Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó
EBV KDRLEVEL IVEIM Tavaly év végén Pozsonyban körlevelet kaptam több szervezet városi vezetőségétől, köztük a Szlovák Vöröskereszttől is. Felszólítottak, hogy anyagilag is támogassam azokat az erőfeszítéseket, amelyeket kifejtenek az elhagyott gyermekek nevelésében és magányos öregek megsegítésében. A levél hangját és tartalmát helyesnek tartottam, és hozzá is járultam, amivel tudtam. Ez azonban nem nyugtatott meg. A postára menet arra gondoltam, hogy a sejtóban is többet kellene foglalkozni az árva gyermekek és elhagyott öregek — akik ugyancsak árvák — sorsával. El is határoztam magamban, hogy legközelebb felkeresem egyik ilyen intézményünket, ahol az elhagyott gyermekekről gondoskodnak, hogy megállapítsam, mit lehet még tenni helyzetük megjavításáért. A postáról jövet a Mihály-kapu felé tartottam, majd a Nyerges utcában betértem az antikváriumba, ahol régi könyvek közt kutattam. Találtam is egyet, címlapján óriási vöröskereszt díszletf, a címe pedig: „Dunant, a Vöröskereszt regénye" volt. Szerzője Martin Gumpert. A könyvet azért vettem meg, mert öszszefüggésben volt az említett körlevéllel. A könyv birtokában, amint a lakásomra értem lapozgatni kezdtem benne, majd belemerültem, mert a szerzőnek igeri érdekes mondanivalója volt mind H. Dunanttol, mindpedig a Vöröskereszt alapításával és fejődésével kapcsolatban. Hangja objektív, és emellett nem feledkezett meg a kor természettudományi és technikai fejlődéséről hű képet adni. Akkoriban néhány év alatt, pontosan 1824-től 1830-ig felfedezték a vízturbinát, a gőzmozdonyt, az elektromágnest, az alumíniumot és végül a baktériumokat. A XIX. század óriási fejlődése magóval hozza, hogy Európa népessége 180 millióról 470 millióra szaporodik. Amerika lakossága pedig 5,3 millióról 76 millióra nő. Az utóbbinál természetesen tekintetbe kell venni a bevándorlás óriási áradatát. A jelenségek ellenére a nyomqrúság nem ismer határt. A gazdag Angliában ekkor lépnek fel a nyomorgó munkások, mint géprombolók, Franciaországban pedig a lyoni selyemszövők lázadnak fel. Dickens ezekben az esztendőkben írja híres regényeit a hírhedt és embertelen intézményekről, Vietor Hugó a Nyomorultakkal és Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójával ajándékozza meg az emberiséget. A század végén Zola adja ki a híres ismert vádiratát, a J'accuse, amely alapjaiban megrázza Franciaország társadalmi életét. A század kimagasló egyéniségei közé tartozik H. Dunant is, a jómódú genfi család gyermeke, később bankár, aki elveszti vagyonát, és a legnagyobb nyomorúság közepette tengeti nem is napjait, hanem éveit. H. Dunant nagy érdeme, hogy a Vöröskeresztért akkor harcol, amikor még dúsgazdag és fejedelemtől fejedelemig jár, szívósan könyököl, előkelően koldul és harcol az emberiségért, a Vöröskereszt elismeréséért. Kitűnő propagandista, de gyenge szónok, szorongás fogja el, ha a nagy nyilvánosság előtt kell beszélnie. Egyelőre — 24 éves korában - egy keresztény jótékonysági egyesületnek a vezetőségi tagja, annak szerkeszti meg a körleveleit, amelyek elég sabíooosak. A döntő változás akkor következik be az életébe, amikor nem is jótékonykodni, hanem nagy üzletet akar kötni, és az üzlet érdekében fel akarja keresni III. Napóleont, aki pillanatnyilag az olaszokkal szövetkezve háborút folytat az osztrákok ellen, és éppen a fronton tartózkodik. Dunant üzletéhez rrwg akarja szerezni III. Napóleon „áldását", hozzájárulását. A vállalat, amelynek igazgatója és elnöke, egymillió frank tőkével rendelkezik. Az üzlet pokoli izgalmától hajtva került Dühónt a solferinói fröntra, ahol