Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-10 / 8. szám, szombat

Visszapillantás január történetére Szocialista társadalmunk január utáni fejlődésének dialektikus volt a jellege és ma is az. Ez ellentmondásos folyamat. Objektívan túlsúlyban volt benne a pártot követő dolgozók többségének pozitív erőfeszítése, de felléptek benne téves, sőt tudatosan antimarxista, antiszocialista és szovjetellenes nézetek is. Éppen ezen ellentmondásossága miatt a január utáni fej- lödés lényegét, amelyben a pozitív ellentét volt és van túlsúlyban, nem lehet egyoldalúan ellenforradalminak, vagy ellenkezőleg a szocializmus „új modelljének" tartani. A Novotnýféle szektások éppúgy, mint a szocializmus „új modelljének" ideológusai neon tudván másként gondolkodni mint ellentétekben: fekete-fehér, pozitívnegatív_stb. nem látják és nem értik meg az összefüggéseket, a kölcsönös feltételezettséget és harcot, az ellentmondásos egység kialakítását az egységen belüli ellentmondások harcával. Éppen ezért értelmezik és jellemzik ezt a fejlődést ilyen egyoldalúan. A január utáni időszak nem keletkezett spontánul, hanem hosszas előkészület előzte meg. Nem rejtett erők készítették elő elsősorban, hanem a Novotný-féle pártvezetés vulgáris „marxista—leninista politikája" idézte elő. A párt mérhetetlen felduzzadása 1948 februárja után, amikor minden előkészítés nélkül tömegesen léptek be a pártba a szociáldemokrata és nemzeti demokrata tömegek — abba a pártba, amely ellen egyeseket hosszú éveken, sőt évtizedeken át neveltek — s magukkal hozták mindazt a szennyet, ami a kommunista politika elleni harcban rájuk ragadt. A pártnak ez a „felhígítása" jelentette gyengülésének kezdetét. A párt „felhígításával" egyidejűleg ment végbe a hatalomnak és az állam irányításénak összpontosítása a párt maroknyi ÍRTA: SZANTO LÁSZLÓ AKADÉMIKUS „elitjének" a kezében. Klement Gottwald halála után a párt vezetősége mintha készakarva tett volna olyan intézkedéseket, amelyekért a dolgozók [munkásság, parasztság, kisiparosok, értelmiség) a szocializmus építésének folyamatában nem integrálódtak úgy, ahogy elképzelte és óhajtotta, hanem ellenkezőleg álcázott ellenségévé váltak. Az osztály nélküli társadalom kialakítását úgy képzelték el, hogy egyszerűen elrendelték a társadalmi középosztályok: a kisiparosok, a kereskedői réteg stb. eltörlését. A polgári értelmiség minőségi átalakulását szocialista értelmiséggé viszont úgy képzelték el, hogy az értelmiségieket lelkiismeretes felülvizsgálat és oktatás nélkül megfosztották állásuktól s a „termelésbe küldték" őket, helyükre pedig kétszer annyi tapasztalatlan embert állítottak a munkásság soraiból. Ezáltal erősen ösztönözték a bürokrácia elburjánzását. Hasonlóan megfontolatlanul építették át a mezőgazdaságot is. A cseh és a szlovák nemzet kölcsönös viszonya tekintetében pedig: először arról beszéltek, -hogy bővül a szlovák legfelsőbb állami szervek jogköre, de a valóságban csökkent. Novotný állítólag Strechajjal azt mérlegelte, hogyan számolhatnák fel teljesen e szerveket! Nemcsak ezeket, hanem mindazokat az intézményeket és jellegzetes vonásokat, amelyek a szlovákokat külön nemzetté teszik! A társadalom középrétegeinek a szlovákok nemzeti önállóságának és általában a szocializmus építésének ilyen adminisztratív direktív módszerekkel és eszközökkel történő felszámolása természetesen oda vezetett, hogy szükségszerűen növekedett a szocializmus és a kommunista párt politikai ellenségeinek a száma. ne törekedjenek arra, hogy újból a társadalmi gyakorlatból és a marxista—leninista elméletből kibontakozó társadalmi tudat kollektív szervezőivé váljanak. A vezetőség határozatlansága és tehetetlensége Az opportunizmus és az ideológiai közömbösség következménye 1970. i. 10. Az ötvenes