Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-23 / 19. szám, péntek

SZABÓ ISTVÁN: UTOL Ferenc bácsi egy téli vasárnapon tekintélyét is eljátszotta a család szemében. Már régóta nem vették komolyan sem a fia, sem az unokái, szavára ügyet sem vetettek, még a tizenhárom éves Katica is felülről kezelte az öreget, néha rá is pirított, mintha ó lenne a felnőtt, nagyapja pedig éretlen és oktondi gyerek. S akármit bíztak rá, nem tudta jól elvégezni: ha dologhoz nyúlt, mindig gyöngéd pirongatás lett a vége. Az öreg ilyenkor megszégyenülten vonult el egy sarokba bánatával. Pedig nagyon szerette volna hasznossá tenni magát, hiszen azonkívül, hogy nyolcvanesztendős elmúlt, nem volt semmi baja, még tudott mozogni, s meglátta a munkát — de a fiatalok nem engedték nyúlni semmihez. Ferenc bácsi nyugtalanul tengett-lengett köztük, rosszul érezte magát a tétlenségben. De egy vasárnap estén Gizella, a menye, moslékkavargatás közben így szólt a konyhában ténfergő öreghez: — Összeszedhetné odakint a tojást, édesapám. Mindjárt sötét lesz, s még annyi a dolgom. Ferenc bácsiba mintha visszaköltözött volna az élet. Boldogan kezdett nyüzsögni, szinte lámpaláza volt, hogy végre neki is adtak valami munkát. Ügyetlen buzgalommal kapkodta magára a télikabátot. — Hol a kisvéka? — Annak a két-három darabnak? Be tudja hozni a markában is — mondja az asszony, s már szaladt kifelé a moslékkal. Ferenc bácsi, körülnézett még a konyhában, de mivel a kisvékát nem látta sehol, motyogva és élénk igyekezettel kicsoszogott a házból. Meggörbülve, mintha a földet szagolná, keresztülvágott az udvaron a fészer felé, ahová tojni jártak a tyúkok. Buzgón cipelte öreg rozoga testét s két karjával még evezett is, hogy gyorsabban haladhasson. A menye utána szólt: — De össze ne törje ám a tojásokat! Ferenc bácsi sértődötten legyintett, s megtörülte orrát a kabátja ujjával. A fagyos januári este kicsalta még a könnyeit is, testét azonban átjárta a hideg, ujjai meggémberedtek. Remegő szájjal motyogta: — A fene ezt az időt! — De nem zúgolódás volt ez, inkább elismerő bók a télnek, s benne az az öröm, hogy azért is idekinn mozog még. Befordult a fészerbe, ahol már elég sötét volt. Szűk helyeken kellett mozognia. Átpréselte magát a szekéroldal, meg a falnak támasztott borona között. Keze már nyúlt a sarokban derengő fészek felé, hogy van-e benne tojás. Nem látta, mert boronafogak meredtek JÁR A az arcába, s a fejét félre kellett előlük fordítania. Szuszogott, nyújtogatta a kezét. Hogy a tyúkféle nem gondol arra, vajon elférnek-e gazdái is ott, ahol ő be tud csúszni! De nem csüggedt. Csontjai nyikorogtak, míg elérte a fészket. Micsoda? Négy tojás? Nem akart hinni a kezének, többször végigtapogatta a szalmát, mindenhogyan négy darab! Boldogan szedegette elő a tojásokat, s bár reszketett a hidegtől, most nem törődött vele. Közben hallotta, hogy a kutya élénken ugat valakit az udvaron, talán látogató jött, vasárnap ejti latogató. Áthúzott a másik sarok felé, s közben tarkóját beleütötte a fölfelé meredő taligarúdba. Szitkozódott, de azért nem volt mérges igazából. Pelyva hullott a gallérja alá, nem érezte, drót akadt a kabátjába, s leszakította a nemrég odacsapott foltot, nem törődött vele. Szeme az új fészekre tapadt. Abban is fehérlett három tojás. Hihetetlenkedve nézte. S míg bal kezével óvatosan melléhez szorította, amit a másik fészekből szedett össze, jobb kezével e hármat halászta elő. Orrahegyén nagy, ezüstös csöpp remegett, nem tudta letörülni, magától meg nem szakadt le. Ujjai kékremeredtek a hidegtől. Kikecmergett a fészerből, magához szorítva a hét tojást — több nincsen, de ki hitte volna, hogy ennyi is akad? Két-három darab — mondta a menye. Lám, nem kettő-három, hanem hét. Mégis jó lett volna megkeresni a kisvékát. A