tíz mérföldnyi hosszú arcvonalon háromszázezer katona — a fele osztrák, a másik fele francia és olasz — gyilkolásra készen állott egymással szemben. Amikor elhangzott a parancs rakásra ölték, gyilkolták egymást, ezerszámra váltok véres cafatokká az imént még makkegészséges harcosok, de a győzelmet a dombok felett feszülő ólmos ég . . . egy sűrű nyári zápor hozta meg a franciáknak. Ebben a záporban adta ki III. Napóleon a parancsot, hogy meg kell rohamozni Solferinot és San Cassano erődjét. Ezzel a rohammal áttörték az osztrák frontot, és a franciák megszerezték a győzelmet. Parasztok szedték össze a halottakat, felírták a számukat meg a nevüket, majd tömegsírba rakták és eltemették őket. A szomszédos Castiglione községben hatezer sebesültet gyűjtöttek össze, és mindössze két orvos vette kezelésbe őket. Hirtelenében minden templom, kaszárnya és ház kórházzá változott. A sebesültek, jajától, fájdalmas hörgésétől visszhangzott minden zug . . . És Dunant e szenvedés láttára megfeledkezik üzletéről, a fájdalmas hangok és tekintetek görcsösen fogva tartják, és mint aki személyesen felelős a vérfürdőért, gyorsan intézkedik, segítséget nyújt és rendet teremt. Először egy sebesültekkel zsúfolt templomba lép be, ahonnan az újonnan érkező osztrák sérülteket ki akarják dobni . . . Dunant közbelép, próféta módjára azt mondja: „Emberek, mind testvérek vagyunk". Ezt mindenki megérti, már nem bántják őket, hanem helyet szorítanak nekik. Dunant nyomban megszervezi a város lakosságót, hogy a régi fehérneműkből csináljanak kötést a sebekre és hozzanak vizet. Mert víz sem volt, a sebesültek lázasan, kicserepesedett szájjal könyörögtek egy csöpp vízért. És jöttek az asszonyok, lányok és gyerekek, hozták a kötést és a vizet. Az orvos utasításara kimosták és kötözték a sebeket. Közben Dunant erszényét odaadta a kocsisának, hogy Bresciából hozzon gyógyszert és dohányt. Az utóbb! majdnem olyan fontos volt, mint a víz. A kocsi nemsokára megjött jó nagy rakomány vászonnal, tűvel, szivacscsal és szivarral... Mindez sokakon segített, de mégis kevés volt, nagyon kevés. Négy osztrák és egy német orvos jelentkezett önként, s a sebesülteket nagyobb gonddal kezelhették. Dunant nem tudott megnyugodni. A műtőből a szenvedés, a kín hangjai hallatszottak és sokáig visszhangzottak benne. Vágni és csontot fűrészelni kábulat és altatás nélkül kellett még akkor az orvosoknak. Dunant a pokol élményeit nem tudja magóban tartani, hanem az ügy érdekében tovább adja őket. Az egyik francia tábornok ismerősének többek kőzött a következőket írja: „A csatatér látványa semmi a szerencsétlenek kétségbeeséséhez képest, akik minden segítség nélkül egy, két, sőt három napig feküsznek egy rakáson, és azt hiszik, hogy mindenki elhagyta őket, öreg katonákat láttam, akik úgy sírtak, mint a gyerekek. A templomok zugaiban sok olyat láttam, akikről teljesen elfeledkeztek és olyanokat, akiknek napok óta nem adtak sem enni, sem inni..." Majd így folytatja: „Az orvosok megtettek mindent, ami tőlük tellett, de nem volt elegendő orvos, és sok segíteni akaró egészséges ember nem tudta elviselni ezeknek a sebesülteknek borzasztó látványát". Dunant visszamegy Genfbe pihenni, hogy a friss, tiszta levegőn kissé magához térjen, és könyvet írjon a solferinói csata pokláról, amelynek képétől soha többé nem tudott szabadulni. A csata óta három év múlott el, de oz „Emlékezés Solferinóra"* című könyvet olv megrázó, őszinte Jiongon írta meg, hogy e -háború igazi embertelen, kegyetlen arculatát leplezte le benne. A könyv céljául többek között a következőket jelöli meg: „Egy kongresszus jöjjön létre és állapítson meg valamely