Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-22 / 18. szám, csütörtök

(A cikk elejét tegnapi számunkban közöltük.) Egy meg nem nevezett elvtárs ezután hozzáteszi, hogy „olvasta Dubček elvtárs beszédét és két változtatást javasolt neki. A beszéd szomorú és semmi esetre sem olyan, amilyet az emberek várnak ... Kihúztam a beszédből egy mondatot, ahol Dubček elvtárs azt mondta volna, hogy nem mondhatjuk ki a dolgokat úgy, ahogy gondoljuk, és ahogy megszoktuk, hogy megmondjuk — szabadon, nyíltan, ez soknak látszott nekem és sajnáltam, hogy ilyen mondatot kellene elmondania". Azután kijelenti, hogy meg van győződve róla, „.. .ha Dubček elvtárs nem teszi magáévá ennek a plénumnak és kongresszusnak a pozícióját, kénytelenek leszünk elválni tőle... Nem állíthatjuk fejük tetejére a dolgokat és nem őrizhetjük meg Dubček elvtárs presztízsét abban az esetben, ha nem helyezkedik ugyanerre az álláspontra és megáll a félúton, mint ahogy megálltak az elvtársak januártól augusztusig. Ezért futottunk el oda, ahol vagyunk. Március elejétől figyelmeztettük az elvtársakat, hogy hibát követnek el, hogy demokratikus illúzióik vannak, hogy nem törődnek a szilárd vezetéssel, a szilárd állammal, a függetlenséggel, hogy nem állnak ki elég energikusan az úf politikáért . Majd ezekkel a szavakkal fejezi be beszédét: „...nem lehetett másként reagálni, mint ahogy az történt, hogy ez a lényege a nem egyenjogú megállapodásoknak, hogy ebben az országban már sohasem fogunk beszélni a Szovjetunióhoz fűződő barátságról s a kérdés az, hogy az elvtársak ki akarnak-e törni ebből az egyenlőtlen helyzetből". E beszédre az elvtársak javaslattal reagáltak, hogy háromtagú küldöttség menjen Dubček elvtársért, és hívja meg az • értekezletre, kérje meg, hogy ne mondja el a beszédét, vagy tájékoztassa Dubček elvtársat az itteni légkörről és nézetekről. „Az álláspontot, mellyel gyakorlatilag egyetértésüket fejezték ki — mondja Kabrna elvtárs —, tulajdonképpen már megvalósítottuk. Mintegy 8 perccel ezelőtt telefonon felhívtuk Dubček elvtársat, választ nem kaptunk. Špaček elvtárssal beszéltünk, nem adott választ, ment, hogy elintézi a dolgot". Négytagú bizottság megválasztása után, amelyben K. Bejček, Zelenková, Vojáček és Pozlár elvtársak kaptak helyet, Simon elvtárs válaszolt a kérdésekre az eredeti tájékoztatás szellemében. A „proletár internacionalisták" arculata A délutáni ülésen Zelenková elvtársnő nyitja meg a vitát. M-ivel a jegyzőkönyvben hiányzik a gyorsírási feljegyzés, a kladnói Bejček elvtársnak adjufc át a szót, aki arról a problémáról beszél, „adjuk-e vissza megbízatásunkat, vagy sem." Tudjuk, hogy a legutóbbi események után megingott a vezető elvtársakba vetett bizalom ..., hogy számunkra elfogadhatatlan jeltételekbe egyez tek bele ..." Véleménye szerint a mandátumról le kell mondani, és át kell gondolni, hogyan működhetnének együtt a küldöttekkel, amennyiben a helyzet nem úgy fejlődik majd, ahogy ez szükséges. J. Sabata rögtönzött beszédében visszautasítja a szerinte elfogadhatatlan javaslatot. „Felvetődött a kérdés és javaslatot is terjesztettek elő a funkció megszüntetésére, hogy ezáltal valaki előtt megnyissuk az utat. Ha már megszületett ez a Javaslat, még ennyit akarok hozzátenni: hosszú időn keresztül arra neveltek bennünket, ne higgyünk egy embernek, mivel ez erkölcst és politikai szempontból is hihetetlen pozíció. Dubček elvtárs január óta több súlyos politikát hibát követett el." J. Sabata a továbbiakban elmondotta, hogy „szerettük Dubček elvtársat, mint a párt képviselőjét és