Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
H áromnapos rlporttítam végén nagyon jóleső érzéssel illtem be a komáromi Európa Szállóba. Előbb egy citromlevet ittam, majd egy (eketét rendeltem. Az asztalnál egyedül ültem. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen mindent elintéztem, amit akartam: Léván is, Párkányban is felvettem az anyagot. A komáromi rádióinterjú már tulajdonképpen terven felül készült. Az igazat megvallva hangulatomnak a kávé mellé két konyak is megfelelt volna, de sosem feledkezem meg arról, hogy vezetek. Ráadásul most a kávéházi ablakon át láthattam is a kocsimat. Az Európában jólesett az egyedüllét, a kocsiba szállva azonban szívesen elhallgattam volna valakinek a fecsegését — bármiről. Magam sem tudom miért, de még sohasem éreztem ilyen szükségét annak, hogy valaki szórakoztasson. Ügy vágytam a szórakozást, mint a kétségbeesett ember a vigasztalást. Mivel rádió nem volt a kocsimban, elhatároztam, hogy az első autóstopost felveszem. Meg is álltam egy katonának, de mivel nem Pozsonyba akart eljutni, egyedül mentem tovább. A város végén egy fiatal hölgy állított le. Mintha csak a sors küldte volna: Pozsonyba tarNevetéséből arra következtettem, hogy válaszommal elégedett, bár kihívóan megjegyezte: — Ezt bóknak is. vehetném, de nem teszem. — Akkor sem, ha annak szántam? — provokáltam most már én. — Ugyan, hogyan tetszhetnék egy olyan embernek, aki még nem is látott? Hiszen ön — jó vezetőhöz illően — állandóan előre néz. Hogy a szellemes szócsatából ő került ki győztesen, ahhoz nem fért kétség. — Gratulálok — szóltam elismerően. Valóban csak most értettem meg, hogy tulajdonképpen még meg se néztem útitársamat. Igaz, lényegében mellékes, hogy milyen szép az, akit az ember felvesz a kocsijába A fontos úgy is az, hogy társalogni tudjon. Legalábbis eddig azt gondoltam. S talán nem is a hűség miatt, hanem egyszerűen azért, mert soha eszembe sem jutott, hogy megcsaljam Máriát. A hűtlenséget csak olyan házastársakról tudom elképzelni, akik már nem szeretik egymást. Én azonban csak Máriát tudom szeretni. Csak őt. Még akkor is, ha más nőket látok. Mindig alig várom, hogy haza érkezhessek. Különösen a többnapos riportutakról szeretek megérkezni. Ha — És most mi lesz? — nézett rám Júlia tanácstalanul. — Nem tudom — válaszoltam. — Az az érzésem, hogy karambolozni fogok. Attól félek, hogy többet fogok oldalra nézni, mint előre — nevettem. Az elfogyasztott alkoholnak persze semmi haFÜLÖP IMRE tott. De nemcsak ezért tűnt a „sors ajándékának", hanem azért is, mert valóban okosan, szórakoztatóan csevegett. Biztosra vehettem, hogy vele az út rövidnek fog tűnni. — Az expressz már elment — mondta mintegy mentegetőzésül, hogy autóstoppal utazik. — Meg aztán mindig akad valaki, aki megszánja a kocsival nem rendelkezőket. — Különösen a csinos hölgyek esélyesek arra, hogy „megszánják" őket — nevettem. Ezt a megállapításomat nem tagadta, bár kijelentette, hogy nem egészen tartja érthetőnek, miért éppen a nőket részesítik előnyben. — Ezek szerint ha önnek lenne kocsija, inkább a férfiaknak állna meg? — kérdeztem. Ezen jóízűt kacagott. Persze nemcsak ilyen „hézagpótló" témákról lehetett vele társalogni. Megnyerően hatott általános műveltsége. A legjáratosabb talán a filmvilágban volt, de az irodalmat is meglepően jól ismerte. Sőt, még a politika sem volt idegen számára. Pedig mindez vajmi keveset függ öszsze munkakörével: egy vegyikombinát hivatalában dolgozik. Tulajdonképpen a munkája érdekli a legkevésbé. Arról nem is sokat beszélt. Csupán annyit árult