nemzetközi szerződést és szentesített alapelvet, amely elfogadása és megerősítése után, alapjául szolgálhatna Európa különböző országaiban a sebesülteket gyámolító egyesületeknek". Hogy Dunant mennyire a béke híve volt, ezt a következő sorok bizonyítják: „Ezek az egyesületek, ha maradandók lesznek, nagy szolgálatokat tehetnek járványok, áradások, tűzvészek és más előre nem látott katasztrófák alkalmával. A felebaráti szeretet, amely alakításukra alkalmat adott, lehet a rugója tevékenységüknek, ha bármikor szükség lesz rájuk". A könyvet elküldi a fejedelmeknek és a világlapoknak. A könyvnek óriási sikere van. A francia Goncourt-fivérek 1863. június 8-án naplójukban feljegyzik: „Ez a könyv legmegrázóbb olvosmány a háborúról". Vietor Hugó ezeket írja a szerzőnek: „A legnagyobb érdeklődéssel olvastam könyvét. O'n felfegyverzi az emberiességet és ezzel a szabadság ügyét szolgálja. ... A legnagyobb lelkesedéssel állok nemes törekvései mellé, és szívből jövő jókívánotaimat küldöm önnek." A könyvet több nyelvre lefordítják, Dunant neve fényes rakétaként felfelé ível, hercegek, fejedelmek, királyok nyitják meg előtte palotájukat. E dicsőség közepette Dunant egyetlen percre sem feledkezik meg céljáról. Genfbe utazik újra, és ott egy. tábornok, két orvos és egy jogász segítségével kidolgozza a statútumot a semlegességről, a nemzetköziségről, lerakva a Vöröskereszt alapját. Az igazi harc azonban a nemzetek, a kormányok elismeréséért csak most kezdődik, és Dunant poggyászábon a Vöröskereszttel újra útnak indul. A Vöröskereszt első kongresszusát 1863 október 2-ára tűzték ki Genfbe. Dunantnak az vot a feladata, hogy a világ nemzeteinél elérje, hogy elküldjék hivatalos megbízottaikat erre a fontos gyűlésre. Dunant missziójának első állomása Berlin volt. A poroszok Bismarck két évtizedes diktatúrájának első esztendejét élték. Dunant rendkívül meglepődött, hogy a poroszok mily barátságosan és szívélyesen fogadták terveit. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy mint „rendszerető" emberek a csatamező zűrzavarában is hőn óhajtották a rendet. Berlin után Drezda, München, majd Párizs fogadja. Mindenütt ígéretet kap, hogy megbízottaikat elküldik. Dunant remekül végezte feladatát, a Vöröskereszt első kongresszusán 17 nemzet 26 küldöttje jelent meg. A kongresszus három napig tartott, és a küldöttek nagyjában elfogadták a vitára bocsátott pontokat. Ugyanakkor azt is elfogadták, hogy az egyesület minden tagja egységes jelvényt viseljen: fehér mezőben vörös keresztet. E háromnapos ülésnek az volt az érdekessége, hogy Dunant némán hallgatta végig, egy szót sem szólt. Amilyen remekül tudott meggyőzni egy-egy fejedelmet, tábornokot az igazáról, olyan tehetetlen volt, ha több emberhez kellett szólnia. E kongresszus után következett az a konferencia, amelyet 1864. augusztus 8-ra tűztek ki és amelynek az volt a feladata, hogy a Vöröskeresztet a világ államai szerződésileg elismerjék. Dunant újra útnak indul. Április végén már a következőket írja Genfbe a Vöröskereszt bizottságnak: „A francia külügyminiszter biztosított róla, hogyha a svájci államszövetség meghívja Svájc valamelyik városába a művelt nemzetek képviselőit azzal o szándékkal, hogy o semlegességi eszmét nemzetközi törvénnyé emeljék, akkor Franciaország, mint katona! nagyhatalom, szívesen támogatja ebben o törekvésében, s o meghívott állomoknál rs közbenjár óbban az irányban, hogy fogadjók el Svájc meghívását." E fontos konferencián 16 állam küldötte vett részt és kemény vito után augusztus 22-én tizenkét állam teljhatalmú megbízottja aláírta a megállapodást. Charles S. P. Bowles amerikai küldött, aki