Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Brumel: „Egy sportoló előtt nincs lehetetlen" E

gy sportolónak mindig nehéz abbahagyni a versenyzést. Különösen akkor fájdalmas ez a InU csú, ha nem önként, hanem a körülmények ha tása alatt kénytelen távozni a versenyző. Sok példa volt már rá, hogy olimpiai és világbajno kok, kivételes tehetségű élsportolók pályafutását derékba törte egy-egy kellemetlen sérülés. Gondol)unk csak a 110 méteres gátfutás társvilágcsúcstartójára, a nyugatnémet Martin Lauerre. vagy a kétszeres olimpiai bajnok ma'ratonfutó etiópiai Abebe Bikilára, hogy ' csak kettőt említsünk a sok közül. Leírni szinte lehetetlen, hogy mit szenvednek azok a sportolók, akik érzik, látják, hogy sérülésük következtében soha többé nem térhetnek vissza a sport pályákra versenyezni. Vannak szerencsésebb kimenetelű sérülések is, amikor a sportolót szinte emberfeletti akarata és szívóssága újra visszasegíti oda, ahol életének nagy részét töltötte, a versenypályákra. A legfrissebb példa erre a szovjet olimpiai bajnok és világcsúcstartó Valerij Brumel esete. ( Amputálni akarták a lábát Az 1965. október 6-i motorkerékpár szerencsét lensé' ge következtében komplikált lábtörést szenvedett a rokonszenves szovjet magasugró. Hogy milyen súlyos volt a törés, azt maga Brumel is érezte, amikor kijelentette, hogy szinte a hóna alatt vitte a jobb lábát kórházba, s az orvosok előtt állandóan csak azt ismételgette: „Vége a sportolásomnak. Doktor úr, mentse meg a lábamat". Aztán egy napig eszméletlenül feküdt... Az orvosok borúlátóan nyilatkoztak. Egyesek az amputálás mellett foglaltak állást. A négy óráig tartó első műtétet végző dr. Kucserenko sebész főorvos azon ban más véleményen volt: elhatározta, hogy megmenti Brumel lábát. A mozaikművészre jellemző nyugalommal, türelemmel és pontossággal rakta eredeti he lyükre a szinte „pozdorjává" tört csontokat. Brumel lába egészben maradt, nem került sor amputálásra. „Természetes, hogy ilyen lábbal képtelen lesz versenyezni. Boldog lehet, hogy nem vágták le a lábát. Talán bicegni sem fog. De ez sem valószínű. Mindenesetre, kár érte ..." így és hasonlóan nyilatkoztak mindazok, akik elő szőr kerültek kapcsolatba Brumellel: orvosok, edzők, barátok. Amikor az egyik barátja szomorúan nézte Bruuiei gipszbe tett lábát, a magasugró megszólalt: — A lábam egészben van, ez azt jelenti, hogy még fogok versenyezni. Nem hiszed el? A barátja nem hitte, de bólintott. S Brumel folytatta: — Azt hiszed nem tudom, hogy mit gondoltok? — „befejeztetett". Tudom. De én nem hallgatok rájuk. Te se figyeld őket. Emlékszel, hogyan sérült meg Igor Kaskarov, és mégis visszatért a versenypályára. Az amerikai Thomas úgyszintén. Én is visszatérek ... A visszatérés azonban nem ment egyik napról a másikra ... A jobb lába 3 centiméterrel rövidebb volt A törés újabb komplikációkat okozott. Két évvel a végzetes sérülés után Brumel még mindig rokkant volt. Valerij jobb lába három centiméterrel rövidebb volt a bal lábánál. Ebben az időszakban mindig kevesebbet beszéltek az edzésekről, a versenyzésről. Brumel azonban az újabb, negyedik műtét után is a versenyzésről álmodozott. A céltudatosság és az akaraterő most is megtette a „szolgálatot", akárcsak a világcsúcs és az olimpiai bajnokság idején. Brumel még mindig nem adta fel a harcot. Kereste, kutatta azt a szakembert aki segíteni tudna rajta. Sokáig eredmény telenül. Végül azonban mégiscsak megtalálta azt, akit keresett. Az egyik sportújságíró Gavril Ilizarov irányította szakorvoshoz, aki Nyugat-Szibériában működött. Brumel a legközelebbi repülőjárattal Szibériába utazott. Az említett szakember ismét műtétet hajtott végre Valerij jobb lábán. (Már hatodszor volt „szenvedő alany" Brumel jobb lába.) A műtét sikerült, Brumel jobb lába „megnőtt" három centiméterrel. Öt hónap múlva a műtét után Ilizarov befejezte a kezelést, s Valerij 1968. december 15-én meghívta