támogatni akartuk tekintélyét. Abban a pillanatban, amikor érinthetetlenné nyilvánítjuk, még akkor is, ha a demokráciáról beszél, nem lesz demokráciánk ..." Kategorikusan visszautasította a javaslatot és azt tanácsolta, fontolják meg a kongresszus funkcióinak összetételét, azzal, hogy a kongresszust a lehető legtöbb nemzetközi résztvevővel azonnal összehívják. E felszólalás további olvasása közben minden becsületes kommunista szíve elszorul, mi mindent jelent ki ez az „elitcsoportbeli" személy. A szó szoros értelmében kéntüzet okád, amikor megszállással vádolja a szovjet elvtársakat és azt mondja: ... ,A megszállás terve kudarcot vallott és a megszállók csak különböző fondorANNA SVAROVSKA: kell egyetértened, da ez van ... Mi meg voltunk róla győződve, hogy szörnyű tragédiára kerülhetett volna sor. Mi csinálhatunk magunkból hősöket, mint állampolgárok, de nem mint vezető tényezők." S hogy még világosabban lássuk, hogyan gondolkodik J. Smrkovský, hadd folytassa Ismét ő maga: „ ... Aztán természetesen a XIV. kongresszuson, vagyis ,a második fordulóban, ismét 'meg lehet választani ugyanezt a KB-t. Ezt senki sem akadályozhatja meg. Nagyjából ilyen elképzeléseink volkünk ilyen helyzetben nincs jogunk, hogy tanácsnak nyilvánítsuk magunkat... Üljön öszsze az elnökség, tűzze ki a KB tárgyalásainak sorrendjét, s ott majd döntenek ..." J. Litera azonnal indítványozza ennek a javaslatnak az elfogadását, már csak azért is, mert ,ja Vencel téren olyan a helyzet, hogy tragikusan végződhet. Üljön össze az elnökség azokból a tagokból, akik felen vannak, és ez elé a plénum elé terjesszenek javaslatot a megoldásra. Különben olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy A NÉMA TANÚ latokkal, nyomással, fenyegetésekkel, becstelen módszerrel tudják megőrizni tekintélyüket ..." j. Sabata a „Ki mint él, úgy ítél" közmondás szellemében azzal fejezi be a vitát, hogy „ ... az elvtársak számoljanak be a megkötött titkos megállapodásókról...". Ugyanilyen szellemben lép fel L. Sochor. Támogatja azt a javaslatot, hogy mondjanak le megbízatásukról, de szerinte csak a kongresszus előtt, mivel „.. .ő maga ezt nem teheti meg, mert ezzel elárulná a pártot . További szavaival azonban szégyenkezés nélkül elárulja: „... Számos tényező a mi javunkat szolgálja. A megszállás kudarcot vallott. A megszállók vesztesek és csak katonai téren értek el sikert. A nemzetközi kommunista mozgalomban kudarcot vallottak. Csaknem teljesen elszigetelődtek. A megszállók belpolitikai, erkölcsi és ideológiai szempontból vesztettek ... Ezek a tények megsokszorozzák erőnket..." J. Litera is e kispolgári hisztéria támogatására sietett és felolvasta a prágai városi bizottság augusztus 27-i határoza-. tát, amely elvben elveti a tárgyalást és a moszkvai megállapodást. A továbbiakban felhívja Smrkovskýt, válaszoljon a reggeli vita során felmerülő kérdésekre, hogy meghatározhassák, mit csináljunk és mit javasolna. Továbbá azt követeli, hogy a tanácskozást a CSKP Központi Bizottságának plenáris ülésévé nyilvánítsák és „ ... mellőzni kell azt a kérdést, hogy ez kongresszus vagy sem, mivel véleményem szerint senkinek sem kell lemondania mandátumáról, sem bizonyos egyének, sem pedig a régi Központi Bizottság előtt". Kisebb vagy nagyobb adag hisztériával további szónokok — Paviištík, Kosík, Judl és Silhan is hozzászólt ehhez a kérdéshez. J. Smrkovský, aki szintén megjelent a tárgyaláson, patetikusan, tragikus hangon, sóhajokkal kísérve (a magnetofonszalag szerint) arról beszélt, hogy mennyit gondolkoztak a kivezető