Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

talt sújtja, akik egyébként is „juori sede"~

k vagyis az egyetem székhelyén kívül lakó s többségükben dolgozó hallgatók. De nemcsak őket: a római egyetemen hivatalos adatok szerint 1000 beiratkozott hallgató közül csak 120 jut el a diploma megszerzéséig. S a tanterem- és felszereléshiányon kívül van még egy nagyon nagy baj is: az elmaradott egyetemi vezetési és oktatási struktúra. Megváltoztatására már három tervezet is született, de a rendszeres belső válsággal vajúdó országban még egyik sem került a parlament elé érdemi megvitatásra. HétköznapokAz őszön a Montesacro városrészből megsérült gyermekével a karján elsősegélyhely keresésére indult el egy édesanya. Küldözgették ide-oda. Mire — 15 óra multán — fogadták a poliklinikán, gyermeke elvérzett — a karjaiban. Egyedülálló eset? Nem. Még a tárgyilagosabb, nem baloldali sajtó is több ilyen esetről számolt be tavaly! De beszéljen egy számadat is: 39 000 kórházi ágy helyett csak 27 000 van a fővárosban! Hogy mit kell kiállnia egy orvosnak és a „biztosítottaknak" az elmaradott egészségügyi ellátás miatt — erről szól „A biztosító intézeti orvos" c. szatirikus film, Sordi, nagyszerű alakításával. A kívülálló szórakozik rajta. De hogy az érintett nézőnek még talán a legkomikusabb jeleneteknél is arcára fagy a mosoly — ez biztos. „Egykor" és ma Kommunális ellátottság? A prospektusok azzal dicsekszenek: ebben a v«irosban már 1900 évvel ezelőtt is központi fűtés volt a palotákban és modern vízvezetékek. És ma? Állsz a tus alatt beszappanozva és egyszeresek kifogy a víz, a fejed felett, a padláson fekvő 500 literes tartályból. A modern nagy városokban az egy főre eső napi vízszükséglet 1000 liter. Ró mában csak 500 liter! A közlekedés? Első pillanatra el kápráztat az autók széles áradata. De próbálj meg a munkahelyedre menni kocsival! Óránkénti 4—5 kilóméteres sebességgel haladhatsz a csúcsban

1 Vagyis: gyalog, hamarabb odaérsz. És hol parkolsz? Egy szabálytalan parkolás 1000 líra büntetéssel jár. Hogyan is mondta nekem egy közlekedési sztrájk idején egy utazási iroda „beugró" autóbuszának sofőrje? „Nézze, itt, ebben a kocsiban előttünk_ egy ember ül... Ott, abban a másikban is ... No, ott kettő. Nem gyorsabban haladnának, ha ők is autóbuszokba szállnának?" S ha — tegyük hozzá — elkészülne a földalatti

