Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-29 / 24. szám, csütörtök

A KASSAI MAGYAR SZÜLÖK GONDJAI Beiratás előtt A kassai magyar alapfokú és középiskola az idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az iskola vezetősége ebből az alkalomból a múlt héten találkozott a szülőkkel, iskolabarátokkal és a sajtó képviselőivel. Ritzkó Béla igazgató és a tanárt kar tagjai felidézték a két évtized emlékeit és vázol»ták az iskola távlatait. Érdekes, hasznos találkozó Volt. Két évtized — majd egy emberöltő eredményei mindig büszkeséggel töltenek el. Hát még akkor, ha a felette nehéz kezdetre gondolunk. Ezernyi nehézséggel, hiánnyal, sokszor meg nem értéssel kellett megküzdeniök. S mindig akadtak, akik e nehézségeket is vállalták és folyamatosan megbirkóztak velük. A húsz év értékét éppen ez a tény jelenti, s ezt az eredmények csak tetézik. Mert nem titok, hogy a múltban nem egy-.zer került szóba a magyar istolák jövője, az innen kikerülő d.'.ál: jk érvényesülési lehetősége. A kételyek kassai viszonylatban külön színezetet kaptak. S n.ost őszinte örömmel hallgatjuk a cáfolatot, amelyet az élet, a valóság adott. A sok adat közül elegendő kira; dni egyet. Az iskola végzőseinek néhány tized híján teljes hetven százaléka tovább folytatta tanulmányait! Ebben a számban nincsenek benne azok, akik tanulmányaikat esti tagozaton, munka mellett folytatják... Olyan eredmény ez, amelyért országos viszonylatban sem kell szégyenkeznie a kassai iskola pedagógusainak. A szülők, iskolabarátok és pedagógusok számtalan olyan példát soroltak fel, amelyek ékesen bizonyították a magyar iskolából kikerülő diákok helytállását a szlovák és cseh főiskolákon. Ennek hallatára szólalt meg az összejövetel egyik részvevője: — Ha a kassai magyar szülők ezt tudnák, nem gondolkoznának, melyik iskolába adják gyermeküket... Igen, a szülőket fel kell világosítani. Ez még nem jelent toborzást. Ne is jelentsen. A szülő felelős gyermekéért, gyermeke Jövőjéért, a döntés joga mindenképp őt illeti. Nem is a magyar iskola létszámának növeléséről van csupán szó. Hisz a kassai gimnáziumnak jelenleg is két párhuzamos, mondhatnánk túlzsúfolt első osztálya Van. Nem statisztikáról és nem kimutatásról van szó. Nem is magyarkodásról, mint azt néhányan tévesen értelmezhetnék. Elsődleges cél a gyermek érvényesülésének lehetősége úgy, hogy tudásával, ismereteivel a lehető legnagyobb mértékben, képességeinek megfelelően elégíthesse ki a társadalmi igényeket. Ezzel kapcsolatban éppen most — a nemzetek nagy tanítójának emlékévében — érdemes felidézni Komenský tanítását. Ennek alaptétele, hogy a gyermek tartós ismeretekre elsősorban anyanyelvén tehet szert. Azóta számtalanszor leszögezett igazság, melyet az élet és a kassai iskola húsz esztendeje is igazolt. Természetesen az érvényesülésnek nem csupán anyagi kifejezői vannak. A jövedelem, az anyagi alap ugyan a nyugodt élet, az elégedettség fontos feltétele, ám ezer és ezer példa igazolja, hogy nem egyetlen feltétele. Hány embert ismerünk a saját körünkben is, akiknek szép a jövedelmük, mégsem elégedettek. Érzik, hogy képességeikből többre futna, a társadalom számára hasznosabb munkát is végezhetnének, ha a bennük rejlő képességeket tudásra, ismeretekre