évek végén következett be a gazdasági alap első komoly megrendülése. A párt vezetőségére jellemző volt, hogy éppen akkor nyilatkoztatta ki az osztálykülönbségek megszűnését, az osztály nélküli szocialista társadalom létrejöttét és a társadalomnak a szocializmusból a kommunizmusba való átmenete kezdetét. A párt vezetősége opportunizmusba, ideológiai passzivitásba és közömbösségbe süllyedt. Az SZKP XX. kongresszusa erősen megrázkódtatta a CSKP-t ís, különösen a pártban levő értelmiséget. Hruscsovnak, a Szovjetunió történelme harmincas éveiről adott nem marxista magyarázatából úgy tűnt, mintha a Szovjetunióban a szocializmust Sztálin vezetésével csak embertelen és nem demokratikus módszerekkel építették volna. Az értelmiség, főként a fiatal értelmiség tudata — amely már a szocializmusban nevelődött és Sztálin, a párt, ä marxizmus—leninizmus dicsőítésének segítségével formálódott — egyszeriben összeomlott. Az ellenkező végletbe csapott át: míg az eddigi propagandának mindenben vakon hitt, ezentúl eokan mindazt, ami a Szovjetunióval és a marxizmussal— leninizmussal volt kapcsolatos, ámításnak vették! A vezetők jóhiszemű, de megfontolatlan nem marxista—leninista módon megfogalmazott beszédei a valóságban ellenkező eredményhez vezetnek. Pártunk vezetősége nem tudta levonni a tanulságokat a szocializmus szovjetunióbeli építésének negatív momentumaiból, amelyeket a XX. kongresszus leleplezett és tovább folytatta pártunk és az egész társadalom irányítását nem lenini módszerekkel. A munkásság például azt kívánta, hogy a XX. kongresszus hatására hívják össze a CSKP kongreszszusát. A vezetőség ezt először megígérte, néhány hét múltán azonban azt kezdte hangoztatni, hogy a kongresszus összehívásának követelménye az értelmiség pártellenes (II!) koholmánya. A kommunistákat vígan tovább ámították úgy, hogy egyidejűleg a pártban konfliktust idéztek elő az értelmiséggel. A Csehszlovák írószövetség II. kongresszusa további alkalom volt a pártvezetőség és azon belül főként V. Kopecký számára, hogy tovább mesterkedjék az értelmiséggel. Kopeckýt tartották Gottwald halála után a pártélet ideológiai területén „az erős embernek", és tény, hogy ami rossz a párt nevében történt, annak ő volt a szerzője. A cseh és a szlovák írók többsége a kongresszuson meggyőződését fejezte ki, hogy a személyi kultusz és a szocializmus általa okozott torzulásai nem lénj'egesek, kiküszöbölhetők, s a párt vezetésével kiküszöböljük őket a Szovjetunióban és nálunk is. Jaroslav Seifert egyedüli felszólalóként, de bizonyára nemcsak a maga nézetét. hangoztatta, ennék ellenkezőjét állította: a szocializmus torzulásai lényegesek, elválaszthatatlanok a szocializmus lényegétől és megismétlődnek. Habár Seifert véleménye nyilvánvalóan az elenyészően csekély és hallgató kisebbség véleménye volt, a pártvezelőség Kopecký nyomására mégis az egész kongresszus véleményének és nézetének nyilvánította! A párt vezetőségének (amelyben jól ismert értelmiségellenes emberek voltak: Kopecký, Široký, Bacílek stb.), ez a provokatív és egyenesen osztályellenes állítása, amely szerint az írókongresszus pártellenes irányzatok gyűjtőhelye volt, oda vezetett, hogy az írók kénytelenek voltak megkülönböztetés nélkül védekezni. Ez az „egy kalap alá sorolás" azonban előnytelen volt a kommunista írók számára, s védekezésre kényszerítette őket. Ezenkívül a párt vezetősége adminisztratív és más büntetésekkel fenyegette őket. Éppen az ellenkezője történt mint amit a párt vezetősége akart: hogy az értelmiség (ebben az esetben az írók) továbbra is megelégedjenek a nekik szánt Szereppel, legyenek a párthatározatok terjesztésének és népszerűsítésének szócsövei, s A Csehszlovák írószövetség II. kongresszusa után differenciálódási folyamat kezdődött: a