Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-05 / 54. szám, csütörtök

LAGOSbol 2. Ml LESZ AZ IBÓKKAL? Lagos legnagyobb felhőkarcolójában, a „Függetlenségi Palotában" fogadott Anthony Enahoro, a nigériai szövetségi kormány tájékoztatási és munkaügyi minisztere. Az épület bejáratánál ugyan még ott sorakoznak a 30-hónapos polgárháborúra emlékeztető homokzsákok, de lassan ezek is eltűnnek La gosből... A 47 esztendős miniszter a katonai kormányzat egyik legbefolyásosabb polgári személyisége, aki a háborús időszakban számos fontos nemzetközi tárgyaláson képviselte Gowon tábornok kormányát a ..biafrai" ügyben ts. Megkérdeztem a minisztertől, milyen programot dolgozott ki a nigériai kormány a háború sújtotta területek újjáépítésérte, az újraegyesítésre? — Két szinten törekszünk a rehabilitációra. A szövetségi kormány 45 millió dollárt ajánlott fel az újjáépítésre. Ezenkívül a háború sújtotta államok saját alappal is rendelkeznek. Bonyolultabb feladat a személyek, állampolgárok helyzetének rendezése. A normális életbe való visszatérés különböző kategóriákban folyik. Az adminisztratív szervek, az állami alkalmazottak viszonylag könnyebben kezdik újra munkájukat. Nagyobb gond az üzleti élet, a termelés megkezdése. A kormány hitelt nyújt az üzletek és sérült ipari üzemek helyreállításához. — A szövetségi kormány gondoskodik az utak, hidak, középületek, piacközpontok újjáépítéséről, és arról, hogy a háború sújtotta területekre kellő mennyiségű áru jusson. — Legbonyolultabb a lázadók sorsának eldöntése. Meg kell állapítani, kik voltak a vezetők, különbséget teszünk a félrevezetők és félrevezetettek között. Külön bizottság dönt majd erről. A szövetségi kormány nem akarja, hogy az ibók úgy érezzék, megfosztják őket vezetőiktől. Remélem, ez a kérdés mindannyiunk számára kedvezően oldódik meg. Ojukwut krokodilusok őrzik... Lagosban sehol sem hallottam egyetlen gyűlölködő, vagy akár félreérthető szót az ibókról. Nem engednek teret a bosszúnak — inkább a nagyvonalú megbocsátást szorgalmazzák. Lagosban nem „ibó lázadókról" beszélnek, hanem a külföld által támogatott maroknyi áruló ügynökről. Ojukwuról, a lázadók vezéréről a lagosiak között az a hír járja, hogy az Elefántcsontparton él, s házát krokodilusok őrzik ... De sorsa iránt nincs különösebb érdeklődés. Ma kétségkívül fakubtb Gowon, a 36 éves tábornok-államfő Nigéria legnépszerűbb embere. Egyszerű, puritán vezetőnek tartják a dodoni katonai tábor lakóját, akire nieériai kollégáim szerint most sokkal bonyo lultabb feladatok várnak, mint amilyen a lázadó „Biafra" leverése volt. A katonai vezetés és a polgárháború összeforrasztotta Nigériát. Ezt az egységet meg kell tartani, s közben helyrehozni a háború okozta károkat és dönteni a jövőről, alkotmányt adni az országnak, meghatározni fejlődésének irányát, külpolitikáját. Egy pohár rizs öt penny Ez volt a visszatérő téma a lagosi kollégákkal folytatott beszélgetésen. És természetesen az első helyen a háború sújtotta területek mai helyzete. A keleti tartományokból — a volt „Biafrából" — visszatért személyek egybehangzó véleménye szerint a vártnál gyorsabban normalizálódik a helyzet. Enuguban február 11-én megnyílt a Nigériai Nemzeti Bank fiókja, s megkezdték a „biafrai fontok" bejegyzését és letétbe vételét, ezek átváltási árfolyamáról a központi kormány intézkedik. Ez súlyos problémákat vet fel, mert 207 millió nigériai fonttal szemben, amelyet több mint 55 millió nigériai használt fizetőeszközként, a lázadók által tavaly decemberben uralt 2 és fél millió lakosú kis területen 147 millió „biafrai fontot" bocsátott ki. Néhány hónappal ezelőtt egy tojásért másfél dollárt vagy 1— 2 „biafrai fontot" kértek, s kétszer ennyit egy pohár rizsért. Egy hónappal a háború után már 5 nigériai penny ért (6 centért) lehetett kapni a lázadók volt területén egy pohár rizst — vagyis csupán egy pennyvel volt drágább, mint Lagosban! Egyetlen hónap alatt