Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

— Megrúg ta kanf... bagó — mondta mindig. így hívta a vadabb, Idegen lovakat. A pultnál még soha senki sem mesélte el apám és anyám házasságának történetét. Kerge Ádám volt szerelmes anyámba, de anyám Érázhoz ment, apám bátyjához. Éráz bácsi, akiről van egy sárga, kemény fénykép, a katonaságtól jött haza az esküvőre. Már gyülekezett a násznép, amikor eltűnt. Sötétedés után találták meg a vécén. így lett a lakodalomból temetés. A gyász letelte után pár héttel tartották meg a lakodalmat. Apám elvette halott bátyja menyasszonyát, aki Iza születése után hosszú éveken keresztül nem tudta kihordani négy gyerekét. Engem sikerült. Negyvenöt éves volt akkor az anyám, apám is negyvenöt. Kelletlenül talán, de gyakrabban járok haza. Anyám egyedül él az unokával. Lértárt, anyám testvérének a fia, aki a sírt is körülbetonozta, mindenáron magához akarja venni a gyereket, nekik nem lehet. Anyám tiltakozik. A gyerek már lassan iskolába megy. Az igazgató hívott, jöjjek haza tanítani. Én tanítani? Haza jönni? Hol van az apám? Ha hazamegyek, mindig őt keresem. Ha visszajövök a városba, elfelejtem. Nem tudom elhinni, hogy halott. Talán üzenni, levelet írni is tudnák neki, anyiiyira nem hiszem, hogy halott, annyira úgy érzem, hogy él. Ha hazamegyek, a műhelyt is keresem. Ha meglenne még! Feltüzesíteném a szenet, s a vörös forróságban, a fekete, kormos falak közt talán megtalálnám apám arcát. Fekete testén a legpiszkosabb fehér ing is hófehéren világított. Fekete arcán a fekete gyöngyök, a langyosak. Fekete tenyere este az asztalon. Azóta minden kékül, csak a mellén maradt sebhely marad csontfehér. Anyám kiszolgál, úgy bánik velem, mint a hajdani végrehajtóval. Talán fél is tőlem, és én is tőle. Azt hittem, apám halála elsorvasztja. Évától már kérdeztem ls; hozzám jönne-e, van egy hatéves fiam. Nem mondtam, hogy hosszú a srác haja. Kedves kölyök, olyan, amilyeneket ő imád. Csak azt mondtam: van. Nem szólt, azt hitte viccelek, aztán én is elhallgattam. Anyám fürge most is, életerős, mint régen, tárgyilagos, mint mindig. — A gyerekeket majd te fogod felnevelni — mondta, mielőtt misére ment. A temetés óta gyakrabban jár templomba, mint minden özvegyasszony. Azelőtt csak nagyobb ünnepeken ment. Fogtam apám biciklijét, a gyereket felültettem a vázra, mehetnékem volt. Nem tudtam hová, de menni akartam. — Fürödni megyünk? — kérdezte a srác. — Megyünk az apapához. Fél óra múlva ott voltunk a dombnál, ahol az avarok porladnak. Csodaszép keresztet kovácsolt az apám, szinte el sem hittem, hogy az ő munkája. — Ez nem az apapa sírja, ez az avaroké — mondta. — Te is kovács leszel? — kérdeztem a srácot. — Nem. — Hát? — Az ami te. — Hát én mi vagyok? . A gyerek erőlködött, gondolkodott, kisöregesen homlokát ráncolta, aztán bizalmatlanul, félénken kijelentette: „Örökíró!" Kezembe vettem a fejét és megcsókoltam a homlokát. Nagyon kedves volt, újságírót akart mondani. Elhatároztam, hogy a keresztért eljövök, s magammal viszem. Anyám már kész volt az ebéddel. Délután értem jött Tibor meg Feri, elegáns ünneplőben. Robotolnak, rengeteg ruhát vásárolnak maguknak, meg ajándékokat „az arra méltó" hülye libáknak. Este berúgtunk a pultnál. Részegen ültem fel a buszra. Anyám marasztalt, majd reggel menjek s előtte menjünk kl a temetőbe. Talán csak azért nem hallgattam rá, mert részeg voltam. Nem is vigasztaltam, nem is ígértem semmit. Végigaludtam az egész utat. A nagyállomás kijáratánál valaki befogta hátulról a szemem. Csi volt az. Rég nem láttam Csit, örültem neki, láttuk egymáson, hogy az éjszaka együtt alszunk. Felszálltunk a villamosra, egészen hátra mentünk, Csi mindig hátul szeretett utazni, ülni soha nem akart. Hippikülsejű, négy hátizsákos lány, meg két fiú ntazott mellettünk, szótlanok voltak. Csi meglökött. Rájuknézek, látom, hogy a fiú mutogatni kezd. Aztán a többiek is. Vitatkozni kezdtek, süketnémák voltak. Mások