maga igazától eltelve, megindult a ház felé. jócskán besötétedett, odabenn már égett a lámpa. Két keze majdnem megfagyott a tojásokon, szemét, elborították a hidegfacsarta könnyek, alig látott, orrahegyén pedig makacsul remegett az a jókora fehér csöpp, s nem akart leszakadni. Hogyan törülje le? Majd odabenn — gondolta s buzgón haladt zsákmányával az udvaron, csontjai remegtek, úgy átjárta testét a január kemény fagya. Ujjait már nem is érezte, csak el ne ejtse a tojásokat. Jó lenne most az a kisvéka. De már mindössze tíz lépés az ajtó. Gémberedett szája boldog mosolyra húzódott: milyen nagyot néznek majd odabenn. Csoszogott, csoszogott, nyolcvanesztendős dereka még jobban meggörbült az igyekezettől. Az ajtóban majdnem megbotlott az eléje törleszkedő kutyában, be akart az is surranni a melegre. — Menj innen — mondta neki aggodalmasan — menj innen, Fuxi! Féltetően szorította magához a tojásokat. A kilincset könyökével nyomta le. Aztán belépett s körülnézett a konyhába. Már együtt volt a család, s egy idegen fiú is ült az asztalnál, a kis Katica mellett, Ferenc bácsi már több ízben látta itt a fiút, de nem tudta, kicsoda. Ferenc bácsi már nem ismerte a fiatalokat. Ügyefogyottan állt az ajtóban. Erre nem számított s most nem tudta, mit csináljon. Kékrefagyott két keze a tojásokhoz tapadt, orra hegyén csillogott az a fényes gyöngy, szippantott egyet, de mi haszna? A család meg bosszúsan nézett rá, Katica lesütötte szemét a fiú mellett. Az ünneplőruhás fiú felpattant s odalépett az öreghez. — Jó estét, Ferenc bácsi — mondta barátságosan, s a kezét nyújtotta. Az öreg meglepődött. Vele már nemigen szoktak kezet fogni a látogatók. Közben a fiú észrevette, hogy a vénember jobbja nem szabad, s visszaejtette üdvözlésre nyújtott kezét. Csakhogy már Ferenc bácsi keze is megmozdult a fiú felé. Négy puha kis csattanás a konyha kövezetén. A fiatalember hátra ugrott, de hát későn. A tojások ráfröccsentek sötétkék nadrágjára. Nézte, aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Katica felsikoltott, majd halkan elsírta magát. Ferenc bácsi fia, János, káromkodott az asztalnál, az asszony felugrott: . — Nahát — móndta a toprongyoson, s dermedten álló öregembernek — nahát édesapánkI — Semmi, semmi — mondogatta a fiatalember. Rá sem mert nézni a nadrágjára. — Katica, valami ruhát áztass be — szólt vörös szégyennel az asszony —, ne haragudj Laci. Majd valahogyan ... — meleg vízzel megpróbáljuk. — Nem számít, Gizella néni — ha daria a fiú. — Nagyapa — zokogott fel Katica, és dühödt kis szemét eltakarta kezefejével. Ferenc bácsi rémülten állt, két szeme sorra járta a többiek arcát. Lesújtó harag tekintett rá minden felől. Görcsösen szorította a maradék három tojást. A fiú meg mosolygott kínjában, s ilyesmit dadogott. — Nem, nem számít, hiszen ... Majd benzinnel én is. Az öreg kicsire húzta magát a szemek verése alatt. — Már azt sem lehet rábízni — csikorgott arcába a fia — menjen onnan az ajtóból!... És törölje meg az orrát. S míg az öreg elvonult a homályos sarokba, ahol az ő helye van, úgy nézett utána, mintha fel akarná falni. Katica sírása nem akart csillapodni. A fiú leült melléje s ügyetlenül vigasztalta. — Mutasd — szólt Lacinak. A fiú szégyenkezve nyújtotta előre lábait. — Nahát — csodálta és sápadtan kezdte törülgetni a jókora sárga foltokat — már csak szégyent tud hozni az ember fejére. — Dehát nem tehet róla — mondta Laci. A kislány nem mert odanézni, hogyan szorgoskodik az anyja. A sarokban pedig ahová az öreg gyorsan elhúzódott, olyan csöndesség honolt, mintha Ferenc bácsi már nem is léleazett volna. Tóthpál Gyula felvétele (Folytatás a 9. oldalról) tenni épp a bolondgombát, de mindig azt, aki feltálalta. M