váltották volna fel. Az érvényesülés fogalma ezt a tényt is magába foglalja. Hovatovább — egyre inkább. A tudás az érvényesülés, a társadalmi elismerés egyre szilárdabb alapja. Gyermekeink számára tehát mindenekelőtt azt kell biztositanunk, hogy ezt a tudást, a szükséges ismereteket magukévá tegyék, magukévá tehessék. S ha Komenskýra hivatkozva valljuk, hogy ennek legbiztosabb útja az anyanyelvi oktatás, akkor nem pusztán a magyar iskola mellett foglalunk állást, hanem mindenkelőtt a helyes utat jelöljük meg. Több nincs is szándékunkban. ZSILKA LÁSZLÓ VETERÁNT KÖSZÖNTÜNK LAVACSKA JÁNOS elvtárs még serdülő ifjú volt, amikor az újvári bőrgyárba került. Nehéz volt ez időben a munkásSors. Napi 12—14 órát kellett dolgozniuk éhbérért. Az ifjúmunkások és a nők keresete még kevesebb volt. A munkások érdekvédelmi szervezeteket, szakszervezeteket létesítettek. Lavacska elvtárs is évekig munkásbizalmi volt, szervezett munkás. 1919. március 21-én Magyarországon megalakult a Tanácsköztársaság. A munkáshatalom védelmére megalakították a Vörös Hadsereget, amelyben egyaránt voltak magyar és szlovák fiatalok, munkások, dolgozó parasztok, haladó értelmiségiek és katonák. 1919. május közepén a Vörös Hadsereg egyik nemzetközi ezrede Esztergomból kiindulva délnyugati irányban osztályfelszabadító harcot indított. Felszabadult Párkány, Köbölkút, Kisújfálu és Für. Az ezredtörzs Fürön volt elszállásolva, egy kisebb egység Üjvárig nyomult előre. A városból és a környék fálvaiból tömegesen jelentkeztek a fiatalok a Vörös Hadseregbe. Az Arany Oroszlán Szállodában volt a sorozás. Megalakult egy új század, parancsnokuk Lovász hadnagy volt. A bőrgyárból is többen jelentkeztek, köztük Lavacska fános is. Gajda, volt fehérgárdista tábornok egységei nyugat felől nagyobb erőkkel vonultak Újvár felé. A vörös katonák ekkor kitértek az ütközet elől és visszavonultak Kisújfálu—Köbölkút vonaláig. A jelentkező új harcosokkal együtt átszervezték az ezredet A 16. határvédelmi zászlóalj kötelékében, amelynek parancsnoka Lakos százados volt — megalakult a karhatalmi század, parancsnoka Féber fános főhadnagy volt. Ide tartoztak a még élő újváriak közül: Hajdusek Mihály, Zsigrai István, Heller Maxi, Stanc fenő, Lavacska János és mások. A forradalmi zászlóaljat hét és feles ágyúkkal, gépfegyverekkel és páncélvonattal erősítették meg. Június 3-án súlyos harcokban felszabadította Újvárt. Városunk születte és lakosa, Lavacska fános elvtárs mint öntudatos munkás, vöröskatona, szakaszparancsnokként fegyverrel harcolt a dolgozó nép osztályuralmáért. 1906-tól szervezett munkás. A CSKP városi szervezete megalakulásának zászlóavató ünnepségén felesége mint zászlóanya, rövid beszédet mondott a jelenlevőknek, mafd esküre szólította őket: „Eletük árán is védjék meg a világ dolgozóinak e jelképét, a vörös zászlót!" Lavacska János elvtárs a 20as években a vörös cserkészek parancsnoka volt, 1939-ben, amikor a cipőkirály Bata megvette az úfvári bőrgyárat, Lavacska Jánost hat kommunista munkással együtt elbocsátotta. Lavacska elvtárs az SZLKP újvári IV. utcai alapszervezetének az elnöke volt 1966-ig. Hat évtizede tevékenykedik a munkásmozgalomban. Napjainkban töltötte be 80. életévét. Ez alkalomból elvtársi