Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

I. * A férfi álmosan tartotta a gépkocsi kormányát, s magában latolgatta: ennek a legutóbb vásárolt benzinnek mintha nagyobb lenne az oktán-száma; a motor néha-néha kattint egyet. Felesége mellette ült, álmosan nézte a tájat, amely eléje rohant, s a háta mögött valahová elsuhant. A Hold az égen sápadozott. Mészfehéren világított az országút. Messze most hunyt ki valamilyen fény. A motor sustorgott, felmelegítette az acélt: a kocsit, a kerekeket. Messze feketés pont imbolygott; egykettőre odaszaladtak. A férfi előredőlt, felkapta a fejét, lassított, még, még jobban nézte: mi ez itt előtte? Parasztkocsi kattogott az úton; a hátulsó saroglyában egy parasztember ült, mellette a felesége; az emberen fekete nadrág, fehér ing, fekete kalap, olyan csáléra állt, az asszonyon bongyorkendő feketélli. És egymáshoz voltak kötözve. A kötél vége lelógott a kocsioldalba; ámbár azért a megkötözött férfi megtudta fogni-igazítani pipáját. Fejük előrenyaklott, a lovakat hajtó ember hátra-sem nézett a megkötözöttekre; szája bal sarkában a pipája; néha megmozdult, máskor megrezzent, majd a lóhajtó ember szájának jobb sarkába tette át a pipacsutorát. És csak kattogott a kocsi, nyekergett a kenetlen juhalla, recsegtek a kerékápok a holdfényben, amellett most oldódott fel szürkés-fehérré a hajnali világosság. — Alszik? Nézze, kérem, mi az ott? Két összekötözött rabszolgát visznek kocsin. Az asszony félálmosan felelte: — Most az én hazámban vagyunk, és nulunk, kérem, már régen nincsenek rabszolgák. Maga rémképeket lát— Hajoljon elöret Egy ember, igaz? Mellette egy asszony, igaz? Összekötözték őket, igaz? hálhatja a kötelet. Hihetetlen! — Minden hihető. Ez az ember és ez az asszony vásárra igyekszik; a marhahajtó kötelet pedig az ember magára tekerte. Nálunk már régen nincsenek rabszolgák. A férfi lassított, még és még jobban megnézte a jelenséget, aztán a parasztkocsi mellé hajtatott, megállt, kihajolt az ablakon, intett a lóhajtónak, hogy álljon meg! Peckesen felvágódott a pipa a lóhajtó ember szájában, meghúzta a gyeplőt, lábát nekifeszítette az első saroglya ápiának, megállt, leszólt: — Mia? — Kérem ... hogyan mondjam ... kik azok ott hátul, miért vannak megkötözve, kl kötözte meg őket, miért kötözték össze azt az embert azzal az asszonynyal, talán igazán rabszolgák?, s hová viszik őket? — Kérem, fordítsa le neki! A lóhajtó bólogatott. Megértette, mit mond az asszony, hiszen magyar; a férje angol, aki eleget vaksiskodott — vele együtt — Angliában: keresték, várták a napot, de csak nem kelt az fel az oroszlános Anglia felett, most lemennek Dubrovnyíkba; ott majd lesz kék ég, kék tenger, izzó Nap, sós szél, forró homok. — Ezek szökevények. Most visszavisszük őket; de legjobb lesz, ha maguk is jönnek a kocsim után. A többit meglátják. Kérem, fordítsa le neki! Azzal meglegyintette álmos lovait a göcsörtös somfanyelü ostorral, és indult a falu felé; az autó utána, mindenhol a keréknyomban. Az egyik ház udvarára befordultak. Az udvarra jött a gazda, kezében üvegei tartott, elsújtotta bajuszát, s azt mondta: „Jól van, jól van, visszahoztad a szökevényeket. Tessék csakI" Felesége lekapta kendőjét, két tenyerével hátrasimította haját, beszaladt a házba, de mindjárt jött is egy tállal, s kínálta a szökevényeket. — Vendégeket is hoztál, komám, amint látom — szólt a házigazda, és odament az autóhoz, jóreggelt kívánt, kitessékelte őket a kocsiból, behívta a házba, hogy csak erre, utána, tessék csak! A házban álmos, evő-ivó vendégek/ a sublótra hajolva szundikált egy menyecske; a sarokban ült a nagymama és aludt; az asztaloknál két ember az égre rázta a kezét, és rekedten daloltak, hogy „Sirat engem a madár is; értem hajlik le az ág is. Hej, de az is azért hajlik a földre, hozzám szólna, ha lehetne", a belső szobában legények, lányok nevetgéltek; csókolóztak; a konyhában hús sercegett a lábasban; a konyhaszekrényre állított óra négyet ütött: tündéri hangja kihallatszott az udvarra, talán az utcára is elért remegő hangja, két asszony előtt fehér vászonkötény volt, abba törülték zsíros ujjukat: bevitték két nagy tál pecsenyét, míg