indezek számba vétele után egy sokkal általánosabb kérdés vetődik fel a fossz versek problémájánál, mégpedig a költészet és a valóság viszonya, mely magába foglalja a költészet és nemzet, illetve nemzetiség problémáját is, éppen úgy, mint a hagyomány és korszerűség problémáját, s ezen túl a helyes eszmei tájékozódás kérdését. Ennek a kérdéskomplexumnak szerves része a források, és különböző irodalmi hatások kérdése is. Szalatnai Rezső végeredményben helyesen tapint rá, mikor megállapítja, hogy a fiatalok a szlovák szürrealizmust Utánozzák, de hogy nincs magyar lírai élményük, ez azonos értelmű lenne azzal az állítással, hogy nem olvasnak magyar irodalmat, nem ismerik a magyar költészetet. Alkalmam volt meggyőződni arról, hogy igenis Ismerik. Nap nap után figyelnek rá. Csakhogy a mi helyzetünkben másképp vetődik fel a kérdés. Sokszor elhangzott már a megállapítás, hogy ez a nemzetiségi irodalom három kultúra határmezsgyéjén keletkezett, s így elképzelhetetlen, hogy a közvetlen szomszéd irodalmak ne legyenek hatással rá, Igen; egészen az utánzásig, különösen akkor, ha közvetlen magyar példák hiánya, és a sokszor konzervatív magyar irodalmi felfogás kényszeríti erre. A magyar irodalomtörténetben ilyen jelenségek nem is olyan egyedülállóak, s elég, ha Gyöngyössy, Kazinczy és Kölcsey korára utalok. Nem bűn ez, inkább erény, különösen olyan korban, mikor Magyarországon az alkalmi Kassák ovációk ellenére, Kassák költészetét még mindig a magyar líra egy mellékágának tekintik. Igy Szalatnai Rezső hiába hivatkozik Kassákra, aki csaknem egész életén át inkább elmarasztalás tárgya volt, mint követendő példa. S egyáltalán elképzelhető-e, hogy olyan irodalmi korszakban, amit a törvénytelenségek felszámolása, a szocialista társadalom belső erőinek megújhodása, a rehabilitációk és a perek áldozatainak politikai reaktivizációja determinált, a szlovák irodalom hatás nélkül maradjon a kisebbségi magyar költészetre? Más kérdés aztán, mit milyen mértékben, és hogyan asszimilál, önmaga gazdagodására, vagy specifikus voltának és jellegének feladására vezet-e mindez. Szalatnai hiába idézi a fiatalck -fejére Móricz Zsigmond jóindulatú figyelmeztetését: „Az utódállamokban nem fejlődhetik ki más magyar kultúra, mint Magyarországon. A magyarság az egész emberiségnek csak egyféle kultúrát adhat, amit nyelvi és szellemi együvétartozás termelhet ki." A nyelvi és szellemi együvétartozás, a nyelvi közösség nem mindenütt tény, ahol magyar nemzetiségi irodalom létezik, annak ellenére, hogy bizonyos gátló tényezők a kölcsönös tájékoaódást sokáig kedvezőtlenül befolyásolták. Csakhogy manapság ez a kérdés is másképpen vetődik fel. Mert kérdéses, hogy egy kultúrát kizárólag a szellemi és nyelvi együvétartozás határozza-e meg, vagy inkább a valóság ellentmondásai, amelyek szükségszerűen tükröződnek ebben a kultúrában és tegyük hozzá: irodalomban. Nem Móricz Zsigmondnak, hanem a dialektikának kell igazat adnunk. Az egyféle kultúra követelménye lényegében egységes nemzeti kultúra igényét támasztja olyan körülmények között, mikor a magyar nép nemzettéválásának folyamatát a nemzetközi erőviszonyok elakasztották. Ma már az is kérdéses, hogy ami 1848ban Erdély és Magyarország uniójának kimondásával államjogi szempontból is realizálódott, s amit a hatvanhetes kiegyezés kompromisszumosán szentesített, tényleges és teljes nemzettéválás volt-e? A magyar uralkodóosztályok jóvoltából a földreform és más szociális kérdések Magyarországon soha nem oldódtak meg, tehát soha igazi, még kossuthi értelemben, tehát polgári értelemben vett „érdekegyesítés" ssm jött létre. Ezért az uralkodó osztályok nem is támaszkodhattak a széles néprétegekre. A pclgári forradalom nem valósult meg következetesen, de a burzsoá fejlődéssel járó antagonizmusok, főleg nemzeti antagonizmusok az egykori magyar állam bukását előidéző