Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-04 / 53. szám, szerda

Herodes és Heródiás DÍSZBEMUTATÓ A HVIEZDOSLAV SZÍNHAZBAN Felvételünkön a tragédia egyik jelenetében L. Chiidíkot és G. Valachot láthatjuk. Március elsején, u Szlovák Nemzeti Színház megalakulásának fél évszázados évfordulóján, a pozsonyi színtársulat tagjai díszbemutatón vitték színre Pavol Országh Hviezdoslav tragédiáját. A színjátszás egyik íratlan szabálya, hogy a nemzet első számú színházának nevezetes jubileumát a nemzeti drámairodalom reprezentáns darabjának bemutatásával ünneplik. A pozsonyi Nemzeti Színház dramaturgiája ebből a szempontból tehát szerencsésen választott. Hviezdoslavot, különösen külföldön, elsősorban neves költőként tartják számon, s gyakran megfeledkeznek arról, hogy maradandó versein kívül értékes epikus műveket is alkotott, sőt — mint most tapasztalhattuk — tragédiája sem mondható sikertelennek. Mint minden valóban tehetség ges gondolkodó, ő is érzékenyen reagált korának s nemzetének égető problémáira. Hviezdoslav műveinek gyakori sajátossága, hogy a szerző szimbolikus történet formájában mond véleményt koráról s főleg nemzete sorsáról. A Heródes és Heródiás magán viseli Hviezdoslav lírai és epikai alkotásainak legjavából megismert stílusjegyeit és erősségeit. Ezúttal is bibliai motívumokra építi fel cselekményét. Szűkebb értelemben a palesztinai helytartó tragikus végű szerelmi fellobbanását ábrázolja egy kereskedő felesége iránt, tágabb felfogásban pedig a római császárság felügyelete alatt álló tartomány társadalmi, erkölcsi arculatát jeleníti meg, úgy, hogy abból félreérthetetlenül korának hazai viszonyai rajzolódnak elénk. Hviezdoslav azonban inkább lírai és epikai alkat, mintsem drámai. A széles mederbe sodródó, árnyaltan jellemzett figurákat felvonultató cselekményt nem tudta összefogni, egy fó vezérfonal köré felépíteni, s ezért nem sikerült fondorlatos történelmi tragédiát kreálnia. Műve inkább néhány részletében jól megoldott, de eléggé statikus történelmi freskóra hasonlít. Ezeken a fogyatékosságokon, amint azt már néhányszor tajjasztaltam, megfelelő rendezői (J. Vavro felvétele) húzással segíteni lehet, pergőbbé, fordulatosabbá tehető a cselekmény. A mostani előadás rendezője, Karol Zachar nem élt ezzel a lehetőséggel és Hviezdoslav tragédiáját az eredeti epikai szélességében igyekezett visszaadni. Rendezői koncepciójában a színpad által megengedett maximális monumentalitásra törekedett. Aránylag nagy számú statisztériával, parádés díszletek köré állította be a tragédiát. A látványosság egy ideig leköti a nézők figyelmét, de érthetően több mint három órán keresztül ez egymagában nem elegendő. A legpazarabb díszlet és ruha is elszürkül egy idő múlva, ha a nézőt nem ragadja magával a cselekmény és a dráma vezérfonala szétforgácsolódik, elveszik a részletekben. E bemutatón, sajnos, különösen a dráma középső részében ez történt. Zachar rendezésének fő ellentmondásosságát s egyúttal a hibák eredőit is abban látom, hogy a külsőségekben korszerű megoldások [statisztéria, színpadi elhelyezés) nein párosultak ugyanilyen modern koncepcióval, a cselekményvitel és egyáltalán a dráma felfogását illetően. A szereplők között megtalálhatjuk a Hviezdoslav Színház csaknem valamennyi színészét, sőt a színművészeti főiskola több növendékét ís. Heródest felváltva L. Chudík és V. Záhorský alakítja. Az utóbbi játékát eddig még nem volt módomban látni, így csak az előbbi