lakosságnak, de a kommunistáknak is egyre nagyobb része közömbössé vált a párt és annak irányvonala iránt. Az ellenzék figyelmét az értelmiség felé fordította. Az értelmiség soraiban növekedett az elégedetlenség a párt vezetőségével szemben, mely határozatlan volt és képtelen volt megfogalmazni nézetét a felmerült problémák megoldásáról. A pártvezetőség egyébként kitartott azon „elmélete" mellett, hogy az értelmiség főként a szocialista országok kommunista pártjaiban igen ingatag, politikailag bizonytalan középréteg, amelyet szigorúan féken kell tartani, hogy ne veszélyeztesse a szocializmust. Ez a nem marxista, nem lenini álláspont és kapcsolat az értelmiséggel, amelynek nagyobb része már a szocialista társadalmi viszonyok között és a kommunista párt vezetésével nevelődött fel, elkerülhetetlenül és szükségszerűen fokozta a kölcsönös elidegenedést. Ez a hajcsárpolitika hozzájárult ahhoz is, hogy az értelmiség soraiban kialakult és elterjedt az az „elmélet", amely szerint az értelmiség a társadalom tudományosműszaki fejlődése következtében kiemelkedett önálló forradalmi vezető erő, s arra hivatott, hogy „az értelem lázadásával" megváltsa az emberiséget. Tovább éleződött a feszültség a pártvezetőség és a pártapparátus, s általában az értelmiség és különösképpen a marxista értelmiség között, valamint az egész dolgozó lakosság között. Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején a párt akkori vezetősége úgy vélte, hogy a fő veszély az ún. burzsoá nacionalisták táborából és nem jobboldalról, hanem baloldalról fenyeget. Az igazság az, hogy a szlovák marxisták és kommunisták voltak az elsők, akik az uralkodó dogmatikus csoport elleni harcukat korunk legfontosabb politikai és erkölcsi problémáira irányították. Ebben látták a XX. kongresszus szellemében megvalósítandó megújhodási folyamat kiindulópontját. Cikkekben és történelmi tanulmányokban (pl. a történészek) döntő hangot adtak a már évek óta húzódó rehabilitációs folyamatnak. Hangsúlyozták a konkrét személyek felelősségének kérdését az elkövetett törvényellenességekért. A párt vezetősége kezdetben politikai megtorlásokkal fenyegetőzött. Ezután adminisztratív intézkedésekhez folyamodott. Néhány hónap múltán azonban visszahívta tisztségéből Karol Bacíleket, az SZLKP KB első titkárát és Viliam Široký miniszterelnököt. Megkezdődött az a folyamat, amely logikusan 19H8 januárjához vezetett. A kommunista pártban szervezett és marxista—leninista műveltségű értelmiség előtt egyre világosabbá vált: a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint eddig. A pártban végre kell hajtani a véleménycsere által már tisztázott gyakorlati eljárásokat. Ez „kézenfekvő" megoldás volt azért is, mert magában a vezetőségben is „titkos ellenzék" alakult ki Novotný és csoportja ellen. E „titkos ellenzék" tagjai kezdték megérteni, hogy a Novotný vezetésével sok-sok éveken át kiépített uralkodó rendszer válságban van és a párt előtt álló problémákat nem lehet megoldani a marxista—leninista műveltségű és szakképzett értelmiség aktív részvétele nélkül. A novotnysták és az „ellenzékiek" közötti hosszas viták után elérték azt, hogy a XIII. pártkongresszus téziseinek és dokumentumainak kidolgozásába szakembereket is bevontak. Az új módon létrejött pártdokumentumok ellenére a gyakorlatban sok változás nem történt. A jobboldal felsoiakoztatja erőit A marxista—leninista műveltségű értelmiségiek, akik a szükséges változtatásokat és a párt tevékenységének megjavítását mindig a párt és annak intézményei által igyekeztek elérni, egyre inkább ellentétbe kerültek azokkal, akik a kommunista pártot már régen fumigálták és pártellenes harccal akartak változást elérni. Az íróknak ez a csoportja a Csehszlovák írószövetség IV. kongresszusán már