Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

alra kanyarodott és ráhajtott a járási műútra. Hó alig volt, csak itt-ott az árokban csillogott halványan a holdfényben. Az országút porzott. Mint nyáron, gondolta magában, az ilyen tél, hó nélkül, nem ér semmit. Nem valószínű, hogy ilyenkor éjjel valamilyen járművel találkozzék, ezért a középen hajtott és igyekezett kikerülni a nagyobb gödröket. A sofőrfülkében meleg volt, pedig kint már lehetett tíz fok is nulla alatt. A mellette ülő férfi félig lehunyt szemmel hallgatott. — Alszol? — kérdezte. — Nem, miért? — Csak úgy ... beszélj valamit, hogy el ne aludjak én is. — Engedd le az ablakot, az majd felfrissít. A fülke nagyot zökkent, mikor áthajtott egy vízmosta helyen. EJ J ELI UTAZAS ROMAN RÁŽ — Szétvered ezt a tragacsot, még mielőtt odaérnénk, — mondta a társa és még mélyebbre csúszott az ülésen. — Végy magadnak tranzisztoros rádiót, az majd mulattat útközben — vagy énekelj, — tette hozzá és ásított. Emil letörölte tenyerével a párás ablakot. Az órára pillantott, negyed tizenkettő volt. Nem rossz időátlag. Kényelmesen nekidőlt a kemény támlának és egy keveset levett a gázból. Tudta, hogy Verára fog gondolni, de most félt ettől. Ha egyedül volt, mindig rá gondolt. Már több mint egy éve. Akkor ismerte meg, mikor ide jöttek építeni azt a lakótelepet. A lány Bezdekékkel dolgozott, a legjobb mázoló csoporttal. Mikor ötvenkilenc elején náluk is elkezdtek brigádozni, elsőnek Bezdekék jelentkeztek. Tetszett neki, hogy Vera lépést tart velük. Sohase volt fáradt és ha este táncolni mentek, még őt is majd kifullasztotta. Az öreg Bezdek védőszárnya alá vette, úgy hívta — a mi Verácskánk, és többször is hozzátette, bizony nem fog olyasvalakivel járni, aki még nem versenyezik velünk. Igy aztán ők is, a fiúk a szerelőcsoportból, beneveztek a versenybe. Három hónap múlva elvette Verát. Kivettek egy kis albérleti szobát és mindketten otthagyták a munkásszállást. Ürültek, hogy egyszer nekik is lesz olyan lakásuk, mint amilyeneket építenek, de fogalmuk sem volt, hogy hol, mert eddig minden évben más helyen dolgoztak. Moziba és mulatságokra is együtt jártak az ő csoportjabeli fiúkkal. De az ősszel Jarek kezdte őket kerülni. Esténként inkább magányosan kódorgott. Csak később tudták meg, hogy a felesége elhagyta. Messze lakott, valahol Csehországban, a lakótelep befejezte után jarek újra ott akart elhelyezkedni, de már nem volt hová mennie. Vera akkor megsajnálta és többször emlegette, hogy többet kell vele törődniük. Néhányszor meghívta vacsorára, sőt egyszer akkor is, mikor ő kórházban feküdt anginával. Vera megmondta neki, mihelyt hazajött. — Jarek szombaton nálunk vacsorázott. — Megint? — Mi az, hogy megint? — Hát csak... úgy gondolom... — de nem fejezte be a mondatot. Vera ingerült volt. — Hagytam volna őt egyedül, mikor mindenki hazautazott? — Azt nem. — Na látod. Talán csak nem vagy rá féltékeny? — Nem vagyok. Maga is így hitte, de már bekövetkezett és nem volt mit tenni ellene. Minden mögött ott volt Jarek. Szándékosan mellette dolgozott és figyelte. A fekete haját, ami folyton a szemébe hullott, s amiről Vera azt mondta, fényes, mint a lósörény, figyelte, figyelte, hogy csücsöríti telt ajkát az erőlködéstől, mikor a fűtőtesteket szerelik; a nagy, kemény kezeit, ahogyan játszva emelte a csöveket, amire ő sohase volt képes. Figyelte ebéd közben, hogyan hajt föl mosolyogva, egymásután, két korsó sört és a moziban, ha Vera kettejük között