teljesítményéről tudok véleményt mondani. L. Chudík játéka jelleméhez képest véleményem szerint nem volt eléggé dinamikus. Ezért a tragédia végén bekövetkező összeomlása és tragikus felismerése sem hatott teljes hitelességgel. Játékát szemmel láthatólag zavarta partnernője meglehetősen bizonytalan szerepformálása is. Zachar rendezői tévedésének tartom, hogy Heródiás alakításával M. Pechovskát bízta meg, akinek egyénisége és fizikai alkata elég távol áll ettől a szereptől. Teljesítménye éppen ezért' minden igyekezete ellenére meglehetősen vegyes benyomásokat váltott ki. A kelleténél valamivel visszafogottabHelyes állásfoglalás Február 20-i számunkban szerkesztőségünk visszautasította az Oj Ifjúság 7. számában megjelent, lapunkra nézve sértő megjegyzést. Az Oj Ifjúság szerkesztőségi kollektívája egyetértett kritikánkkal és munkatársainak ülésén állásfoglalásban ítélte el az írás szerzőjét. . A szerkesztőségi ülésen megállapítást nyert — írja az Oj Ifjúság állásfoglalásában —, hogy Tóth Elemér mindkét kifogásolt írást besorolta a 7. szám közlendő anyagai közé, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélte volna.' „Le kell szögeznünk —• állapítja meg az Oj Ifjúság —, hogy nemcsak az újságírói etikával, de lapunk hagyományaival sincs összhangban, hogy egy könyvkritikával kapcsolatban a bírálót, vagy a testvérlap felelős rovatvezetőjét a személyes és az emberi becsületet alapjában sértő kifejezésekkel illessük. Sajnos az adott esetben Tóth Elemér két írásban Bábi Tibort és Mészáros Lászlót megsértette, az M. L. jelzésű szerkesztői üzenetben az Üj Szó kultúrrovatára vonatkozó illetlen megjegyzésével a pártlap szerkesztőségének munkáját is oktalanul érintette. Az Oj Ifjúság szerkesztősége az itt elmondottak után kötelességének tartja, hogy nyilvánosan elnézést kérjen az Oj Szó szerkesztőségétől, annál is inkább, hogy az 0

j Szó-t és az egész kollektíváját közéletünkben betöltött több mint két évtizedes szerepéért mindig nagyra becsülte és tisztelte." Az Oj Szó szerkesztősége megelégedéssel fogadta az Oj Ifjúság őszinte hangú állásfoglalását és bízunk benne, hogy á hasonló hangnemet sikerül végleg kiküszöbölni a csehszlovákiai magyar sajtóból. AZ Oj SZÚ SZERKESZTŐSÉGE ban formálta meg szerepét G. Valach (Manahen) is. Szép alakítást láthattunk viszont Š. Kvietiktől, aki Keresztelő János alakját egyszerű eszközökkel jól keltette életre. Ugyanez mondható el E. Kristínová (Tamara) teljesítményéről is. A népes epizódszereplők közül M. Gregor (Fülöp), N. Huba (Chuza) és E. Romanŕík (római legátus) maradt meg leginkább emlékezetemben. Zachar rendezésével kapcsolatban még okvetlenül meg kell említeni azt, hogy néhány jelenetet — sajnos — eléggé felületesen dolgozott ki (különösen az ötödik felvonás csatajelenetére vonatkozik ez). V. Suchánek munkája a rendező koncepciójához igazodott, de úgy éreztük, hogy a kelleténél talán masszívabb, nehézkesebb díszletet tervezett, emiatt olykor túl nyomott légkört teremtett a színpadon. SZILVASSY JÓZSEF Pavel Bunčák 55 éves Ma ünnepli 55. születésnapját Pavel Bunčák író és műfordító, a filozófiai tudományok doktora. 