útról. Állást foglalt a XIV. kongresszussal kapcsolatban. És amint ez máiszokása, újból megmutatja kétarcúságát „ ... Közülünk senki, beszélve most a magam, Dubček, Cerník és további elvtársak nevében, nem gondolja, hogy a XIV. kongresszus, amely az önök és a mi Központi Bizottságunkat eredményezte, nem volt jogérvényesen összehívva, szabályellenes, vagy hogy rendkívüli körülmények között ült össze és ezért rendkívüli jellegű ...". Aztán belelovalva magát mondja, hogy „ ... országunk megszállásáról már régebben döntöttek. Az elvtársak ugyancsak tudatában voltak a politikai következményeknek. Feltételeztük, hogy a mi szocialista munkásmozgalmunk lényegében egy egész nemzedéknyi időre megbénul. Ennek tudatában voltunk. Tudtuk ezt azoktól a különböző tényezőktől, akikkel kapcsolatban voltunk. Tehát tudatában voltunk ennek, és mégis csináltuk. Itt nem csak politikai, ideológiai kérdések forogtak kockán. Hogy miről volt szó, azt helyesen itt Silhan elvtárs fogalmazta meg. Mtndanynyiunk nézete az, hogy stratégiai ^és katonai dolgokról volt szó." „Csehszlovákia visszavonhatatlanul a Szovjetunió hatalmi érdekkörébe tartozik", — mondja a továbbiakban. „És ez a valóság, amellyel ugyan nem tak, amikor erről egymás között vitatkoztunk és kerestük a kiutat." Azért, hogy a többiek szemében ő legyen a „hős állampolgár", s hogy mint politikus mit se „veszítsen" „forradalmi" csillogásából, a következőképpen reagált a moszkvai közleményre: «... Elzárkózni a közleménytől — elvtársak —, a közlemény az közlemény. Az elénk terjesztett javaslatot darabokra téptük, és igyekeztünk olyan közleményt megfogalmazni, amiért nem kellene szégyenkeznünk. Ennek az eredménye az, amit hallottak, s ami összehasonlíthatatlanul elfogadhatóbb, mint az, amelyet javasoltak." J. Sabata: „Ezt tudja ön, de nem tudja a nép." J. Smrkovský: „Amit elmondhatunk, azt el is mondjuk." J. Sabata: „Ha ugyan elmondhatják ..." J. Smrkovský: „Ha lehetőség adódik, azt válaszoljuk, hogy van megoldás. Összehasonlítva az 1938-as évvel — akkor tudtuk, hogy ez nem fog soká tartani. Es 6 évig tartott. Most azt gondoljuk, hogy ha bármilyen formában is szembehelyezkedhetnénk az új megszállással — ez naivitás. Azt kellene mondanunk, hogy az új nemzedék rezignálni fog az úf állami tevékenységgel kapcsolatban." (Itt már igazán nem tehetünk egyebet, mint hogy felsóhajtsunk: Miféle káderpolitikát űz a párt, ha ilyen politikusokra esik a választása? — A. S.) Az antikommunizmus érvei A vita folytatódiik. S. Simeček arról beszél, hogy ő egyáltalán nem politikus, hogy az elnökségi tag funkciójába is csak úgy „belehuppant", és meghatódását ecseteli, amikor meglátta a Moszkvából visszatérő tényezőinket. „... A délelőtt folyamán azonban az érzelmek józan megfontolásba fordulnak. Megnyugtatólag hatott rám, amit az elvtársak a tárgyalások eredményéről mondtak ... Viszont a közlemény tartalma alaposan megrendített. Összehordott hazugságok a sztálinizmus idejéből .. .En nem hiszek egyetlen szavatolásnak sem, ami ebben a közleményben áll" — jelenti ki határozottan. Az érvekkel, amelyeket itt felsorakoztat (s amelyek már néhány felszólalásban elhangzottak), egyetlen nyugati antikommunista sem vallana szégyent. De folytassuk: „...A Szovjetunió képviselőinek nem számít — mondja S. Simeček —, ha egy vagy kétmillió ember elpusztul. Itt nyilvánvalóan egy embercsoport hatalmi állásáról van szó a Szovjetunióban ... Minden egyes állampolgárunk tudatában van annak, hogy a pártban a hazafiság és a nemzeti öntudat politikájának útjára tértünk, amelyet itt