus felhívta a pártot és a dolgozókat, fokozzák éberségüket és forradalmi fegyelmezettségüket, hozzanak létre olyan szervezeteket, amelyek képesek arra, hogy a tömegek millióit a szocialista haza védelmére mozgósítsák, minthogy elkerülhetetlenek az imperialisták újabb támadásai. Lenin beszámolója alapján a kongresszus elfogadta a Lenin által megfogalmazott határozati javaslatot a párt nevének megváltoztatásáról. Ettől a kongresszustól kezdve a párt neve Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt lett. A „kommunista" szó — mondotta Lenin — kifejezi azt, hogy a kommunizmus felé haladunk. (Folytatjuk)