ült, nézi-e a filmet és hol tartja azokat a nagy kezeit. Verát is figyelte, mikor reggelenként találkozott vele az épületen: a déli szünetben, mikor a gerendákon ülve ropogtatták a nápolyit, de leginkább este, lefekvéskor. Sajnálta, hogy nem beszél álmában, bogy nem tudja, mit álmodik. Amióta kórházban volt, — már több mint hat hete —, Vera nem hívta meg Jareket vacsorára, ami kínos volt, mert addig gyakran járt náluk. Leginkább Jareknek lehetett furcsa, hacsak persze ... no igen ... hacsak nem beszéltek össze, gondolta magában. Saját viselkedése is feszélyezte, nehogy neki magának kelljen meghívnia, és kínosan kerülte az esti program megbeszélését is. A döntést a többiekre hagyta, ő csak rábólintott. Aztán jött ez a feladat. A már kész négyes panelházba tíz nap alatt be kellett szerelni a fűtőkazánt. Nem lehetett kibújni alóla, mert a jónépnek megígérték, hogy tavaszra beköltözhetnek, és ezt mindegyikük megértette. Hosszabbított műszakban kezdtek dolgozni. A fagy miatt nehéz volt a munka. Végül kifogyott az anyag. Ez ma reggel történt. Néhány eredménytelen telefonálás után megtudták, hogy Vyhlídkán kölcsönöznének csöveket tizennégy napra. Értük kellett menni. Napközben egyetlen teherautó sem volt szabad, csak most estére. Lojzo engedte át nekik: — Mehettek vele, de reggelre rendben itt álljon. — Már csak azt kellett eldönteni, ki menjen a csoportból. Persze ketten. A többi kialhatja magát. Annál jobban nekiláthatnak másnap. A kettőnek ez annyit jelentett: a nappalt megtoldani egy éjszakával. Semmi többet. Emil tudta, hogy ez épp elég. Vyhlídkát senki sem járja meg öt órán belül. Katonakorában tehersofőr volt. Egy pillanatig azon tűnődött, tud-e erről a fiúk közül valaki. Josef megkérdezte: — No, fiúk, ki ért ehhez a masinához? Mert én nem. Emil Verára nézett. Tágra nyitott szemmel állt az oszlopnál. — Én, — szólt hangosan. — Pompás, — dörzsölte a kezét Jozef, — megyek veled. Ekkor Jarek szólalt meg: — Várj, Pepi, egyáltalán nem vagyok álmos. Én megyek vele. Emil gyomra görcsbe rándult. — Megyek, iszom valamit, — mormolta alig érthetően. Most itt ültek egymás mellett, a teherkocsi emberpárás fülkéjében és közeledtek Vyhlídkához. A sebességmérő 45 kilométert mutatott. Jarek még mindig behunyt szemmel ült. — Alszol? — kérdezte Emil újra. — Nem. — Min jár az eszed? — Csak úgy ,.. összevissza. Rövid ideig szótlanul mentek. Csak a motor szabályos túrázása hallatszott. Végül Emil nem állta tovább. — Miért jöttél velem? Jarek nem válaszolt. A szemét sem nyitotta ki. Csak ült, mintha aludna. — Azt kérdem, miért jöttél velem? — Egyedül nem bírtál volna rakodni, — mondta jar« rek, de meg se mozdult. — Más is jöhetett volna. — Más is. — Miért jöttél akkor te? — Mert akartam. — Miért? — Nézd, Emil, muszáj neked mindenre felelnem? — Nem muszáj. — Na látod. Es újra hallgattak. Aztán Jarek behunyt szemmel, ültében nyújtózott egyet, majd kikémlelt a maga oldalán levő ablakon. — Szép az éjszaka, — mondta, — kár, hogy nincs hó. — így hamarább visszaérünk. — Igen, hamarább... — És mintha csak magához beszélne, folytatta: — Neked se kellett menned, most otthon lennél és mégis mész. Jozef Kôstka: Katasztrófa után — 1966 — Talán csak azért, hogy az a néhány család tavaszra beköltözzön. Ki tudhatja? Igaza lehet, fontolgatta magában Emil, igazában magam sem tudom, miért ülök itt. Talán valóban azoknak az embereknek a kedvéért. A kocsi enyhe emelkedőre ért. — Hidd el, nem akarom, hogy fölösleges gondjaid