vadsággal kiéleződtek. Ezt a bukást megelőzni, később pedig hatálytalanítani akaró uralkodó osztályok a magyar nép sorsát az európai, főleg német nagyhatalmi politika uszályába kötötték. S ez volt az igazi útvesztő és úttévesztés. Ez volt a magyar nép nemzetté válásának legfőbb gátja, akadályozója és ez vetette vissza a nemzettéválás folyamatát. Jh magyar nemzeti kultúrá^ nak és irodalomnak van egy budapesti, pozsonyi újvidéki, kolozsvári vagy bukaresti centruma is, és ez csak a történelmi okok következtében beállt állapotot tükrözi. Egyféle, vagyis — nemzeti irodalom, ebből a sokféleségből nem úgy áll elő, hogy centrikus magyar igények szerint hatálytalanítjuk saját magunkat, mert ezt a többcentrikus képletet jámbor óhajjal hatálytalanítani nem lehetséges. Csakis egy kölcsönös áramlás, amit a szocialista Integráció talaján lehetséges elképzelni, segítheti elő a valóban nemzeti, és valóban szocialista Irodalom létrejöttét. Csakhogy az integráció nem egyszerű összeadás, nem is önmagunk feladása, hanem szervesen kialakuló egység. Ha a nemzetiségi- irodalmak szántszándékkai fel akarnák adni specifikus jellegüket, akkor sem tehetnék, mert a történelmet, a tényleges folyamatokat nem lehet semmibe venni. Ha van még magyar nemzeti irodalom, az éppen úgy van, ahogy van, s mint ilyen tükrözi a nemzet állapotát, a szomszédokhoz való viszonyát, s a nemzetiségi kultúra és irodalom központjainak léte bizonyítja éppen, hogy ez a viszony nem romlik, hanem az adott történelmi helyzetben a kölcsönösség és a nemzetek egymásra utaltságának jegyében fejlődik. Igy tehát az irodalmi hatások kérdése is sokkal tágabb, sokkal általánosabb s a magyar nemzet sorsának alakulása szempontjából sokkal fontosabb kérdés, minthogy azt Szalatnai Rezső veti fel, lényegében a szomszéd népekhez való viszonyunk kérdéseivel terhes, és egyáltalán nem szűkíthető le az egyszerű utánzás és epigonizmus kérdésére, bár ez is tagadhatatlanul létezik, olyannyira, hogy egyes költők még a cseh vagy szlovák mondatszerkezeteket is lemásolják. A legutolsó és legkényesebb kérdés pedig: ha Magyarországon — még ott is — olyan gyanú árnyéka vetődött a szlovákiai magyarságra, ahogy azt Szalatnai Rezső állítja az Űj Ifjúságban közölt cikkében, akkor hogyan várjunk el jobbíndulatú magatartást nem magyar környezetben, s hogyan lehetséges, hogy ez a gyanú húsz év múlva Fábry Zoltán védőiratának hatására egyszeriben megszűnt. Ez azonos értelmű lenne a csodával. Feltételezhetünk másfajta, inkább a tapintat és körültekintés sugalmazta magatartást is, ahogy azt Dobozy Imre fogalmazta meg a szlovákiai magyar írók és a Magyar írószövetség képviselőinek találkozása idején Budapesten. Eszerint a szlovákiai magyar irodalommal azért foglalkoztak oly keveset Magyarországon, mert gyakran nehéz megítélni, mi használ, esetleg mi árthat nekünk. Az utóbbi évekre vonatkoztatva ezt a megállapítást érzem igaznak és helyesnek. r írásom célja az volt, hogy • figyelmeztessek az esetleges vita lehetséges buktatóira., A vita kívánatos és szükséges is volna, de nem merülhet ki egy kezdeteiben sokfé le gyengeségről árulkodó irodalmi törekvés elmarasztalásában, mielőtt a csak valamelyest is fölmérhető s az összegezés alapjául szolgáló irodalmi termékek legalább antológia formájában napvilágot láthattak volna, hanem ölelje fel a már eddigi vitáink során is felmerült, de megoldatlanul maradt kérdéseket. Mert valóban szükségünk van arra, hogy vizsgálat tárgyává tegyük irodalmi, esztétikai és kritikai gondolkodásunk minden kérdését, ami méltó vállalkozás lénne az írószövetség magyar szekciójához és sajtónkhoz. Ám ehhez nem elégséges ürügy az eléggé véletlenszerűen megírt és közölt Szalatnai cikkek sorozata, illetve egy cikkének három vagy négy változata. BÁBI TIBOR