1915. március 4-én született Szakolcán. Középiskolai tanulmányainak befejezése után 1938-ban beiratkozott a bratislavai tudományegyetem bölcsészeti karára, ahol 1944ben megszerezte a filozófiai tudományok doktora címet. Az 1942—1943-as években a Národné noviny szerkesztőjeként dolgozott Mártonban. Azután elvégezte a tényleges katonai szolgálatot. A felszabadulás után Bratislavában a Pravda munkatársa volt, majd 1949-től 1951-ig a Pravda könyvkiadójának szerkesztőjeként működött. Rövid ideig a Bojovník folyóiratban is tevékenykedett. Két évig a Kultúrny život szerkesztője, 1953-tól 1955-ig [Kídig a Slovenský spisovateľ kiadóvállalatban dolgozik szintén szerkesztői minősítésben. Azóta ögész a mai napig a bratislavai Komenský Egyetem bölcsészeti tanszékének előadója. Az irodalomba Ne aludj el^ gyújtsd meg a napot (1941) című szürrealista verseskötetével köszöntött be. További művei a Veled és egyedül (1946), Haldokolni tilos (1948), A galamb tollával (1954), Egyszerű szó (1962) című verseskötetek, melyek közül a legutóbbit a Slovenský spisovatel kiadóvállalat nívódíjával tüntették ki. Legutóbbi gyűjteménye az Igaz vagy álom című műve, amely 1966-ban jelent meg. Ezenkívül lengyel és francia verseket for dít. Tudományos munkájában a szlovák és a cseh irodalommal foglalkozik. 1967-től 1969-ig a strassburgi egyetem rektora volt. Műkritikus- és újságíróként is tevékenykedett. 1947-ben részt vett az antifasiszta írók berlini kongresztizusán, 1967-ben j>edig az afroázsiaí írók bejrúti kongresszusán. Ötvenedik születésnapján irodalmi munkásságáért a „Kiváló munkáért" kitüntetést kapta meg. MORANDi ES TARSAI... A XX. SZAZAD OLASZ GRAFIKÁJA PRÁGÁBAN Huszonhat olasz grafikus alkotásai képviselik századunk olasz grafikáját a jelenlegi prágai kiállításon. Ez a huszonhat művész azonban csupán csak kis töredéke a sok művészegyéniségnek, akik Olaszországban a XX. század folyamán grafikával foglalkoztak és foglalkoznak, illetve ezen a téren kiválót alkottak. Éppen ezért a jelenlegi tárlat nem is lehet átfogó jellegű. Torzó ez csupán, amely azonban a szivárvány színeiben ragyog és klasszikus formáival, valamint legmodernebb forniabontásaival a maga nemében mégis tökéletes egységet jelent. A tárlat anyagát a rendezők két részre osztották. Az első részben azok a grafikus művészek vonulnak fel, akik a XX. század elejétől a második világháború kitöréséig reprezentálták az olasz grafikát. A második részben viszont azok a grafikusok vonulnak fel, akik korunk problémáira adekvát módon, a legmodernebb kifejezési formákkal reagáltak. Igaz, hogy Carlo Cárrá, Giorgio Morandi, valamint Gijno Severmi, akárcsak Luigi Éartolini és még jó néhányan, jóllehet a század elején léptek a porondra, nemegyszer jelentős hatással voltak a második világháború után felnőtt nemzedékre. Duilio Cambelottival kezdeném talán a sort (1876—1960), akit hat grafikai munkája képvisel a jelenlegi prágai tárlaton, melyek közül a Bika című fametszetén tűnik legkevésbé régimódinak az olasz szeceszszió, vagyis a „stilo floreale" hatása. Sajnos, Camboletti, akit a hagyományok forradalmárának is neveznek, a húszas években D'Annunzió irodalmi retorikájának került a bűvkörébe, s noha a futurizmus éppen ő reá hatott a legjobban, mégis, minden értéke ellenére, a feledés homályába szorult. Furcsa ez a tény, már csak azért is, mivel Cambolettin kívül Olaszországban a futurízmusnak további neves képviselője nem is akadt. A futuristák ugyanis főleg az Irodalom és az elmélet terén szorgoskodtak. Manifesztumokat és programokat adtak ki. Egyik teoretikusuk, Umberto Boccioni (1882—1916), aki inkább festő volt meg szobrász, s akinek a tárlaton három fametszetével (A lélek állapotai) Kulturális hírek találkozhatunk, élete legnagyobb sikereit mint expresszionista