legyenek. — Miféle gondjaim? — mondta Emil, de a hangja nem volt magabiztos. — Hogy kellemesen szórakozom, míg te a csövekkel gürcölsz. — Mi közöm hozzá, hogy mit csinálsz? — Van egy cigarettád? Jarek meggyújtva adta oda a cigarettát. — Mikor az ősszel először meghívtatok, akkor volt hozzá valami közöd. Láttad, hogy nyomorult kedvemben vagyok. És én nem akarom, hogy valami hülyeség miatt esetleg téged kelljen másoknak meghívni. Ennyi az egész. Emil alacsonyabb sebességre váltott. Leengedte az ablakot. A hideg levegő az arcába vágott. Egyszerre minden megváltozott. — Egészen kl van rázódva ez a cigaretta — mondta. Letörölte a megizzadt ablakot és több gázt adott. — Nem akarnál holnap nálunk vacsorázni? — És, választ se várva, hozzátette: — Nyolcra várunk. A dombtetőn fények bukkantak elő. — Az ott Vyhlídka, — mondta. — Megérkeztünk. FORDÍTOTTA: FÖLDI ISTVÁN 1 TÚLJÁRTAK Borzasztó érzés az, ha az emberre rávetődik a gyanú árnyéka. Ennél már csak az a borzasztóbb, ha a gyanú indokolt. A minap a szokottnál kissé később értem haza. Hiába, ha jól érzi magát az ember, akkor az idő szárnyakat kap ... Szóval, a feleségem útra készen várakozott rám az előszobában. — Hova, hova, kedvesem? — kérdeztem kissé emelkedett hangulatban. — Kedvesem! — nézett megvetéssel végig rajtam a jeleségem. — Legalább a rúzsfoltokat törülted volna le arról a hűtlen képedről. Lopva a tükörbe pillantottam, mert ugyebár a legnagyobb elővigyázatosság mellett sem tudhatja sohasem az ember, nem maradt-e valami árulkodó nyoma a jucikávái együtt töltött felejthetetlen perceknek. — Ne bámészkodjI — vetett véget ábrándozásaimnak a feleségem. Ehhez mindig különösképpen értett. — Segítsd le rólam ezt a vacak bundát. Úgyis szégyellnék megjelenni az utcán benne. — Ezt már hallottam — vetettem oda ingerülten. — Másnak még ilyen sincsen. — Az igaz. De más nem is volna a te feleséged. — Nono, ne ócsárolj! Akadna még valaki, aki szívesen ... — szerencsére még idejében meggondoltam a dolgot, s a megkezdett mondatot nem fejeztem be. A feleségem azonban így is belekapaszkodott, mint valami mentőkötélbe. — Ogy látszik, az a szőke perszóna teljesen elvette azt a híresen kevés eszedet is. Hát ilyesmit érdemlek én tőled? — kezdett pityeregni. Hol van az a fér], aki gondolkodás nélkül tudna válaszolni erre a kérdésre? Egy picit én is eltöprengtem. Aztán mégis egy fölöttébb felelőtlen kijelentést tettem: — Válassz ki magadnak egy bundái. Holnap megveszem. — Azt a csillogást, ami ekkor jelent meg az asszony szemében! A többit talán mondanom sem kell. Másnap egész délután a bundát szellőztettük a Dunaparti korzó dermesztő szelében. Aztán megvacsoráztunk egy kedves kis vendéglőben, s éjfél tájban taxival mentünk haza. Az előszobában a nyakamba csimpaszkodott és szerelmes, turbékoló hangon súgta a fülembe: — Látod, te mamlasz, most is túljártam az eszeden. Elhitettem veled, hogy van egy titkos kedvesed. Erre nagyon dühös lettem. — Van is, ha tudni akarod. Üzemünk legszebb női alkalmazottjának kegysit élvezem. — Elhiszem, persze, hogy elhiszem — gúnyolódott a feleségem. — Éppen veled állt volna szóba fucika, ha mindent előre meg nem beszélek vele. Hát így történt. Bocsássák meg nekem, hogy egy kicsit megingott az emberiség szebbik felébe vetett hitem. Különben azóta rájöttem, hogy fucika nem is a legszebb nő az üzemben. Somosné sokkal szebb, de őt semmi esetre sem engedem magamhoz testközelbe. Az egy autóba kerülne nekem. SZENK SÁNDOR AZ ESZEMEN