i „A földalatti? - élcelődik a Római — Az kérem, egy mese, aminek nincs vége." — A jubileumi év végére az új metro a Tuscolanatól a Termini pályaudvarig fog közlekedni — ígérték. A „mese" tovább tart, s hogy mikor válik valósággá, — senki sem tudja. Az építkezés lényegében áll. Földalatti? Oj lakffnegyedek. „népi házak", modern közművesítés? Miből? A centennáriumi évet Róma 1200 milliárdos deficittel kezdte. Persze „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér" — mondja a bölcs közmondás. Csakhogy nem az embereket kellene „megnyomorítani", hanem a takarót megnyújtani! És lenne miből! A külföldre vándorló milliárdokból! Belső beruházásokból, amik munkát is adnának a lakosságnak, és lakásokat is, közművesítést is. Csakhogy egyelőre büntetlenül folyik ki a pénz az országból. Megállítani azt a „csődtömeget", ami ezt a fejlett ipari, de más vonatkozásban rendkívül elmaradott országot sújtja, csak egy módon lehetne: egy, a baloldali erők által a strukturális reformokra épülő politikai fordulattal. Ezért harcol annak a Rómának lakossága is, amelyet gúnyosan „hivatalnok" — városként emleget az északi, amelynek munkásosztálya tulajdonképpen elenyésző, de amelynek városi tanácsában mégis az Olasz Kommunista Párt a második legerősebb párt. És Róma a mostani „forró őszön" is nemegyszer lett a legsikeresebb iparimunkás — tüntetések központjává. ^ptlte $imm\ „Szólaljatok meg, óh, kövekI — Beszéljetek nagyszerű paloták!" — írta Goethe. S mi most nem az antik köveket és palotákat vallattuk, hanem a szegénység, az elmaradottság Rómáját. Ünneprontás ez? Nem. Együttérzés. Nemcsak azért, mert Rómát a világ minden művészetszerető embere magáénak érzi, hanem mert magunkénak érezzük azok gondját is, akikkel sohasem találkozhatunk a Via Venetón, a képtárakban, csak az Acquedotto Felice barakkjai között. S ez a városrész is Róma és ezek az emberek is Róma lakói. A centennáriumi ünnepségekre készülő „örök városé". Acquedotto Felice. Több kilométeres vastag, magas kőfalak, amelyek tetején a vájatokban a víz folydogált az ősi Róma falai közé a fényűző palotákba. S az ősi kövekből emelt boltívek alatt ma barakklakők tanyáznak. A 725. sz. épület, az itteni barakkiskola, valóságos szimbólummá nőtte ki magát. A szegények, a barakklakók Rómájának szimbólumává. Alapitója Roberto Sardelíi lelkész, vagy ahogyan itt mindenki ismeri: Don Milani. Négy éve, hogy pappá szentelték, négy hónapja, hogy egész napját ennek az iskolának, a szegény gyerekek tanításának szenteli. Azóta, hogy Acqedotto Felice iskola nélküli szegény gyerekei ezt írták a város polgármesterének: „ ... Önt sohasem látták itt Acquedottóban... Itt minden nap új guettót építenek... A szép terveket nem a mi számunkra készítették ... Az urak mindig fütyültek ránk... A hely, ahol élünk, valóságos pokol. Egyetlen házban sincs víz... nedvesség, nyirkosság a barakkokban egész télen. Állandóan betegség fenyeget bennünket..." S ezek a gyerekek ma tanulnak: ba rakkiskolában. Egy fiatal pap a mesterük, akinek Bibliája mellett a könyvespolcon ott vannak Marx művei, aki azt vallja: „...politikára is tanítani kell a gyerekeket, mert a politika nem lehet más, mint eszköze az evangéliumi tanítások valóraváltásának s hogy u politikát a népnek kell csinálnia." Mit ígértek a centennárlumra? „A centennárlumot azzal ünnepeljük, hogy eltüntetjük a város perifériájáról a barakk-negyedeket." S a jubileumi év negyedik hónapjában 16 ezer barakklaNE67M re menekített tőkéből — belső beruházások révén. Hatvanhatezer barakklakó, 69 ezer társbérleti lakás és közben 22 000, évek óta üresen álló, kiadatlan lakás, — íme a legcsunyább seb a jubiláló Róma arcán. S hogyan költözhetne új lakásba a munkanélküli vagy a szerényebb keresetű ember, hiszen a lakbérek a fizetések 25—40 százalékát emésztik fel! S ha a barakklakók beköltöznek az üresen álló lakásokba — mert olykor megteszik — kilakoltatják őket. Hogyan védekeznek ez ellen? Ügy, mint legutóbb a Borghetto Latino nyomornegyedében. Egyszerűen lerombolták és felégettek deszka barakkjaikat, nehogy visszaköltöztessék őket! „Az első gyerek barakkban született. A második már a központban, a Colosseum közelében látja majd meg a napvilágot", — mondta egy barakklakó. Am ő csak tervez, a rendőrség végez. Kegyetlenül, kilakoltatással. S a barakképítés kezdődik élőiről. Az egyetemi város A városközpontban emelkedik az egyetemi város. Kívülről? Pompás épületek. Belülről? Kibírhatatlan zsúfoltság. Több mint 70 ezer hallgató ott, ahol a férőhelyek száma alig tízezer. A második súlyos sebhely a főváros arcán. A természettudományi karon például 9 ezer hallgatóra 35 tanterem jut, annyi mint 10 évvel ezelőtt^ amikor a hallgatók száma még csak egyAcquedotto Felice Acquedotto Felice barokkjai az ősi kásban 66 ezer lakó él! Honnét jöttek a fővárosba? Többségükben délről, munkaalkalom reményében. Évente 70 ezren csak Rómába, egy olyan országban, ahol 10 év alatt 17 millióra rúgott csak a belső emigráció aránya. Egy ország ban, ahonnét évente tízezer számra vándorolnak külföldre a munkások és ezermilliárd számra a tőke, megfosztva a lakosságot a munkaalkalmaktól, amelyeket bőven teremthetnének a külföldrómai vízvezetékek falainál. harmada volt a mostaninak! A laboratóriumokban mindössze 987 diák dolgozhat. A kar vezetői „ultimátumot" intéztek a rektorhoz: amennyiben nem segítenek, nem kezdik meg az évet. Csak annyit értek el, hogy végre kisajátították a 2. egyetem építéséhez szükséges telkeket és „majd" építkeznek. A tanterem, a felszerelés hiánya természetesen elsősorban azt a néhány százaléknyi munkás-paraszt fia„Szólaljatok meg nekem, óh kövek! Meséljetek nagyszerű paloták!" — így kiált fel Goethe a Római Elégiákban. S az idegen, aki az antik Róma romjai között sétálgat, vagy a középkori városrész macskaköves utcáit járta, — Goethe szavaival szólva — ugyanezt akarja: vallatni a kétezer éves várost letűnt idők dicsőséges és romlással, bukással terhes napjairól. S ha egy hét után megkérdezik tőle: ismered már Rómát? — könnyen rávágja: igen. Csakhogy a bennszülött római vagy az idegen, aki már hosszabb Időt töltött itt, nekiszegezheti a kérdést: „De melyik Rómát?" Mert a városnak az idegen előtt is legalább három arca van: a történelmi, építészeti és képzőműveszti remekekben gazdag Róma; a katolicizmus bölcsője, fellegvára és a modern Róma. Ám van az „örök városnak" egy negyedik arca is, amelyet szemérmesen eltakar az idegen elől. S mi most éppen ezt a negyedik arcát kívánjuk megmutatni az olvasónak. Csábító az alkalom is: Róma, 1969. szeptember 21-én már belépett a centennáriumi évhe. 1970-ben ugyanis ezen a napon lesz száz esztendeje annak, hogy az egységes Itália fővárosává avatták. A jubileumra régóta készülnek. Merész, biztató terveket készítettek, amelyek, ha valóra váltak volna, a főváros „negyedik" sebhelyes arcát is újjá, egészségessé varázsolhatták volna. A valóság azonban az hogy a centennáriumi évből hátralévő idő már a „kozmetikázásra" nem elegendő. S az ok, nem az idő hiánya, hanem az a mély társadalmi-politikai válság, amely nem kímélte Rómát sem: csúf foltokat, mély ráncokat hagyott a város arcán. Modern iskola a Tuscolánán, néhány száz méterre a barokkiskolától. Don Milani tanítványaihoz siet a 725. sz. baraltkiskolába.