festő aratta. Am az sem érdektelen, hogy főművét, az Elasztikusság című vásznát a kubizmus ismerete nélkül sohasem alkothatta volna meg. Carlo Cárrá (1881) a tárlaton látható bűbájos karcok (Hajók Camogliban, A tenger Moneglinél), de főleg a Várakozás című kép alkotója, kezdetben szintén a futurista igék megszállottja volt. Későbben átpártol a kubizmushoz, hogy végül is a metafizikai festészetből dedukált, saját nyelvezetén szóljon. Öino Severini, (1886—1966) is a híd szerepét töltötte be a két nemzedék között. Severinit, aki szintén a futurizmus híve volt, ám mint a párizsi Ecole de Paris-hoz tartozó művészt, a kufjižmus egyik legjelesebb olasz reprezentánsának tartják. (Lásd a Csendélet gitárral, a Manönrek lélektana és anatómiája inspirálja őt, amikor a metafizikus festészet talaján, természetesen grafikájában is, egy bűbájos mesevilágot létesített, igaz, bizonyos torzításokkal. Meg kell említenünk Luca Patella foto-karcolat kísérleteit csakúgy mint Luigi Spacál, hegyvilágot jellemző grafikáit, és főleg nem hagyhatjuk sző nélkül Guerreschi társadalmi elkötelezettségét, magas művészi színvonalon kifejezett antifôsizmusát (Erőszak, Megölt gyerek, Próféta stb.). És Antónia Virduzzo textilmintafélékszerű grafikájával szemben dicsérnünk kell a rokonszenves Stefania Bragaglia Guidi műveit, melyek a modern osztályharcok áldozatainak emlékát örökítik meg (Börtönben stb.)! Végül pedig külön fejezetet érdemel Giorgio Morandi művészete. akiről Olaszországban azt • EREDETI FORMÁJÁBAN, egykori rajzok és fényképek alapján helyreállítják, majd múzeummá alakítják Turgenyev Szpaszkoje Lutovino-i kúriáját. • RODIN-KIÁLLlTÁS nyílik Londonban. A kiállítás anyagának egy részét — a többi között a Pokol kapuja című domborművet — a párizsi Rodin Múzeumtól kölcsönzik. GIORGIO MORANDI: CSENDELET kén, a Kompozíció I. és IV. stb. című műveit)! És amíg Nino Maccari, aki a kiállítás első szakaszának sereghajtója, grafikájában a társadalombírálatra helyezi a fő súlyt, addig a másik részben bemutatkozó fiatalok közül Giorgio Bompadre és Lueio Fontana, no meg részben a lettrista Ezio Gribaudo, elsősorban a reliefkarc, á vonalak - papírba való bevésésének problémáival foglalkoznak színtelen, fehér grafikai lapjaikon, mégpedig sikeresen. Giuseppe Samtomaso grafikájában is, akárcsak festészetében a gesztus festészet irányvonalát képviseli (Színes litográfia IV.). Guido Strazza-nak, az Igazság elemzése című színes litográfiája egyszerűségével, finom koloritjével, szembetűnően szép alkotás, akárcsak Massimo Campiglí négy színes litográfiája, melyek igazolják azokat, akik azt állítják Campigliről, hogy a kisgyevélik, hogy újjáélesztette az olasz grafikát. Morandi, metafizikus korszakának lezárulása után csupán az üvegek (fiaskók) és poharak csendéleteit festi meg, rajzolja, maratja acéllemezekre, s itt nagy varázslóként lép elénk. Hogy miért? Mivel Jelentéktelen, közönséges, mindennapi tárgyakba életet lehel, fényt és színt kölcsönöz nekik. Morandi életműve nem más, mint a variációk sorozata egy témára. S éppen ezzel bizonyítja nagy felfedező mivoltát, alkotó tehetségének csapongó és mégis konkrétségben megszólaló képzelőerejét. Morandi pontosan tudja, hogy monotématikus arra késztetik: ne ismételje meg önmagát egyszer sem! Mindig és mindig újat lásson és adjonl Ezért is építi fel képeit (festményeit és grafikai műveit egyaránt), hogy valóban színes és élénk variácók legyenek egy témára. BARSI IMRE