is felfigyeltek rájuk. Értettem valamit „beszédükből". Nem tudták eldönteni, hol kell kiszállnlok. Aztán a lány előkotorta táskájából az útlevelét, magyarországi útlevél volt, abból egy cédulát, megmutatta mindenkinek. Győzött, neki volt igaza, a következő megállónál kell kiszállniok. A villamos megállt, lekecmeregtek. Csi kezébe nyomtam a kulcsaim, s az utolsó pillanatban leugrottam a villamosról, vissza se néztem. Csinek biztosan lógott az álla. Négy órakor mentem haza. Csi az ágyamban feküdt, olvasott. — A süketnémákkal voltál, te kisállat? — Hallgass, Csi! — Velük? — Igen, a fekete Macskában. Felült az ágyon, szeme felcsillant. — Ugy-e elmeséled. — Most nem, talán majd egyszer, lehet... Egyszer majd tényleg elmesélem Csinek. Ö megérdemli. Csi okos, rendes lány, megvan a szabadsága, saját maga teremtette meg, biztosan megérdemli, hogy elmeséljem neki, mi történt azon az éjszakán. E

sztendőkön ót céltáblája voltam goromba tréfáinak. Beszögezte az öltözőszekrényemet, gépzsírt kent a kanalamra, az aktatáskámat dróttal kötötte a mennyezethez, és megtörtént, hogy az orrom alá dugott egy karéj zsíros kenyeret. — Edd meg, én már nem bírom. — Nem kell, édesapám — mondtam neki. - Az előbb ettem lekvárosat. - Nem ettél napok óta. Zabálj! Hátrább léptem, és megfogtam a gumicsövet. — Misikém, ne bántsuk egymást — szóltam csöndesen. Mikor az érdes héja fölkarcolta a bőrömet, az arcába csaptam a csövet. A fűrészgépig futottam és kacagott, kiabált. - Megetettem! Nézéttek, megetettem a csórót! — Legközelebb a kést vágom a pofádba! - köptem a lába elé. - Az írók nem szoktak köpködni - csóválta a fejét, majd a lámpám alá tartotta dagadt arcát. - Nézd, milyen hülye vagy... Én megragadtam a lélektani pillanatot, és könyörögve mondtam. — Misikém, ne köszönjünk mi egymásnak. Baj lesz még abból. Egy ideig nézte, ahogy dolgozom, majd eltolt a géptől. - Szerezz valahol egy százast. Huszadikán visszaadom. Addig melózok helyetted. Mikor odaadtam a pénzt, bólintott. - Jól van, írj róla egy regényt. VIKTOR HOLEČKO RAJZA Fejes Endre: 1923-ban Budapesten születeti FEJES ENDRE nevét a szélesebb közönség előtt a ROZSDATEMETŐ cimü nagysikerű regénye tette isrr.etUe és híressé, de áz irodalomértöbb olvasók már az első kötete (A HAZUDÓS) qlapján megszerettek öt. Ebben a novelláskötetben Fejes azokon a nyomokon halad, cmelyéííéf GeÜéri Andor Endre hagyott maga után 0 magyar novellaírásban. A hőséi nagyrészt kallódó külvárosi* figurák, akikből esettségük vagy züllöttségük éllenére sem hunyt ki az emberiség tüze. A iRpiidqtémelőben viszont egy olyan proletárCsaládot mulat be, amelyei csak anyagilag szabadított fel a törénelmi változás, de szellemileg és erkölcsileg a nagy lehetőségek ellenére is az animális éleir»efc, vegetálásnak a szintjén maradt. Fejes müvének a szuggesztív hatását az is mutatja, hogy a Hábetler család által példázott tartálmatlan életformát a regény megjelenése óta a közírásban is igen gyaktán „hábetlerizmus" néven emlegetik. > T. L. És vigyorogva otthagyott. Másnap döglött egeret dugott a tejesüvegembe, és mikor a földhöz csaptam, térdét verdeste úgy nevetett. Tehetetlen voltam. Egy alkalommal az udvaron gumilabdával kétkapura fejeltünk. Miska a csiszoló ajtaja előtt ült, és mikor elfutottam előtte, keresztülestem elém nyújtott lábán. Ököllel mentem neki. Kiütötte elől a fogamat, én pedig keramikakockákra rántva ót, eltörtem a könyökét. Mindkettőnktől megvonták egy hónapra az ebédpénzhozzájárulást, és engem egy másik műszakra helyeztek át. Hosszú időn át jóformán nem is találkoztunk. Egy téli délután sakkversenyen szembekerültünk egymással. Szórakozottan játszott, tíz perc alatt végeztem vele. Kézfogás nélkül otthagytam őt. Később, amikor a kabátombc bújtam, odajött, és megfogta a karomat. - Te, író, beszélni akarok veled! - Megint nem nyugszol? — léptem hátra. - Zűröm van — legyintett. — Sietsz? ... A Fóti út sarkán leültünk az