el, hogy száraz adatokkal, kimutatásokkal dolgozik. A be nem avatott aligha értene meg valamit azokból a kimutatásokból. Nem is azért maradt a munkahelyén már harmadik éve, mintha érdekesebb munkát nem tudna elképzelni, hanem azért, mert aránylag jól keres, munkája nem túlságosan fárasztó s ráadásul a vállalat lakást is biztosít alkalmazottjainak. Ketten laknak egy szépen berendezett szobában. Mindezek ellenére nem akar mostani munkahelyén megöregedni. Sőt, már gondoskodott is egy új helyről. Ott dolgozik a legjobb barátnője is, akivel első osztálytól egészen az érettségiig együtt járt iskolába. Több barátnője van, de Ilyen szoros szálak senkihez sem fűzik. — A kislánykorban megkötött barátságnál csak az lehet szorosabb, mely egy fiúhoz köti — jegyeztem meg, hogy megtudjak valamit férfiakkal fenntartott kapcsolatairól. — Erre egyelőre nem tudok válaszolni — jelentette ki kissé megjátszottnak tűnő ártatlansággal. — Legalábbis eddigi ismeretségeimből ítélve. Ezen pedig nekem kellett nevetnem: — Csak nem akarja azt állítani, hogy még sohasem volt szerelmes? Erre kérdéssel válaszolt: — Elhinné, ha azt állítanám? — Nem — mondtam habozás nélkül. — És miért nem? — kérdezte kissé kétértelmű hangon. Ez a hang némiképp meglepett. Éreztem, hogy most olyan választ vár, mely már nem lesz olyan általános, mint az eddigiek. .Ravaszul feltett kérdését nem vélhettem másnak, mint célzásnak. Csak éppen azt nem tudtam, mire. — Természetesen nem hinném el, hogy még nem volt szerelmes — mondtam, s bár igyekeztem teljes mértékben megőrizni higgadtságomat, mégis úgy éreztem, hogy az én hangom is elváltozott. — De miért nem hinné el? — ismételte meg a kérdést. Ezt bátorításnak véltem. — A szép lányok nemig«n menekülhetnek a szerelem elől — szegeztem le mintegy örök igazságként három hosszút csengetek, rendszerint Zsuzsika jön ajtót nyitni. „Anyu, megjött apukai" — kiáltja önfeledten. Minden érkezésem egy családi ünnep. Mesélünk egymásnak a külön töltött napokról. Előbb Zsuzsika számol be óvodai újdonságairól, aztán Mária mondja el, mi történt. Főleg Zsuzsika egy-egy szellemes kérdését, megjegyzését eleveníti fel. A családi ünnepség többnyire Zsuzsika éneklésével ér véget. Kivált akkor, ha az óvodában valami új éneket tanultak. Legutóbb például „A gazda rétre megy" című dallal fogadott. Nagyon szépen énekel, örül is, ha megdicsérem érte. Akkor volt igazán boldog, amikor A gazda rétre megy kezdetű dalt magnóra is felvettem. Olyan vidáman énekelt, mint még soha. Igazán ennivaló gyerek. Mária is ilyen lehetett kisgyermek korában... Vajon sejtik-e, hogy már jövök? Amikor elmentem hazulról, azt mondtam, hogy három nap múlva érkezem. — Igaza van — szóltam hosszú szünet után —, még meg sem néztem. Hogy őszinte legyek, még azt sem tudom, milyen színű a szeme — fordultam felé, s nagy, kék szemébe néztem. — Jaj, csak vezessen olyan jól, mint eddig. Ha nem fog előrenézni, még belehajtunk az árokba — szabódott inkább kacérkodva, mint aggódva. Miután szemébe néztem, az jutott eszembe, hogy még valóban nem vettem szemügyre. Pedig milyen szép a szeme. És milyen vakítóan csillog szabályos, fehér fogsora! — Ha nem haragszik meg, javasolnék valamit — szóltam. — Megállhatnánk egy kávéra. — Ha önnek jót tesz. természetesen megállhatunk — mondta. Éppen Szerdahelyre közeledtünk. Én azonban azt javasoltam, hogy hajtsunk ki Eperjesre," az közel van, s környezete nagyon szép. Javaslatomat elfogadta, mondván, hogy úgysem járt még ott... A vendéglő teraszán ültünk le. A nap már leáldozott, de a hőség még mindig rekkenő