ötven éven keresztül szándékosan elhallgattattak. Ha reményünkben csalódunk, akkor felkészültünk arra, hogy tömegalapon megszüntessük ezt a szervezetet és kimondjuk, hogy semmiféle pártot sem ismerünk el." Ehhez V. Slavík bólogatva hozzáteszi, hogy „ ... valóban kialakulhat olyan helyzet is, amikor a megszállók arra várnak, hogy valami kitörjön. Mint a párt Központi Bizottságának teljes mértékben tudatában kell lennünk felelősségünknek ... és keresztül kell vinnünk, hogy az elnökség összeüljön." Egy hang a plénumből: „Netömeggyilkosságokért kell majd felelnünk." V. Slavík szavazásra bocsátja J. Litera javaslatát azzal, hogy „ezt az ülést a KB plénumává nyilvánítják, s megbízzák az elnökséget, hogy a tárgyalások és az adódó helyzet alapján dolgozza ki az eljárására vonatkozó javaslatot." Az indítványt elfogadták. Ebben a helyzetben J. Pelikán azt javasolja, hogy fogalmazzanak meg egy rádióközleményt, s ehhez J. Litera még hozzáfűzi: „Elvtársak, vegyék fel a kapcsolatot Mencl elvtárssal, és javasolnám, hogy a bizottságot, amelyet megválasztottak, egészítsék ki Mencl, Hájek és Kfen elvtársakkal, mert az elvtársak újabb információkat szereztek... és hogy öt percen belül terjesszék elő javaslatukat." „Elfogadom ezt a javaslatot, és az elnökség azonnal üljön össze" — dönt V. Slavík, és kihirdeti a szünetet. A tárgyalást 19 órakor kezdik újra. V. Slavík bejelenti: „ ... hogy az elnökség tanácskozása után indítványoztassék az állásfoglalás, illetve a néphez intézendő felhívás szövegének a megvitatása, mert a vysočanyi elvtársak azt mondják, hogy a közlemény nyilvánosságra hozása és a beszédek után mindenki erre vár." M. Vaculík felolvassa a KB nyilatkozatát, s a nyilatkozat körül folyó vitában még csak fokozódnak a radikális követelmények. Egy meg nem nevezett elvtárs arra figyelmeztet, hogy ezzel „tulajdonképpen elzárkózunk attól, amit Dubček elvtárs mondott ... hogy a KB találkozzék a XIV. kongresszus küldöttetvei." A nyilatkozatot megszavazták. Ketten ellene szavaztak, egy ember tartózkodott a szavazástól. És a „demokrata" Slavík a szavazásra úgy reagál, hogy követeli, „az elvtársak magyarázzák meg, miért szavaztak ellene." A plénum ellenkezése miatt azonban a választól eltekint. Pietropaulová elvtársnő a Központi Ellenőrző- és Revíziós Bizottság megbízásából kéri a KB-t, hogy a bizottság szavazatait ls csatolja ehhez a határozathoz. Majd bejelenti a bizottság ideiglenes vezetőségének összeállítását a következő elvtársak személyében: Kaplan (a bizottság vezetője), Kolmistr, Stika, Baudyšová, Rypel, Pietropaulová, Urban és négy szlovák elvtárs, akikkel a bizottságot még kiegészítik. A szlovákiai elvtárs azt ajánlja, vegyék fontolóra azt a tényt, hogy az 50 szlovákiai elvtárs közül csupán 10-en vannak Jelen: „Vegyék tekintetbe, hogy nem felezhetjük ki egész küldöttségünk véleményét. Ezért kérem, tegyenek lépéseket, hogy a szlovákiai KB tagjai is megfelenfenek." Ehhez csatlakozik egy másik, meg nem nevezett elvtárs ls: „... Tálán hiba volt, hogy a kongresszust követő két napon nem hívták be a szlovákiai küldötteket, és nem tárgyaltak velük. Nem tudom, hogy határozhatunk-e vagy jóváhagyhatunk-e valamit... hogy az, amiről szavazunk, arra nincs jogunk..." „Szükséges lesz egész sor dologra visszatérnünk' — Jegyzi meg V. Slavík. „ ... én a magam részéről abból az alapvető állásfoglalásból indulnék ki, amelyet az SZLKP KB elfogadott, ebben kifejezte a XIV. kongresszus támogatását. De értsünk meg egy dolgot: a helyzet súlyos voltát. Mi nem úgy tekintünk arra a mandátumra, melyet