Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-04 / 285. szám, csütörtök

Közelebb az emberekhez S

okéves tapasztalatból tudom, hogy az újság és a lap olvasói közti kapcsolatban milyen nagy jelentősége van az olvasók leveleinek, szerkesztőségi postának. Ez nemcsak teoretikus megállapítás, a gyakorlat, a mindennapi élet bizonyítja, hogy a szerkesztőség s ennek eredményeként a lap éppen az olvasók le velei révén tapinthatja ki legjobban az élet ütőerét. Ez a megállapítás egyáltalán nem jelenti az újságírói munka lebecsülését és az olvasók leveleinek a glorifikálását, de való tény, hogy az olvasó számtalan olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amelyet az újságíró a legkülönfélébb okok miatt nem vehet észre. (Már csak azért sem, mivel nem lehetünk ott mindenütt, t Ennek jelentőségét semmi esetre sem csökkenti az a lény, hogy az olvasók észrevételeinek je lentős része személyes élmény, legyen szó kellemes vagy kellemetlen tapasztalatról, tehát megelégedettségről vagy panaszról. És az sem, hogy a személyes élmények jelentős része egyben kisebb-nagyobb egyéni ügy. Nem szorul különösebb bizonygatásra, hogy az élet ilyen kisebb-nagyobb ügyekből tevődik össze. Nem is beszélve arról, hogy nehéz volna határvonalat húzni a között, hogy mi egyéni és mi társadalmi ügy. Vajon minek, egyéni vagy társadalmi ügynek tekintse az ember azt, ha az olvasó arra panaszkodik, hogy ez az illető egyéni ügye, az ó dolga, hogy kapott-e valamit, vagy sem. Mondjuk, hogy nagyjából-egészéből ez így is van, de csak akkor, ha az ilyesmi ritka jelenség. Más a helyzet akkor, ha szaporodnak az ilyen panaszok, mivel akkor már nem kívánatos gazdasági jelen ségre hívják fel a figyelmet s mint ilyen, természetes, hogy társadalmi üggyé válnak. Azzá teszi az egyéni ügyek sokasága, általánosítható jellege. De említhetem ennek az ellenkező példáját is. Mostanában olvastam egy levelet, melynek írója azt tezsi szóvá, ha az újság arról ír, hogy ez meg ez a bánya túlteljesíti a tervét, akkor most ő miért nem kap szenet? Lám, a széntermelésnek — amely népgazdasági ügy — minden mozzanata így válik egyéni üggyé. Sajnos, sok a nem kívánatos jelenség az életünkben. Hogy mást ne is említsek, túl nagy a hiánycikkek skálája, és ezek közöl sok mindennek a hiányát semmiféle gazdasági szükségszerűsége sem indokolja. Tehát kellene lenni, csak egyszerűen nincs. Bele' lehet ebbe nyugodni? Nyilvánvaló, hogy nem! Mint ahogyan nem lehet belenyugodni a bürokráciába, a hivatali packázásba, a társadalmi együttélés szabályainak megsértésébe sem. A

szerkesztőségi posta sokrétű. Minden levél megannyi híradás arról, mi az, ami baj és mi az, ami jó. Hasznosítottuk is e leveleket: ami nyilvánosságot kívánt, azt közöltük, ami tanácskérés volt, arra szerkesztőségünk jogtanácsosa válaszolt, megint másokat levél útján közvetlenül intéztünk el. Akkor most mi az, ami változást jelent az eddigi gyakorlattal szemben? Mennyiben tér el a most induló „Szerkesztőségi asztal" az eddigi közölt „Olvasóink írják"-tól? Nemcsak formai változás ez, hanem bizonyos mértékig tartalmi is. A változás lényege az, hogy a leveleket nemcsak mint puszta tényt közöljük, hanem rögtön megtesszük a magunk megjegyzését is. Hiszen alig akad olyan levél, amely ne érdemelné meg — ha többet nem is — a néhány szavas kommentálást, megjegyzést. Vagyis a levéllel egyidejűleg szót kap a szerkesztőség, az újságíró is. S úgy véljük, hogy ez a mód hatékonyabbá teszi az olvasó leveleinek a mondanivalóját. Nem kap pelenkát Ha már fentebb a hiánycikkekről szóltam, akkor rögtön itt a példa is, méghozzá egy Olyan árucikkről van szó, melynek hiánya sok gondot és keserűséget okoz az érintett feleknek. A pelenkáról van szó. Csöngő Irén bősi olvasónk levelében azt írja, hogy két kis gyereke van. Az egyik kétéves, ä másik kilenchónapos, tehát mindkét gyereket pelenkázni kell, de a kisebbiknek mind a mai napig nem tudott pelenkát Szerezni. Múltkor is két órát állt sorban, az ottani darabáruíizlet előtt, de mire rá került A sor, a pelenka már elfogyott. Nem ez az első levél, melyet elkeseredett anyától kapunk peienkaügyben, és nem először foglalkozunk ezzel az Oj Szó hasábjain sem. Lapunk áptilis 23-i számában már részletesen Irtunk