italboltban. - Kiugrottól a normával? - kóstoltam a fröccsömet. - Az Istent! - mosolygott. - A Vargánál ki lehet ugrani? Ha a beledet kimelózod, akkor sem ... - Akkor mi a bajod? - Ismered a feleségemet — tette le a poharat. — A környéken nincs még olyan szép asszony... - Az igaz. - Tudod a szádat tartani? Bólintottam. — Összeállt egy zsibárussal. — Hát, pajtás, az már baj — mondtam, és hoztam a pulttól még két fröccsöt. — Egy író mit csinál, ha elmegy az asszony? - nézett rám fürkészően. — Nem tudom. Levonja a konzekvenciát ... Meg szomorú ... — Szomorkodni, az marhaság mondta. - De ha nagyon sokba volt, akkor mit csinál? Azt meg kell gondolni. Nem értettem. — Ide figyelj! — jött méregbe. Az ezeröt - ezerhatszázat összehoztam minden hónapban, és odaadtam borítékostól . . . Csináltatott ruhát meg cipőt, kilencszázért ballont meg encián kardigánt. Nylon bugyi, fodrász, minden nyavalya ... Zabáltam a zsíros kenyeret, aztán most, apám, itt maradtam a csupasz fenekemmel... Megvakartam a fejemet. Misikém, ez már késő bánat. Most majd magadra költheted a keresetedet. — De egy ilyen ne röhögjön rajtam! - csapott az asztalra. - Se az ószeres. — Hát mit lehet tenni? - kérdeztem tanácstalanul. Most ő hozta a fröccsöket. — Arra gondoltam - válaszolta -, elmegyek, fölrúgom a pasast, őt pedig a hajánál hazahúzom. De akkor meg rendőrség, cirkusz, az nem jó. Mást gondoltam ... Te fogod őt hazacsalnil — Én? — ijedtem meg. — Hogyan? — Azt egy írónak tudni kell. Hazudj neki valamit, az a szakmád. Mondd, hogy beledöglöm a szomorúságba, hasba szúrom magamat egy horgolótűvel - engem nem érdekel, de hozd őt haza. — Misikém - próbáltam menekülni -, ez nem valami férfias dolog. Visszakönyörögni egy asszonyt Rám bámult. — Te azt gondolod, hogy még egyszer az ágyamba engedném feküdni? Marha! Én akarom kidobni! Egy szál ruhában! Érted? — Értem, — Pedig szép asszony ... csudá- ' ra szerettem ... Kiitta a bort és felállt. — Holnap délutános vagy. Délelőtt elmész a Népszínház utcába. Ott eszpresszózik most, mondjál neki szépeket. Holdról meg csillagokról, úgyis annyi mindent firkáltál. Nem baj, ha bőg egy sort, ezt már rád bízom. Ha a héten hazajön - itt a kezem —, igazi író vagy! Másnap elmentem a Népszínház utcába. A szépasszony egy sarokasztalnál ült, és barátságosan hellyel kínált. — Nézze - emelte rám csiborszemét —, nem rosz fiú, azt én nem mondhatom róla. De nem voltunk mi egymáshoz valók. — Hiszen éveken át boldogan éltek - mondtam. - És ő nagyon szereti magát még mindig ... — Unalmas ember - tette keresztbe karcsú lábát. - Én élni szeretek, táncolni... meddig fiatal az ember? örökké nyavalygott, hogy fáradt, ha ismerősökkel el akartam menni, kiabált. Más aszszony való hozzá. — Sajnálom - néztem az órámra -, és ne haragudjon, hogy felkerestem, én csak jót akartam. Odahívtam a felszolgálónőt és fizettem. — Azt gondoltam, talán most szebben élhettek volna, hogy Miska készen lett a vízágyúval. — Vízágyúval? — Igen - álltam föl. - Van egy találmánya, az egész világon azzal öntözik majd a veteményeskerteket. Rézből van, és motor nélkül, a víz nyomásától saját magát hajtja. öt perc alatt tesz meg egy kört a tengelye körül, és hatvanméteres sugárral permetezi a vizet. — Körbeforog és spriccel? - kérdezte. — Nagyon ügyes szerkezet - válaszoltam. — A jövő héten tízezer forintot kap érte. Az újságok is megírják. Csak az a baj, hogy még nem adják a Kossuth-díjat. De hát jól jön az később is ... Még egyszer elnézést kértem, kezet is csókoltam és kimentem az üzletből. Miska várt rám az öltözőben. — Kidobhatod - kezdtem fűzni a cipőmet. — Esküdj! - jött a szekrényemhez. — Mi a fenét mondtál hát neki? — Holdfényről meg a csillagokról meséltem. Mert Miska, attól meghatódnak ám az asszonyok ... Miska még azon a héten, egy szál ruhában kidobta a feleségét, és váltig meséli a műhelyben fűnek-fának, hogy igazi író vagyok. Mostanában elkerülöm a Népszínház utca környékét.