századrészre zuhantak az árak a háború sújtotta területeken! S ez mindennél többet mond. Rövidesen kaphatók lesznek a lagosi újságok a volt „biafrai" területeken, és máris tervezik egy ibó nyelvű hetilap megjelentetését. Az ibók visszatérnek A korábban Lagosban menekült ibó származású hivatalnokok és kormánytisztviselők visszatérnek az ibó területekre. — Ha így folytatódik, két héten belül visszarepülök Rómába — mondta egy olasz újságíró a Federal Palace-ban, amikor végighallgatta ezeket a számára szokatlanul új „biafrai" híreket. Hiszen az már nem szenzáció ott, ahol harminc hónapon pt élesztgették a részvét és az „adj Biafrának" hangulatát. Most szertefoszlik egy harminchónapos lidércálom, de folytatják a küzdelmet — a nyílt és a fondorlatosan burkolt harcot. Igaz, most már nem Nigéria egy részéért, az „olajos Biafráért", hanem egész Nigéria visszatérítéséért a korábbi nyugati vágányokra. Ez, a mostani szövetségi Nigéria azonban már más, mint a lázadás előtti. Sokkal magabiztosabb és büszkébb — mint a nigériaiak általában. Az ibó,a joruba,äbint, a fulani, a haussza s a többi törzsbeli nigériai ma inkább nigériainak kezdi érezni magát, mint a lázadás előtt. A rájuk kényszerített „biafrav kaland" sok vérbe és pénzbe került, de most tisztábban látják barátaikat és ellenségeiket. A „biafrai vihar" kitisztította a levegőt, kimozdította helyéből Afrika legnépesebb és egyik leggazdagabb országát. Most gyorsabban léphet tovább, megerősödve. Erre figyel egész Afrika. Ťfc i? i ý/V/óžfaŕ Bizalmat kérünk! Csak örülni tudunk annak, hogy az utóbbi egy-két hónapban a szerkesztőségi postánk, olvasóink leveleinek száma ha nem is ugrásszerűen, de érezhető módon megnövekedett. Azért örülünk ennek, mert a levelek számának növekedésében az olvasók bizalmának további megnyilvánulását látjuk, továbbá azt, hogy a most már szinte naponta megjelenő. Válasz olvasóinknak, — amely tematikájában jelentősen túlnőtte a jogi tanácsadást —, valamint a Szóvá tesszük c. rovataink élénk érdeklődést váltottak ki olvasóink körében, s ez az, ami sok embernek ösztönzést ad a levélírásra. Kevés kivételtől eltekintve nem nagy ügyek ezek, szemlélet dolga az is, hogy az ember magánügynek, vagy közügynek tekintse őket. Szemlélet dolga? Most, hogy leírtam a szót, eszmélek csak rá, hogy lényegében véve helytelen a kifejezés. Miért? Azért, mert hogy csak példaként említsem: az, hogy valakinek elromlott a tvkészüléke — mondhatom, hogy magánügy. Ám minek tekintsem azt, hogy a tv-készülék megjavítása körül hónapokig tartó huzavona alakul ki, hogy e téren is burjánzik a packázás és fusizás? Nos, ez az, a tv-készülék javítása, amely már a szolgáltatások körébe esik, s egyáltalán a javító szolgálat színvonala már társadalmi-gazdasági ügy és hogy ez a javító szolgálat hogyan és milyen színvonalon mozog, mindannyiunk ügye, tehát közügy. Különben is az a véleményünk — s ez munkánk egyik alapelve —, hogy nincs kis ügy, hanem ügyek vannak, elintézetlen sokszor összebogozott ügyek, amelyek ilyen vagy olyan vonatkozásban embereket érintenek. Ezek az ún. kis ügyek sokszor aprólékos, igen szívós és következetes munkát követelnek tőlünk, míg végre nyomdafestéket lát lapunkban az az alig néhány soros kis írás, melyben csupán a tényeket közölve arról adhatunk hírt, hogy XY ilyen és ilyen ügyét így és így elintéztük. Az ilyen írásainkban gyakran szerepelnek az olyan kifejezések, hogy: „többszöri utánjárás és telefonálás után ..." s ehhez hasonlók. Ám a dolog a maga valóságában nem olyan egyszerű, mint amilyennek az újság olvasásakor tűnik. Ennek illusztrálására hadd mondjak el egy esetet, amely bár bizonyos vonatkozásban nem tipikus, de éppen ezen a téren tanulságos és néhány következtetés levonására ad alkalmat. Személyek és helységek megnevezése nélkül szólok a dologról, s teszem ezt azért, mivel részünkről az ügyet lezártuk, és ha akkor nem, most még inkább nem akarjuk, hogy az