erről, megszólaltatva az illetékest, a Textil nemzeti vállalat igazgatóságának osztályvezetőjét. Az elvtárs sok mindennel magyarázta a pelenkahiányt, és a felhozott okok mindegyike meglelel a valóságnak, csak hát most újra elolvasva ezt a cikket, úgy, vagyok a magyarázatokkal, mint a rossz gyerek, mert megkérdezem: no és miért nincs pelenka? A kisgyerekes mamák nem a magyarázatokra kíváncsiak, hanem joggal követelik: legyen az üzletekben pelenka. És igazuk van. Ugyanis semmiféle gazdasági szükségszerűség sem Indokolja a pelenkahiányt. Ha pedig vannak problémák, akkor meg kell őket oldani, de mindehhez a csecsemőknek semmi közük. Miért kong üresen a nyiri kultúrház? Jogos a kérdés feltevése — frja Lalo Károly — mivel tavaly a jednota 50 ezer koronás költséggel átalakította a régi kultúrházat. Kiszélesítették a termet, megjavították a színpadot, öltözőt építettek, asztalokat, székeket vásároltak. Ezenkívül az iskolának lemezjátszója és magnója Is van, ifjúsági zenekar is működik a faluban — a kultúrház mégis üres és kihasználatlan. A Jednota további támogatást, klubfelszerelés vásárlását is ígéri, csak az a szerény kívánsága volna, hogy az ifjúság is akarjon valamit kezdeni a kultúrházzal. Nekem is az a véleményem, hogy a nyiri fiataloknak valóban kezdeni kell valamit a kultúrházzal. A barátsági hónap a néphadseregben „A csehszlovák—szovjet barátsági hónap keretében annál a katonai alakulatnál, ahol Cisár tiszt vezeti a politikai munkát, az elmúlt napokban ünnepélyes összejövetelt tartottak — írja Gottlieber Ferenc, néphadseregünk századosa. — Többek közt megemlékezett az Októberi Forradalom évfordulójáról, majd az alakulatnál megalakították a CSSZBSZ alapszervezetét. Az eredmény kiváló: a szervezetbe több mint 70 tiszt és altiszt lépett be. A napokban további alakulatoknál is megalakítják a CSSZBSZ alapszervezetét." « Mindehhez a magunk részéről további sikeres munkát kívánunk. Nagyszelmenc 25 éve szabadult fel A község felszabadulásának 25. évfordulóján tartott ünnepi megemlékezésről számol be Szabó József nagyszelmenci olvasónk a tőketerebesi járásból. Az évfordulón megkoszorúzták az elesett szovjet katonák emlékművét, majd ünnepi gyűlésen Balogh István, a hnb alelnöke ismertette a község 25 éves fejlődését. Hazánk többi községével együtt Nagyszelmenc is nagy átalakuláson ment át. Oj iskola épült, egészségügyi szolgálat létesült 100 ezer koronás befektetéssel és most alakítanak át egy épületet az óvodások számára. Ez idő alatt a faluban 96 új családi ház épült, a többit pedig tatarozták. A szövetkezet, amely nemrég ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, ma már kilencmilliős vagyonnal rendelkezik, és minden segítség nélkül fenntartja magát. Sok mindent fel lehetne még sorolni, ami mind a község és a lakosság életében elért fejlődést bizonyítja. Való igaz, hogy csak ilyen ünnepi számvetések alkalmából fedezi fel újra az ember, hogy az elmúlt 25 év alatt milyen nagy változások történtek egyes községek és emberek életében. Nyugdíjasok napja Nánán Szép és követésre méltó, kedves ünnepséget rendeztek Párkánynánán. Nagy József párkányi olvasónk írja, hogy a nőszövetség rendezésében nyugdíjasnapot tartottak Nánán, ahol a városnak mintegy kétszáz járadékosa él. Fehér abroszos, rózsával díszített asztalok mellett foglaltak helyet a meghívottak, akiket Száraz Mária, a nőszövetség elnöke köszöntött szíves szóval. Utána az iskolások adtak műsort, majd a nőszövetség külön köszöntötte és megajándékozta a kilencven éven felülieket: Matus István bácsit, Here nénit és llkó nénit. Rajtuk kívül megajándékozták és szeretettel köszöntötték az állami gazdaság többi volt dolgozóját, akik már túl vannak 80. évükön. Szerkesztőségünk a párkánynánai nyugdíjasoknak, és elsősorban is a kilencven éveseknek igaz szívből erőt és jó egészséget kíván. Itt kívánkozik ki belőlem az, amit a fenti előszófélében nem volt alkalmam megemlíteni. Két-három héttel ezelőtt, mikor szerkesztőségünk levelezését átvettem, kolléganőm, aki eddig a dolgokat intézte, többek közt arról is tájékoztatott, hogy ebben az évben jelentősen csökkent a nyugdíjpanaszos levelek száma. Azért említem ezt, mert nem is oly régen időnként heves viták keletkeztek