barátait és ismerőseit az első edzésére. Különböző gimnasztikai gyakorlatokat végzett. Az ugrással azonban nem próbálkozott, megfogadta Ilizarov tanácsait. „Csak akkor kezdek el ugrani, ha megtanulok rendesen futni" — mondotta barátainak. Amikor Brumel felállította a még ma is érvényes 228 centiméteres világcsúcsát, 10,6 másodperc alatt futotta a 100 métert. Jelenleg még nem ért el 12 másodpercnél jobb időt ezen a távon. Az első próba ménytelenül. Brumel öröme, boldogsága így sem ismert határt, annak ellenére, hogy ezt az eredményt már tíz évvel ezelőtt elérte az első országos bajnokságán. Brumel, Vlagyimir Djacskov, ismert szovjet szakember vezetése alatt álllította fel a 228 centiméteres világcsúcsát. Később megvált edzőjétől. Tavaly áprilisban, amikor az újságírók megkérdezték Djacskovot, hogy milyenek az „újjászületett" Brumel esélyei, a neves szakember így válaszolt: „Milyen Brumelé...?" Djacskov nem bízik Valerijben. A világcsúcstartó magasugró tavaly ünnepelte Szocsiban 27. születésnapját, s derűlátóan nyilatkozott: „Olyan jól mennek az edzések, hogy szinte már gyanús a dolog" — mondotta barátainak. Az új edzőjének, Jurij Csisztjakovnak, a nemrégi ellenfélnek és barátnak ez a véleménye: „Valószínű, hogy Brumel megjavítja saját világcsúcsát. Azok után azonban, amit Valerij átélt, meg kell győződnie arról, hogy nem rokkant, hanem elsősorban újra sportoló ember. Kellő időben ismét elkezdjük a kemény edzéseket, hogy újra azon a szinten versenyezhessen, mint évekkel ezelőtt. „A régebbi sikerek folytatásában is bizakodom" Az elmúlt esztendő júniusában már meglátszottak sz edzések Brumel teljesítményén, öt év kihagyás után részt vett egy moszkvai versenyen, s a második helyen végzett 206 centiméteres teljesítménnyel. Csísztjakov meggyőződése, hogy Brumelnek 216 centiméternek kell a „lábában lennie", hogy ismét sikeresen versenyezhessen. „A világcsúcs?" — kérdezte Csisztjakov. „Az nem a kortól, hanem a pályán töltött évektől függ" — válaszolta az edző. Brumel karrierjét illetően megoszlanak a szakemberek véleményei. Djacskov úgy gondolja, hogy Valerij sportpályafutása befejeződött. Nyikolaj Ozolin, az első négyméteres eurójiai rúdugró viszont bízik Brumel második karrierjében. És Brumel? • — Soha nem adtam fel a reményt, pedig nehéz helyzetekben voltam — mondotta. — S most, hogy majdnem huszonnyolc éves fejjel visszatérek ismét a versenypályára, az 1965 előtti sikerek folytatásában is bizakodom. Egy sportoló előtt nincs lehetetlen. Sok függ attól, mit „szól" az erős edzésekhez a hat műtétet átélt jobb lábam. Márciusban szeretnék részt venni a bécsi fedettpályás Európa-bajnokságon. Távlati célom a müncheni olimpia. Zsivótzky példája Háromhónapos' edzés után, 1969 márciusában Brumel elkezdte az ugróedzéseket. Tizenkilencszer vitte át a 180 centiméteres magasságot és végül túljutott a 2 méteren is. Megpróbálkozott a 205 centiméterrel, de eredSzép, de merész tervek és remények ezek egy olyan nagy sportoló részéről, akinek négy évvel ezelőtt azt mondták, hogy járni sem fog tudni rendesen, nem pedig sportolni. Az orvosok szinte emberfeletti igyekezete és Brumel csodálatra méltó akaratereje megcáfolta ezeket az embereket. A sportolóknál, az élsportolóknál csodálatra méltó az a harc, az a versengés, amelyet nemcsak az ellenfelek, hanem önmaguk ellen is vívnak. Emlékezzünk csak. Néhány hónappal az 1964-es tokiói olimpia előtt a kalapácsvető magyar Zsivótzky Gyulának az élete forgott kockán. Róla is sokan lemondtak. Bámulatos akaratereje, szívóssága és életszeretete nemcsak azt eredményezte, hogy részt vehetett az olimpián, hanem egy ezüstéremmel is „megajándékozta". Négy év múlva aztán az olimpiai aranyérmet is a nyakába akasztották. Brumel is bízik az 1965 előtti sikerek folytatásában. Senkinek sincs joga kétségbe vonni az „újjászületett" Brumel optimizmusát, reménykedését. Brumel és Zsivótzky esete azonban mást is bizonyít: a sport nemcsak az aranyéremért folyó környörtelen harcot jelenti, hanem „csodákat" is művel, amelyek mögött nem áll semmi más, mint az erős akarat, kitartás, reménykedés. „Csodát" csak azok látnak az említett két atléta esetében, akik még mindig megvetik, lenézik az akármilyen szinten sportoló 20. századi embert. TOMI VI