egyelőre megfigyelőként szerepelt a konferencián, beszámolójában ezeket írja Dunantról: „Hálóval és elismeréssel tartozunk személy szerint és az egész emberiség nevében Henry Duncntnak, Minden erejével, szellemének hatalmas munkájával, befolyásával és pénzével, bátorságával és nagy erélyével ő ennek a gondolatnak az úttörője, támasza és győztes megteremtője Európában." Amerika csak később, évek múlva írja aló o Vöröskereszt okiratát. Aláírása a 32-es számot viseli. Dunant akkor már csődbe jutott és olyan szegény, mint a templom egere. Mindez a legnagyobb csendben zojlott le. Abban az esztendőben történt ez (1867-ben), amikor Párizs megrendezte a marsmezei kiállítást, ohol a Krupp-gyár kiállított óriáságyújának közelében ott állt Henry Dunant babérral koszorúzott szobra. Dunant nyomorúságában rájön, mily hiba volt oz, hogy csak királyokkal és fejedelmekkel tárgyalt a Vöröskeresztről, de a néppel, az emberekkel, a katonákkal, akik szenvedtek, nem állt szóba. Akkori helyzetéről ezeket írja: „Miután a szerencsétlenség rám szakadt, én is vállaltam ezt a szegényes életet, és kitapasztaltam a nélkülözés mindenféle fajtáját. Én is azok közé tortoztam, akik az utcán haraptak egyegy falatot a zsebükbe rejtett cipóból... De o legszörnyűbb az, amikor a szegény és érzékeny embernek végig kell néznie, hogy fehérneműje rongyokká szakad és nem tudja mással pótolni. Sok éjszakát töltöttem a szabad ég alatt, mert nem tudtam szobámat, Párizs legszegényebb negyedében kifizetni, és ezért nem mertem hazamenni. Néha, ha a fáradtság már egészen erőt vett rajtam, a nagy pályaudvarok várótermébe mentem, hogy valamennyire kipihenhessem magam ... Akkor, ilyen körülmények között tanultam meg, hogy igazán fájjon nekem a szegények sorsa." Dunant tovább dolgozik, a párizsi kommün idején is tevékenykedik, közvetít a kormánycsapatok és o forradalmárok között, sikerül is néhány ember életét megmentenie, de mi ez ahhoz a vérengzéshez képest, ami ott lezajlott. Dunant ezután másfél évtizedre teljésen eltűnik, éli a névtelen szegények és nyomorgók életét. Amikor újra rátalálnak egy heideni szegényház szürke szobácskájában, már 62 éves és hosszú fehér szakálla majdnem a térdéig ér. Wilhelm Sonderegger svájci tanító fedezi fel. Kiderült, hogy a Dunant-család 100 franknyi szegényes járadékot bocsátott rendelkezésére és ebből az összegből tartotta fenn magát. Itt talál rá Georges Baumberger svájci újságíró, aki egy nagy beszámolót ír róla és újra felfedezi a világnak. Egy évre rá 1896-ban meglátogatja őt Suttner Berta, Nobel Alfréd titkárnője, aki megpróbálja kiragadni őt a magányból, a szegényházból. Sajnos nem sikerül... De néhány év múlva, 1901-ben az első Nobel-békedíjat két öreg kapja, a 79 éves Frederic Passy, a Francia Békeunió megalapítója és a 73 esztendős Henry Dunant. E nagy kitüntetés azonban életén mit sem - változtat. Ott marad a szegényházban, a Nobel-díjat pedig jótékony alapítványok közt osztotta szét. 1910 október utolsó napján hunyja be örökre a szemét. Utolsó kívánsága az volt, hogy úgy temessék el, mint egy kutyát. Fájdalmas csalódás és reménytelen keserűség cseng ki e hangból. Ki tudja, talán a szegénységre, a szörnyű kiszolgáltatottságra gondolt... De az ís lehet, hogy az 1866-i porosz király pazat fogadóestje járt az eszében. Ott találkozott a fehér egyenruhás sisakos Bismarck gróffal és miniszterrel, akivel azonban egyetlen szót sem válthatott, mert a gróf úgy keresztül nézett rajta, mint a gőgös polgár az utcaseprőn. A gőgös polgár szemetelhetett, Bismarck is háborúzhatott kedve szerint, de a seprés, o káoszban a rendteremtés a Dunantok dolga. SZABÓ BÉLA