üdvözletünket küldjük, értékelve érdemdús munkásságát. PÁLENYIK FERENC A televízió, a villanyáram és a Nincsenek illúzióim a bürokrácia megszűnéséről, de az, amiről Deák Teréz tudósítónk számol be legutóbbi levelében, olyasmi, ami humorista tollára kívánkozik, avagy akár egy kiváló, az ún. életből merített vígjátékot is lehetne róla írni. Miről is van szó? Csupán arról az igen egyszerű esetről, hogy még 1968 októberében a Kelenyei (Kleňany) és a Szécsénkei (Sečianky) Helyi Nemzeti Bizottság azzal a kéréssel fordult a Szlovák Televízió Igazgatóságához, hogy valahol a környéken állítsanak fel egy erősítő adóállomást, mivel ennek hiányában sem az említett községekben, sem a környékén sem a pozsonyi sem a besztercebányai tévé adásait nem tudják fogni. A Szlovák Televízió vezetősége dicséretére legyen mondva, nem habozott a kérésnek eleget tenni, és 1969 januárjában az erősítő adóállomás berendezéseit leszállította, a szerelési munkákkal pedig a Kelenyei Efsz-t bízta meg. A szövetkezet az állomást egy héten belül fel is szerelte, s az, bár azóta egy év telt el, mégsem működik. Vajon miért? (Rejtvénypáiyázatba illő kérdés, j Hát egyszerűen csak azért nem működik, mivel működtetéséhez — ezt a kisgyermek is tudja — villanyáramra van szükség. Akkor talán azért nem működik, mert nincs villanyáram? No, erre nem lehetne olyan egyértelmű választ adni, mivel áram van is, meg nincs is. Ez pedig hogyan lehet? Hát úgy, hogy az erősítő adóállomástól alig 200 méternyire húzódik a villanyvezeték. Akkor talán az a baj, hogy erre a 200 méternyi távolságra nem lehet bekötni a hálózatba a erősítőállomást? Ami azt illeti, hát lehetne, hiszen ennél százszorta, sőt ezerszerte hosszabb távolsági vezetékek is vannak, csakhogy ... Igen, kedves nézőim, akarom mondani, olvasóim, ez a „csakhogy" olyan csakhogy, amely két járás mezsgyéjén fekszik. Ugyanis arról az igen bonyolult, nehéz, beláthatatlan nehézségek leküzdéséről és hasonlókról van szó, hogy az erősítő adóállomás a lévai, a villanyvezeték pedig a nagykürtösi járás területén van. A Kelenyei Efsz szívesen elvégezte volna a villanyáram bevezetését is, csakhogy a járások közti határra hivatkozva ezt a munkát — már mint a villanyáram bevezetését az erősítő adóállomásra — nem engedélyezték. Nem marad más hátra, mint az, hogy megkérjük mind a Lévai, mind a Nagykürtösi Járási Nemzeti Bizottságot: próbáljanak megegyezni ebben a roppant bonyolult kérdésben. Ha pedig másképp nem megy a dolog, akkor arra kérjük a Szlovák Televízió igazgatóságát, hogy ha kell, akkor hatalmi szóval és három saját villanyszerelővel döntse el ezt a pofon egyszerű dolgot. Miért nem mondják be a vonatok indulását magyarul is? Az utazóközönség részéről nem egyszer elhangzott már az az óhaj, kívánság és igény, hogy a magyarlakta Dél-Szlovákia vasútállomásain a hangosbenmondón ne csak szlovákul, hanem magyarul is közöljék a vonatok érkezését és indulását, illetve útirányát. Legutóbb több érsekújvári olvasónk fordult hozzánk ezzel a kéréssel, amit többek között azzal indokolnak, hogy az érsekújvári állomáson sok magyar utazik keresztül, köztük idősebb emberek, tehát olyanok, akik egyáltalán nem tudnak szlovákul, még csak annyit sem, hogy megértsék! „Vigyázat, az l-es