ügyből adódóan bárkit is bántódás érjen. A szóban forgó holmit az egyszerűség kedvéért nevezzük készüléknek, bár annyit azért megjegyzek, hogy nem tv- vagy rádiókészülékről van szó. Ezt a készüléket tavaly az év első hónapjaiban vette az egyik bratislavai áruházban egy, Bratislavától viszonylag nem messze iakó falusi ember. A készülék néhány heti használat után felmondta a szolgálatot, egyszerűen használhatatlanná vált Mivel garancialevél volt, melyen pontosan fel volt tüntetve a gyártó vállalat neve és címe, a tulajdonos azonnal levelet írt a gyárnak és megírta, hogy a készüléknek mi a hibája és ezért használhatatlan. A gyár postafordultával válaszolt és arról értesítette a tulajdonost, hogy az illető járási székhelyén levő ilyen és ilyen javító vállalattal van szerződéses megállapodásuk a készülékei? javítására s éppen ezért a hibát ott jelentse be. A tulajdonos így is tett, a panaszát el is fogadták, de azzal, hogy ezzel a készülékkel az egyik faluba kihelyezett részlegük foglalkozik, tehát menjen el oda. A tulajdonos oda ís elment — pontosabban elutazott, tehát ez pénzbe került —, ahol megígérték, hogy majd kiküldenek egy szerelőt. A szerelő kint is volt, valamit babrált a készüléken, ami utána néhány napig használható lett, de aztán ismét elromlott. Minek szaporítsam tovább a szót? A készülék szerencsétlen tulajdonosa jó néhányszor utazott, egy csomó pénzt és időt elfecsérelt, de a készüléke ettől még nem lett használható. Az év utolsó hónapjaiban jártunk már, amikor az egyik nap bejött szerkesztőségünkbe és elpanaszolta ügyét-baját. Mi másnap telefonon felhívtuk a járási javító vállalatot s érdeklődtünk, mi van az üggyel. Tudnak róla, mondták, de hívjuk fel a már említett részlegüket, mivel a dolog hozzájuk tartozik. Ojabb interurbán telefonálás, és a részlegen megígérik, hogy a készüléket rövid időn belül kijavítják. Megint csak minek szaporítsam a szót? Jó egy néhány interurbán telefonbeszélgetést bonyolítunk le — közben hosszú hetek teltek el — míg végül is megelégelve a sok huzavonát az egész dolgot megírtuk a Szóvá tesszük rovatunkban s a cikket azzal küldtük el a járási javító vállalat igazgatójának, hogy eddig és eddig vagy megjavítják a készüléket és erről értesítik szerkesztőségünket, vagy pedig az ügyet továbbítjuk a felsőbb szerveknek, követelve a mulasztók szigorú felelősségre vonását. Értesítettük a készülék tulajdonosát is arról, hogy a javító vállalatnak mit írtunk és kértük, hogy a határidő letelte után akár levélben, akár személyesen értesítse szerkesztőségünket, hogy készülékét megjavították-e vagy sem. A megadott határidőre a járási javító vállalat igazgatójától megkaptuk a levelet, melyben arról értesített bennünket, hogy a szóbanforgó készüléket még a cikk megjelenése előtt megjavították —, tehát fölösleges volt a lapban kritizálnunk őket. Hát ez mind rendben lett volna, az igazgató levele alapján most már arról kellett volna írnunk, hogy az ügyet, ha hosszas huzavona után, de mégis csak rendezték. Igen ám, de hol van, miért nem ír a készülék tulajdonosa, hogy a javítást valóban elvégezték? Olvasónk levelére azonban hiába vártunk több mint tíz napig s ekkor már nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudtuk, hogy mi. Most már mi mást tehettünk, mint azt, hogy egyik munkatársunk autón elutazott a készülék tulajdonosának a falujába azzal, hogy most már aztán felgöngyölítjük az egész ügyet. És mik derültek ki? A készülék szétszedett, teljesen használhatatlan állapotban volt. No de akkor viszont miért nem írták ezt meg szerkesztőségünknek? Egy kis vonakodás után végül is elmondják, hogy igen, múltkor kint járt nálunk egy szerelő, akinek összes munkája abból állt, hogy valami csavart megigazított, mire a tulajdonos figyelmeztette, hogy a készüléket vagy megjavítja rendesen, vagy pedig ismét ír az Oj Szó szerkesztőségének. Erre a szerelő azt válaszolta: „Csak írjanak nyugodtan, majd a