a XIV. kongreszszustól kaptunk, mint akármilyen mandátumra. Es éppen ezekben a percekben úgy értelmezzük, hogy itt ez a KB, amely mindent megtesz, álljon a helyén, helytálljon. A nyílt kérdésekről tárgyaljunk holnap, délelőtt 10 órakor." S ezzel az ülés első napja befejeződött. „Čestmír Císaŕ elvtársé a szó .. Ezekkel a szavakkal nyitotta meg a tárgyalások második napját V. Slavík. C. Císaf mindjárt bevezetőben közli, hogy olyan megbeszélésről érkezett, „amelyet rendkívül fontosnak tartunk, s amelyen 8—9-en vettünk részt Silhan elvtárs vezetésével, aki azért nem tért vissza velünk együtt, mert már néhány fontos intézkedés megvalósításán dolgozik." A továbbiakban arról beszél, hogy Jelenleg minden bizonnyal a legfontosabb feladat „kialakítani az egész párt egységét egységes vezetés alatt, egységes fegyelemmel e nehéz helyzet adta bonyolult feladatok megoldása céljából." A következőkben kiemeli, hogy valóra kell váltani azt, amit a XIV. kongresszus tűzött ki, vagyis „a párt vezetését azokra kell bízni, akik nem voltak jelen, és akik most jelen vannak, és teljes felelősséggel tartoznak a párt vezetéséért, valamint a feladatok megoldásáért ..." Ez a KB „vitathatatlanul úgy jog szerepelni a csehszlovákiai munkásmozgalom több évtizedes történetében és tevékenységében, mint olyan szerv, amely, bár rövid tdeig, de mérhetetlenül jelentős szerepet játszott." És patetikusan magyarázza, „mily egységes ma a párt és a nép, szembehelyezkedve a negatív valósággal és a lelkesedésében az egész nemzetközi mozgalomért, amely elítéli hazánk megszállását. Ez a tény alapvető és döntő, amelynek a jegyeit ennek a kollektívának a tevékenysége mindenkor magán fogja viselni." A továbbiak során kijelenti, hogy „már útban van az utasítás J irány elvek f, hogy készítsék elő és tartsák meg a rendkívüli XIV.. kongresszus valóban rendes üléséf'. És közli, hogy „megvan a teljes mérvű és egyértelmű egyezmény Dubček elvtárssal és a párt vezetőségének más tagjaival arról, hogy ezt a kongresszust a lehető legrövidebb idő alatt kell megtartani, ha lehet néhány nap leforgása alatt..." „A kongresszusnak három kérdést kellene megvitatnia: a Csehszlovákia megszálllása és a moszkvai egyezmény után kialakult helyzetet, Csehszlovákia föderalizálását és a legfelsőbb pártszervek, valamint a Központi Ellenőrző- és Revíziós Bizottság végleges megalakítását valamennyi, a szlovákiai és más küldöttek részvételével és titkos választással. Szóval megerősíteni ennek vagy egy megváltoztatott KB-nak a funkcióját, hogy ugyanazok az elvtársak ... döntsenek a következő legfelsőbb pártszervek végleges összeállításáról. Císaf elvtárs ezután bejelenti, hogy „az elvtársak kénytelenek voltak elfogadni azt az elvet, hogy lehetetlen ezt a szervet véglegesnek, tartósan érvényesnek elismerni... hogy a kongresszusnak már a legközelebb nem kellene káderkérdéseket megoldania." A plénumből hallatszó hangok közelebbi magyarázatot követelnek. — „A szovjet elvtársak abból Indultak ki, hogy a kongresszus nem volt legális, hogy sok küldött hiányzott, hogy nem vitatták meq alaposan a kérdéseket, és hogy ez a KB nem törvényes szerv." Clsaŕ arról beszél: párt vezetőségében az elvtársaknak az a nézetük, hogy azonnal végre kell hajtani a legfelsőbb pártszervek rekonstrukcióját. Itt van a régi elnökség, amely Moszkvában tárgyalt és felelősséget visel az egyezményekért és megvalósításukért. Ha nem tartjuk be az egyezményt, ismerjük azt a változatot, amelyre a szovjet fél felkészült, s amelyet képes véghez is vinni. (Folytatjuk) m 1970 I. 22