vágányra beáll a Komárom felé induló vonat, amely ekkor és ekkor indul." Sok zűrzavarnak, futkosásnak és félreértésnek lehetne ezzel elejét venni. Mi a magunk részéről egyetértünk azzal, hogy Dél-Szlovákia vasútállomásain — ahol is az utasok túlnyomó többsége magyar — a hangosbemondón magyarul is közöljék a vonatok érkezését és indulását. Hangsúlyozzuk, sok zűrzavarnak lehetne ezzel elejét venni, mivel az a helyzet, hogy az utazóközönség nem értve a szlovák bemondót, egyik vasutastól a másikhoz szalad, s kérdezi meg magyarul azt, amit szlovákul nem értett meg, s a vasutasok a legtöbb esetben — becsületükre legyen mondva — készséggel és magyarul adnak felvilágosítást. A helyzet megoldását éppen az a körülmény, hogy az ezeken az állomásokon szolgálatot teljesítő vasutasok zöme tud magyarul, nagyon megkönnyítené. Nem volna tehát szükség arra, hogy új alkalmazottakat vegyenek fel, hanem csupán arra, hogy ebben a kérdésben kellő jóindulatot tanúsítva, megfelelő intézkedés szülessék. Éppen ezért arra kérjük a Keleti Vasútvonal Igazgatóságát — tekintve, hogy a kérdés az ő hatáskörükben is megoldható —, vizsgálják felül, hogy a kérdés megoldásában mit tudnának tenni és álláspontjukról az utazóközönséget az Új Szó hasábjain tájékoztassák. Az esetleges félreértések és belemagyarázások elkerülése végett újból hangsúlyozni szeretnénk: Dél-Szlovákia vasútállomásairól van szó, nem pedig Zilináról vagy Ružomberokról. 25 kilométert 3 óra alatt? A párkányi cellulóz és papírgyár munkásainak, alkalmazottainak jelentős része a környező falvakból jár be. Ezek az emberek kora reggel mennek, délután, estefelé térnek haza. Már ez a mindennapos utazás sem kellemes, s még kevésbé nevezhető annak, ha ezt az állandó utazást különféle bonyodalmak nehezítik. Például, ha a délután haza igyekvő munkás nem kap csatlakozást. /. P. barti olvasónk éppen erre panaszkodik. Mint írja, Párkányban felszállnak a zselízi autóbuszra, ami viszont ritka kivételtől eltekintve legalább 15 percet késik. Barira Kéméndről volna csatlakozásuk, mivel azonban a zselízi késik, a Kéméndről induló pedig nem várja be, órák hosszat kénytelenek várni a következő autóbuszra, aminek viszont az a következménye, hogy csak este 5—6 órára érnek haza, vagyis a mindössze 25 km-nyi utat több óra alatt teszik meg. Olvasónk megírja, hogy ezzel a panaszukkal már több ízben fordultak mind a párkányi, mind az érsekújvári ČSAD kirendeltségéhez, de mindeddig hiába. Igy hát most mi kérdezzük meg a C S AD érsekújvári járási igazgatóságát, mit szándékoznak tenni az említett késés megszüntetése, illetve a megfelelő csatlakozás biztosítása érdekében? Válaszukat mielőbb várjuk. Életveszélyes állapotban a lontói iskola Köztudott, hogy államunk súlyos milliókat költ az oktatásra, ezen belül az új Iskolák építésére. Éppen ennek ismeretében — enyhén szólva is — megdöbbenéssel olvastam Szabó Márta tudósítónk levelét, melyben arról számol be, hogy a lévai járásba tartozó Lontó községben az iskola már olyan állapotba került, hogy a hivatalos szervek életveszélyessé nyilvánították. Szükségszerűen felmerül a kérdés: az illetékes szervek —> a hnb és a jnb — hogyan engedhették meg, hogy a lontói iskola ilyen állapotba kerüljön? Mint tudósítónk