volt. — Most legalább nyugodtan megnézhetem; nem kell félnie, hogy az árokba hajtunk. Vállig érő hajat viselt. Rövid, piros ruhája alól kilátszott napbarnította, formás lába. Láttam, hogy ő is kellemesen érzi magát a vendéglő teraszán. — Semmi kedvem visszamenni a kocsiba — mondtam. — Bevallom, én is jobban érzem magam itt — ismerte el kertelés nélkül. — Akkor szabad volna még valamit javasolnom? — mondtam. — Vacsorázzunk meg. Ezt az ajánlatot is elfogadta. Aperitifnek egy-egy konyakot rendeltem. — Tulajdonképpen még be sem mutatkoztunk egymásnak — szóltam, amikor felemeltük poharunkat. — Dezső vagyok. — Engem Júliának hívnak — mondta, s megittuk a pertut. A vacsora mindkettőnknek ízlett. Rendeltem egy üveg magyar bort is. Nagyon jól éreztük magunkat. Ügy tűnt mintha réges-rég ismertük volna egymást. — Máskor is Iszol, ha vezetsz? — kérdezte hirtelen Júlia. Csak most tudatosítottam, hogy nem lett volna szabad innom. — Még sohasem ittam, ha vezettem — ismertem be. tását nem tapasztaltam. Ha csak azt nem, hogy kissé feloldódott a nyelvem és szokatlanul Jól éreztem magam. — Csakugyan, mi lesz mostl? — aggódott tovább Júlia, de nagy, kék szeméből azt olvastam ki, hogy érdekesnek találja ezt az átmeneti „kilátástalanságot". — Hogy mi lesz most? — ismételtem meg kérdését. — Rendelünk még egy üveg bort. Júliának tetszett a megoldás. így válaszolt: — És mi lesz akkor, ha azt is megisszuk? — Lehet, hogy még jobban fogjuk érezni magunkat, mint most — bátorítottam. És nem tévedtem. Valóban nagyon jó kedvünk lett. Amikor felajánlottam, hogy vegyünk ki szobát éjszakára, Júlia nem lepődött meg . .. Egy háromágyas víkendházat kaptunk. Olybá tűnt, mintha nászútra érkeztem volna. A kocsiból mindent behoztam. A magnót is. Azt a szalagot levettem, melyre a komáromi interjút játszottam. Egy másik szalagról tánczenét hallgattunk. Júlia leült az ágyra. Csokoládébarna combján felcsúszott a ruhája. — Oltsd le a villanyt, Ievetkőzöml — mondta szégyenkezve. A sötétben én is levetkőztem. Közben hallottam ruhája suhogását, mely ügy hatott rám, mint a simogatás. — Kész vagy már? — kérdeztem, s a hangom nyilván elárulta, hogy mennyire éget a vágy. — Igen — válaszolta. — Én is — mondtam, és melléfeküdtem. És csókoltam önfeledten. A száját, a nyakát és a szemét. A nagy szemét. Nem tudom, meddig csókolózhattunk. Csak azt tudom, hogy már nagyon, de nagyon kívántam, hogy teljes lényével az enyém legyen. Ö azonban úgy tett, mintha a csókkal is beérné. Talán azért tette, hogy még nagyobb gyönyört éreztessen velem, ha teljesen nekem adja magát. De az is lehet, hogy közben alig múlt el néhány perc, s csak én éreztem az idő rohanását. Megsimogatta a homlokom, mintha azt mondaná, hogy a szeretkezést sohasem szabad elsietni, az egész éjszaka a miénk. Néhány percre én is igyekeztem csillapodni. Hallgatni a zenét. Aztán újból önfeledten csókoltam a száját. A nyakát. .. Most már ő is vissza csókolt. És megszorította a nyakam. Minden gátlástól megszabadulva, óriási vággyal ölelt magához. Kifejezhetetlen gyönyört éreztem. Ebben a pillanatban Zsuzsika vidám hangja ütötte meg a fülem. A gazda rétre megy kezdetű dalt énekelte. Ugyanolyan vidámsággal és ugyanolyan boldogan, mint máskor. Éreztem, hogy a vér arcomba szökik és remegni kezdek. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Zsuzsika éneklésére. Minden idegszálammal a hangját figyelem. Vártam, hogy mikor borul el a hangja. De hiába vártam, a magnó nem változtatja el az ember hangját. Amit egy magnószalag őriz, az már sohasem egyéb, mint a múlt üzenete.