nyíltan hirdet te, hogy nemcsak a személyi kultusz okozta torzulások helyrehozásának lehetőségében kételkedik, hanem kétségbe vonja a szocializmusnak, mint az emberi társadalom minőségileg magasabb fokú és emberségesebb fejlődési fokának az életképességét is. A kongresszuson elhangzott reakciós beszédek kapóra jöttek Novotnýnak — aki felhasználta őket a „titkos ellenzék" és J. Hendrych ellen, aki akkoriban az ideológiai területért volt felelős, — s za írók szemére vetette, hova vezet az értelmiség iránti elnézés. A kongresszus feloszlatását és a bűnösök szigorú megbüntetését kö vetelte. Amikor a „titkos ellenzék" ezt ellenezte, elvtelenségének bizonyítékaként használta fel. Az antiszocialista csoport (Kohout, Vaculík és mások) által kidolgozott és elfogadásra javasolt platformot a kongreszszus nem hagyta jóvá. Valamennyi szlovák író ellene lépett fel. Hasonlóképpen mint a politikai szférában — a Novotnýféle csoport elmélete és gyakorlata olyan jobboldalt alakított ki, amely fokozatosan osztályellenséggé vált a párttal és a szocializmussal szemben — ugyanúgy fejlődtek a dolgok gazdasági téren is. A programot, amelyet a kommunista párt 1948. februárja után tűzött ki 1960-ig, sikeresen teljesítették: az egész népgazdaságban szocialista termelési viszonyok uralkodtak, a munkatermelékenység fokozódott és emelkedett a nép életszínvonala. Ki kellett dolgozni a további tevékenység új programját. A harmadik ötéves terv lett volna a próbakő. E téren azonban már megmutatkozott a differenciált közeledés a gazdasági reformhoz, amelynek kezdeteit már a harmadik ötéves terv tartalmazta. A párt irányvonalában hangsúlyozta a fejlődés folyamatosságát, azt, hogy meg akarja őrizni az előző időszak minden pozitívumát és természetesen az irányítás tervszerűségét is. A jobboldaliak már akkor egészen másként vették a gazdasági problémákat. A jobboldaliak elképzelése lényegében abból a nézetből indult ki, hogy a szocializmus a szocialista országokban „bürokratikus" szocializmus, és nincs értelme tökéletesíteni azt, ami már régen a történelem szemétdombjára való; magasabb fokú és tökéletesebb modellel: a „demokratikus szocializmussal" kell helyettesíteni. A harmadik ötéves terv helytelen politikai és gazdasági határozatai, amelyeket keresztülkasul hatott a szubjektivizmus, a politikai és gazdasági nagyzási hóbort, olyan irreális követelmények, mint pl. a mezőgazdaság színvonalának 1970-fe az ipar szintjére való emelése, az ötéves terv 4 év alatti teljesítése, a lakáskérdés 1970-ig való megoldása, — fékezték & fejlődést és aláásták a párt tekintélyét. Ahelyett, hogy a gazdaság magasabb fokra emelkedett volna, rohamosan csökkent a termelés és a munkatermelékenység. A jobboldaliak ezt arra használták fel, hogy tagadják a szocializmus egész „szovjet" modelljét. A gazdasági és politikai téren folyó kikristályozódást, amely során a közvélemény és a köztudat különféle ellentétes irányokra oszlott, még bonyolultabbá tette a megoldatlan és egyre súlyosabbá váló nemzetiségi kérdés. Novotný a nemzetiségi kérdést nem marxista— leninista módon, hanem nemzetiszocialista, beneši módon értelmezte. Amikor nem sikerült az a kísérlet, hogy a szlovákokat, mint nemzetet felszámolják, megharagudott rájuk, és minden alkalommal soviniszta módon sértegette nemzeti érzéseiket. Ennek logikus betetőződése volt az, amire a CSKP KB 1967. októberi plenáris ülése után és 1968 Januárjában került sor. A plzeňi Škoda Üzemek mozdonygyártó üzemegységében tavaly a negyedik negyedévben szombati és vasárnapi különműszakokban hatvan elektromos mozdonyt készítettek szovjet megrendelésre. Képünkön: A festőműhely dolgozói a befejező munkálatokat végzik egy 52-E típusú, 5100 lóerős, ISO kilométeres sebességet elérő mozdonyon. (CSTK felvsl