írja, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a helyi nemzeti bizottság két pártra szakadt ebben az ügyben. Az egyik rész új iskola építése mellett tört lándzsát, a másik rész pedig megelégedett volna egy általános tatarozással. Végül is a vita eldöntésére a körzeti hivatal bizottságot nevezett ki, amely aztán megállapította: az épület iskolának alkalmatlan, életveszélyes, és nagyobb havazás vagy esőzés következtében összedőlhet. A Lévai Járási Nemzeti Bizottság megígérte egy új iskola felépítését vagy legalább a régi tatarozását. Ám az ígéret a hnb többszöri sürgetése ellenére is mindmáig csak ígéret maradt. Erre fel viszont a hnb kijelentette, hogy az esetleges szerencsétlenségért a felelősséget nem vállalja. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Most, az adot esetben még nem arról van sző, hogy a bekövetkező szerencsétlenségért ki vállalja és ki nem vállalja a felelősséget, hanem arról, hogy a szerencsétlenséget elkerülendő, mit szándékozik tenni a Lévai Jnb a lontói irkola ügyében? Vendéglók, étlapok, árak Mondhatnám, hogy csak alkalmul szolgál Máté István felsőrási (rimaszombati járás) olvasónk levele, hogy több más olvasónk levelei és saját tapasztalataim alapján néhány szót ejtsek a vendéglőkről és a vendéglökkel kapcsolatos helyzetről. Olvasónk megírja, hogy rendszeresen jár ebédelni a tornaijai Buck-étterembe, de egyre több bosszantó eset történik vele. Főleg arra panaszkodik, hogy az étlapon feltüntetett ételek közül többféle a valóságban nem kapható, elfogyott, de a személyzet nem vesz annyi fáradságot, hogy az étlapról kihúzza. Ellenkezőleg, a megrendelést felveszik, s aztán 20—25 perc múlva, de akkor is csak külön reklamációra közlik a „kedves" vendéggel, hogy a megrendelt étel már elfogyott. Szintén gyakori eset, hogy a húshoz más körítést adnak, mint amilyen az étlapon fel van tüntetve. Az ilyen és az ehhez hasonló esetek szinte említésre sem méltók vendéglátó Iparunk — tisztelet a kivételnek — általános helyzetéhez viszonyítva. Ismeretes, hogy a szövetségi kormány január 1-vel árstoppot rendelt el, és ez érvényes a vendéglátó iparra is. Éppen Ideje, mert ha az utóbbi években elszabadultak az árak, akkor ez különösen vonatkozik a vendéglőkre, éttermekre. Nem az osztályon felüli, luxus helyekre gondolok, ezek a mindennapi ember számára nem mérvadók, hanem azokra a II.—IV. osztályú vendéglőkre, amelyekbe a dolgozó és kispénzű embert a gyomra vagy a sorsa beviszi. Emlékszem, hogy azokban a vendéglőkben, melyekben egykét évvel ezelőtt csak ritka esetben lehetett találni az étlapon 10 koronánál drágább ételt, ma éppen az ellenkezője tapasztalható. No, és aztán az az ún. százalék, amit a számla végösszegéhez számítanak. A legtöbb vtszszaélés ezen a téren tapasztalható. Ugyanis a rendelkezés úgy szól, hogy a százalékot a számla végösszege alapján lehet felszámolni, ezzel szemben számtalan helyen és főleg italféléknél (pl. sör) tételekként számolják. S ha egy jókedvű asztaltársaság sörözni kezd, akkor bizony a pincérnek ilyen úton is „csurran-csöppen" valami. Hogy mi volna a megoldás? Nem utolsósorban az, hogy a vendég ne nyugodjék bele abba se, ha csak 10 fillérrel is meg akarják rövidíteni. BÁTKY LÁSZLÓ 1970. I. 29.