N CL: A profi kerékpárosok a téli idényben sem „akasztják szög re" a kerékpárt, rendszeresen „hajtanak" Európa különböző városaiban a hatnapos fedettpályás versenyeken. Az országutak néma lovagjai délután két órakor „szállnak nyeregbe", s csak reggel ötkor fejezik be a versenyt. Közben 60 perces szünetet tartanak, amely alatt meg kell vacsorázniuk is. A „porfelhólovagok" csekély 13 órán át tapossák a pedált. Alvásra csak gyenge hat óra jut .. . A versenyek vonzzák az embereket. Mindenki kíváncsi a „csillagokra", akiket csak egy pillanatra láthattak az országutakon elsuhanni, vagy csak a képeslapok címlapjairól ismerik őket. S a „csillagok" igyekeznek hírükhöz méltó teljesítményt nyújtani. Természetesen nein ingyen, nem is „aprópénzért". A hatnapos versenyeken tulajdonképpen „a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad": a rendezők, hogy odacsalogassák a nézőket, a legjobb, Iegdicsőbb és a legcsodálatraméltóbb versenyzőket hívják meg. A nézők ezért a látványért busás árat fizetnek. így a rendezőknek van miből „meghálálniuk" a csillagok részvételét, s ők sem fizetnek rá az „üzletre". Az elmúlt esztendő legjobb profija, a belga Eddy Merckx 5000 márka napi rajtpénzért hajlandó versenyezni. A nyugatnémet Rudi Altig „normája" 3000 márka, de csak az NSZK pályáin, másutt kevesebbet kap. A hatnapos versenyek koronázatlan királya, a holland Peter Post, aki tavaly 54. hatnapos versenyét nyerte meg, 1300 márkát kér naponta. Az első csehszlovák hivatásos kerékpáros, a tokiói olimpiai bajnok, Jirl Daier 550 márkáért tapossa a pedált. A napi rajtpénzből a versenyzőknek fedezniük kell az ott-tartózkodásukkal járó mindennapi kiadást. A rajtpénz az egyedüli jövedelem, az egyedüli biztos jövedelem, amellyel számolnak a kerékpárosok. A helyezések alapján kapnak különféle prémiumokat is. Legtöbb esetben tárgyi ajándékokkal „kedveskednek" nekik a rendezők. Nyerhetnek pl. egy fél mázsa csokoládét, ruhaanyagot, tranzisztoros készüléket stb. A zürichi versenyen például egy japán Datsun 1600-as gépkocsi volt az első díj. De nemcsak kenyérrel él az ember. Sok komikus jelenet is lejátszódik egy-egy versenyen. Mint például legutóbb Amszterdamban, ahol egy „kellemesen spicces" dáma azt követelte, hogy Peter Post vegye őt magához a kerékpárra. A „király" hajlott az ajánlatra, a nézőtérhez hajtott, kapott egy puszit az illető hölgytől, majd felvette őt a vázis^ s kettesben tettek néhány tiszteletkört a pályán. Dc megtörtént, amire senki sem számított: Post és útitársnője „karamboloztak". Ľ „közjáték" után a kerékpározók ismét elkezdték végtelennek tűnő útjukat és a könyöklések következtében keletkezett bukások már igaziak voltak. Mert ez is hozzátartozik a téli kerékpáros idény „slágeréhez", a hatnapos versenyekhez. Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti o szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Lőrinci Gyula. Foszerkesztőhelyettesek: dr. Gólf Iván es Szűcs Béla. Szerkesztőség: Bratislava, Gorkij utca 10. Telelőn: 537 16 512-23. 335-68. Főszerkesztő: 532-20. Titkárság 550 18 sportrovat: 505-29, gazdiisagi ügyek: 506-39, távíró: 09308. Journal Kiadóhivatal, Bratislava. Volgogradská 8. Nyomja a Pravda Nyomdavállalat bratislavai üteme. Bratislava, Štúrova 4. Hirdetöíroda: Bratislava, Jesenského 18. Telefon: 551-83. Előfizetési díj havonta 14,70 korona, a Vasárnapi Új Szó negyedévre t3 korona. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és postai kézbesítő. Külföldi megrendeléseit: PNS - Ústredná ezpedicio tlače Bratislava. Gottwaldovo námestie 48/Vlt.