szerkesztőségtől megkapják a több ezer koronás számlát, mert mit gondolnak maguk, hogy az Oj Szó ingyen közöl ilyen cikkeket?" Természetes, hogy munkatársunk aztán töviről hegyire utána nézett a dolgoknak s megállapította: a járási javító vállalat igazgatója jóhiszeműen járt el, mikor szerkesztőségünknek azt írta, hogy a szóban forgó készüléket megjavították, mivel a javító részlegről ezt jelentették neki. Ám számunkra ennél érdekesebb, hogy egyrészt elhatárolták magukat a szerelő felelőtlen kijelentésétől, sajnálkozásukat fejezték ki, másrészt pedig kötelező ígéretet tettek, hogy a készüléket 24 órán belül kijavítják s erről telefonon értesítenek bennünket. Másnap valóban hívott bennünket a vállalat egyik mérnöke s közölte! a javítórészleg vezetőjét kiküldte a készüléket megjavítani. Néhány nap múlva bejött szerkesztőségünkbe a készülék tulajdonosa és örömmel mondta el, hogy ottjártunk után másnap a részleg vezetője megjavította a készüléket, három nap múlva ismét megjelent ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, s a készülék azóta is kifogástalanul működik. Ezzel pontol is tehetnénk az ügy végére, mint ahogy valójában pontot is tettünk. Ám nem tehetjük ezt a következtetések levonása szempontjából. Mert mi az, ami — enyhén szólva is — megdöbbentő ebben az egész dologban? Az a gátlástalan felelőtlenség, ahogyan az a szerelő eljárt, nem riadva a hazugságtól, sőt, a zsarolástól sem. Mi másnak, csakis zsarolásnak lehet tekinteni azt a fenyegetőzését, hogy az Üj Szó szerkesztősége felszámítja és kiszámlázza az olvasóink panaszairól írt kritikai cikkeket? Nem véletlenül írtam meg ilyen részletesen ezt a dolgot. Az volt vele a legfőbb célunk, hogy felhívjuk olvasóink figyelmét: legyenek teljes bizalommal szerkesztőségünk iránt és ne engedjék magukat félrevezetni semmiféle fenyegetésekkel sem. Mi, akik a szerkesztőség levelezési osztályán dolgo^ zunk, azért kapjuk fizetésünket, hogy a hozzánk fordulók ügyes-bajos dolgait intézzük. A különféle költségek fedezését költségvetésünk biztosítja, s éppen ezért az volna a további kérésünk, hogy olvasóink az „esetleges kiadásokra" levelükhöz ne mellékeljenek sem 50 koronát, de 1 koronát sem, mivel azt úgy is visszaküldjük. Befejezésül pedig: olvasóink meggyőződhettek már arról, hogy ha valamely ügyüket kézbe vesszük, akkor azt egészen a befejezésig végig is visszük. Miért nem mondják be a vonatok indulását magyarul is! címmel lapunk január 29-i számában e hasábokon olvasóink észrevételei alapján felvetettük azt a kérdést, hogy a magyarlakta Dél-Szlovákia vasútállomásain — ahol is az utazó közönség zömében magyar —, miért nem mondják be a vonatok érkezését, indulását és útirányát magyarul is, amivel sok zűrzavarnak lehetne elejét venni. Cikkünkben, mint illetékes szervhez, a Keleti Vasútigazgatósághoz azzal a kéréssel fordultunk, vizsgálják felül, hogy a kérdés megoldásában mit tudnának tenni s erről az utazóközönséget az Oj Szó hasábjain tájékoztassák. A napokban kaptuk meg a Keleti Vasútigazgatóság válaszát, melyben a következőket írják: „Az utazás kulturáltsága fokozatos megjavítása keretében a vasútnál is — egyebek között — az egyes állomásokon, melyeknek a közönség részére szolgáló helyiségeit a magyar nemzetiségű állampolgárok is használják, kétnyelvű feliratokat vezettünk be, mégpedig szlovák és magyar nyelven. A vonatok közlekedésének hirdetését az állomás hangosbeszélójén magyar nyelven csak azokon az állomásokon és vonalakon vezettük be, melyeken nemzetközi gyorsvonatok is közlekednek. Magyar nyelven történő bemondást minden számításba jöhető állomáson nem vezethetjük be azért, mivel ezeken az állomásokon nincs elegendő olyan alkalmazottunk, akik beszélnék a magyar nyelvet is." Köszönjük a Keleti Vasútigazgatóság válaszát, melyet tudomásul veszünk, bár az a véleményünk, hogy egy kis jóindulattal a kérdést közelebb lehetne vinni a megoldás felé. BATKV LÁSZLÓ 197U III. S.