a házigazda bort töltögetett, miközben ezt is, azt is felrázta: „No, komám, fogjuk azt a poharat, Igyunk még egykét-kilenc-tizenhat pohárral; ez még csak a kilencedik, hátra van még hét... —- Mi ez? Hol vagyunk? — kérdezte az angol ember. — Körülnézett, topogott, semmit sem értett ebből a tivornyából. — Magyarországon vannak egy lakodalomban. Kérdezze meg, kedves mönyecske, hány a magyar Igazság? Ugye, hogy — három. Azért lakziskodunk már a harmadik napja,* de ez a két imposztor itt mert hagyni minket. Tehát utánuk küldtünk, és víszA házigazda szeme-nézése azt mondta: ..No"? az angol pedig nem is állt: hevert a csatatéren". Az angol birodalom megadta magát" — volt az angol néma szava. A férfi menni akart, az asszony — nem. Mégis: el kellett szakadni ettől a helytől. Az ember szótlanul vezetett, az asszony fülében még énekelt a dal; lehunyta szemét, és visszagondolt: mindarra, ami a háta^mögött maradt. Még hallotta, amint a vendégek dalolnak, és táncolnak, mivel úgy táncoltak, hogy majd megrúgták a mestergerendát. szahozták bket. Ez a szokás. A tara -tara—tradíció, ha meg nem sértem. A „rabszolgákat" lelocsolták, megint az asztalhoz ültették, megint felhangzott a nótaszó, de fáradtan, álmosan, mivel a cigányok jobbra-balra dőltek. A bőgős felfordított bőgőjén aludt — hosszában, onnan rángatták le, hogy bőgőzzön. — Kérem, foglaljanak helyet! Az úr üljön ide, erre a zsákkal letakart kannára, amiért bocsánatot kérek, de nincs több szék; ez a sok vendég elfoglalta. Tessék leülni! — mondta a házigazda. Az angol leült — és belezuhant a kanna vízbe, melyet a zsákkal csak letakartak. A „rabszolga" az asztaltól nézett, és nevetett, hogyan rúgkapálódzik az angol úriember. „Nekem kellett volna beleülnöm, de jó is, hogy jött ez a külföldi", gondolta, és nevetett. — Az angol toporzékolt, aztán nevetefí, kicsavarta nadrágját, felesége már az első szobába ment, ahol megkínálták pecsenyével, süteménnyel, a cigány mellésuhant, ráhúzta neki a nótáját, hogy „Feketeszárú cseresznye..„Maga magyar? Es hogyan, hogy idegenbe ment férjhez; mondja csak el!" ..Ajjaj, mennünk kell; ha elmondanám — az is három napig tartana, mint a maguk lakzlfa". — Ugye, hát összekerültek a gyerekek — mondta a pirosarcú háziasszony. Itt vannak, gyerekem, itt vannak — és a vékonyka, pirultarcú menyasszonyra, és a busa-homlokú fekete hajú vőlegényre mutatott. A házigazda bocsánatot kért az angoltól. „Ne haragudjon, uram. Engedje, hogy . emberin csináljuk ezt az egyszeri dolgunkat. — Hogyan értsem, hogy egyszeri dolgunkat, kérdezte az ember. A zene-zajban, a dalolás döngésében, az asztalra zuhanó ökölcsattogásban mondta: — Egyszer születünk, egyszer házasodunk és egyszer halunk meg, uram, többször nem. A férfi feleségére nézett, akit egy kócos hajú ember már fel is kért táncolni, s az asszony boldogan ment. A házigazda még ott motyogott az angol előtt, mondta, mondta a magáét, bajuszán jó vörös-borszagot lehetett érezni, amely a hajnali hüvösségben a farsangi időt hozta az ember eszébe. Bele kellett olvadni a lakziba; részt kellett venni az emberek életében; az egyszeri dolgot meg kellett tisztelni — és reggelig maradtak. Az angol megkérdezte: — És ha most „idő előtt" elmennénk, minket is visszahoznának? Megkötöznének? Autónk van, maguknak meg lovaskocsijuk. A házigazda nevetett. — Lovaskocsi? Van itt nekünk motorunk is, meg autónk is, megmég repülőgépünk is! Maguk után mennénk, megkötöznénk, visszahoznánk. — Honnan van repülőjük? — kérdezte az angol. Ezek az emberek mámorban beszélnek. A tsz-nek van porszóró gépe. Én vagyok, uram, a pilótája! — mondta a házigazda, és elsújtotta bajuszát. Nagy Józs«f rajza Ko v a c s G y o z o : Az a Budapesten megjelent" kétkötetes válogatás, mely a Kegyetlen szerelem címet viseli — a szovjet irodalom kezdeteiről ad képet. Mi ad e kétkötetes válogatásnak létjogosultságot? Minden esetre nem az, hogy szembeállítsák az 1920-as évek irodalmát a 30-as és a 40-es évekével, hanem sokkal inkább az: a forrásvidékre, a szocialista realizmus indító és induló pillanataira, moccanásaira, alakjaira, művészi igényeire fordítsák a figyelmet. A forrásvidéket: fel kell tárni! Aki ezt szem elől téveszti: soha nem fogja megérteni a budapesti Európa Kiadó célkitűzését. E feladat teljesítése nemcsak önmagában véve vett irodalomtörténeti — tágabban értelmezve: kulturális feladat — kötelesség, de — s ezt aligha tagadhatnék — adósság is. Félreértés ne essék: a dogmatikus kulturális törekvéseknek kedvező, annak megfelelő személyi kultusz felett a történelem és az igazság ítélkezett. Sic transit glória mundi. Az irodalom fejlődése megköveteli, hogy a hagyományokkal számot vetve, azok eredményeit felhasználva, azokkal gazdagodva — de ismerve is a multat — tudjon, e meggazdagodással együtt, előrelépni, hogy betöltse a ma korparancsát. A feladat, mit végre kellett és kell hajtani: politikai is, kulturális is, irodalmi is. Az elsőt, megfelelő politikai fórumok végrehajtották. Az utóbbiak végrehajtása azonban hosszabb, illetve hoszszas folyamat. Sikeres megvalósításában sok tényező játszik döntő szerepet. A húszas évek szovjet elbeszéléseiből összeállított válogatás ötven író müvét gyűjtötte össze. Bizonyára akadnak, kik fanyagolva szólnak ezen írások művészi színvonaláról ... Mégis: írásaik nemegyszer keltik az újszerűség hatását, amelyek valóban újak és ismeretlenek Közép-Európa olvasói előtt. Nehéz és felesleges lenne felsorolni ls nevüket — Bulgakovtól Zozuljálg. Közülük többnek nevével és művével már az elmúlt években találkoztunk különböző kiadásokban j Bulgakov, Szejfullina, Tinyanov, Zoscsenko stb.); másokat pedig éppen most ismerünk meg JPilnyak, Paszternák mint szépíró, Szlonyimszkin, Szobol, Veszolif, Zamjatyin, Zarugyin, Zozulja stb.). Sajátosan egészíti ki e képet az a névsor, amely Bábelt, Ehrenburgot, Fegyint, Gladkovot, Gorkijt, llf és Petrovot, V. Katajevet, Leonovot, Olesát, Pausztovszkijt, a költő Paszternákot, Platonovot, Solohovot, Szerafimovlcsot, A. Tolsztojt, Tyihonovot stb. foglalja magában; sajátosan, mert ez írók jórésze sem szerepelt egy időben az ún. első vonalbeli alkotók sorában. Sőt, inkább homályba takartan éltek és alkottak. A szovjet élét, szovjet állam egyik legnehezebb korszakának periódusában kezdtek írni e kötet szereplői, alkotói. Fiatalon, háborúból visszabukottan, egy új élet perspektíváinak körvonalaival, a hétköznapok gondjaival tudatukban és szívükben — könyörtelenül és kegyetlenül ábrázolták a húszas évek gigászi küzdelmét. Kegyetlenül, de mindig szeretettel. Kegyetlen szerelemmel. Nem szépítettek; írásaik sokkal kevésbé feleltek meg teoretikus tételeknek. S mégis: a szovjet szocialista realizmus alapköveit rakták le! Komoran, de az emberi szépség, tisztaságba vetett olthatatlan szomjúsággal és hittel! Ahogyan Zamjatyin írta: „Gleccserek, mammutok, pusztaságok. Valahogy házakhoz hasonló éjfekete sziklák..." De a komor kép és indító motívum mögött — nemcsak nála, hanem a többieknél — a háttérben a jobb, az igazabb élet reménye, körvonala, képe dereng, villan fel. Mert hittek abban az emberibb világban... Tudták azt ls: világtörténelmi korszakváltásról van szó, amely kegyetlen pillanatokat is tartogat számukra. Ezért ragaszkodtak ama valósághoz — kegyetlen szerelemmel. Nem volt mind kommunista; sokakat illettek közülük „útitárs" megjelöléssel (ha úgy tetszik: „címkével"). Am — mint Lunacsarszkij ezt világosan jellemezte — „az útitárs szívében ... eleve ott él az elragadtatás a kommunizmus s az érte vívott harc hősei iránt, a burzsoázia mélységes megvetése, a társadalmunk ellentmondásai ellent dühödt tiltakozás, és mindezt hasznosítani tudjuk, s annál inkább, mennél tehetségesebb az útitárs író ..." Kit tud, ki mer e megállapítással vitatkozni? Nem tud: mert az, állítás — mélységesen igaz. S nemcsak politikailag — művészileg is többféle irányzathoz tartoztak. Elbert János kitűnő utószavában eleven képet nyújt a szovjet irodalom e színesen kavargó, s kavargásában sok reményre jogosító elsó évtizedről. A művészi forrongásról, a szocialista realizmus forrásvidékéről. Az egy célra koncentrált sokféle stílusirányzatról, új irodalmi folyamat kialakításáról. Neki igazat adva, nyugtázzuk mi is: „Az újrafelfedezés öröme talán még nagyobb a felfedezésnél is ..." Jogfolytonosság nyugtázásé ... r I IŤÔI