szerkesztőségünkben a körül, hogy tulajdonképpen mi is vagyunk: szerkesztőség, vagy pedig nyugdíjakat és öregségi járadékot intéző és kijáró intézmény. Az adott okot ezekre a vitákra, hogy a nyugdíjpanaszoknak és kérelmeknek olyan tömegét kaptuk, hogy időnként úgy látszott: lehetetlen ezzel az anyaggal megbirkózni. Persze, a végkövetkeztetésünk mindig az volt, hogy ki segítsen, ha mi sem, és tettük, amit éppen tehettünk. De nem sokat tehettünk, mivel nem rajtunk múlott, hogy ki mennyi öregségi járadékra jogosult, törvény szabályozza azt. Most aztán, 1969. január 1-től lényegsen változott a helyzet. A nyugdíj, illetve az öregségi járadék alsó határát 445 koronában állapították meg, és ez sok idős ember életében lényeges javulást hozott. Nem állítok olyasmit, hogy ezzel a gondtalanság köszöntött be, az viszont való tény, hogy sok idős embert megszabadított a legnehezebb gondoktól, bár az árak állandó emelkedése további problémákat okozhat. És ha arra gondolok, hogy ha egy ilyen súlyos kérdést, amely pedig évente többmilliárdos megterhelést jelent az állam háztartásának, meg tudnak oldani, akkor aztán végképp nem értem, miért nem tudják végre rendezni például a pelenkaügyet is. BATKY LÁSZLÓ A THALIA SZÍNHÁZ sikeres bemutatkozása Lapunkban már beszámoltunk kulturális életünk jelentős eseményéről, a Magyar Területi Színház kassai részlegeként működő Thália Színház megalakulásáról. Az új társulat az elmúlt hét végén tette le névjegyét, amikor Gömörhorkán bemutatták Goldoni: Két úr szolgája című vígjátékát. Másokhoz hasonlóan mi is méltattuk a megalakulás fontosságát és köszöntöttük az új társulatot, ezért most csupán az említett bemutató értékelésére szorítkozunk, annál is inkább, mert az előadás során tapasztalt erények ékesszólóan beszélnek a társulatról. Carlo Goldoni színművei ma világszerte eléggé felkapottak, s nem alaptalanul. Két évszázaddal ezelőtt jelentős szerepet vállalt a már kif4lladt commedia dell'arte modorosságainak eltávolításában és a színháztól elpártolt közönség visszahődításában. Oj útra tért, de úgy, hogy jellemvígjátékaiban felhasználta a rögtönző színjátszás értékeit és módszereit, elsősorban a személycseréket, álöltözködéseket, valamint az "úgynevezett „félrebeszéléseket". A két úr szolgája is ilyen ötvözetből készült; szellemes párbeszédekkel, mulatságos helyzetekkel teletűzdelt komédia. A bonyodalom főleg a férfinak öltözött Beatrice köré épül, de ezen kívül számos más fonál is végighúzódik a cselekményen, melyek közül talán a legfontosabbak a ragyogó jellemrajzzal felruházott Trufaldino szolga csalafintaságai. A rendező Beke Sándor rendkívül nehéz feladat előtt állt, amikor a tapasztalt színészek mellett több fontos szerepet a nyilvánosság előtt először bemutatkozó fiatalokra bízott, és ebből az „anyagból" igyekezett egy aránylag egységes játékstílust kialakítani. Fáradozása sikerrel járt, mert az egész előadáson érződik a szakavatott rendező biztos vonalvezetése, ami különösen a fiataloknak támpontot és egészséges önbizalmat nyújt. A rendezés másik fő erőssége szerintem a játék hangvétele és lendülete, amely az Indítás és tényközlés percet után jól pergő ritmust vesz fel és ezt mindvégig meg is tartja. Ez különösen nagy szó, mert nagyon sok rendező a Goldoni-darabok egyik fő buktatójánál, a megfelelő ritmus betartásánál szenved hajótörést. Beke előző rendezéseihez hasonlóan ezúttal is sok ötletet ágyazott a játékba, harsányabb és finomabb megoldásokat egyaránt, melyek közül a közönség érthetően főleg az előbbire reagált erőteljesen, de zömében „bejöttek" az utóbbi poénok is. Néhány esetben a színpadon túlzottnak tartottuk a hangoskodást és a kelleténél több volt a pózolás, de ez nem róható fel a rendező számlájára, inkább a fiatal színészek lendületes teljesítményének eredménye. Nincs szándékunkban valamilyen választóvonalat húzni az „öreg" színészek és a kezdők között, mégis úgy érzem, hogy ezúttal még külön kell értékelni őket. A játék központi figurája, nemcsak a szöveg, hanem főleg a kiváló alakítás által Várady Béla, aki Trufaldino szerepében, nem túlzás, ha azt állítjuk, élete egyik kiugró teljesítménét nyújtotta. Sokszínű, temperamentumos játéka, vérbő komédiázása gyakran ragadtatta tapsra a közönséget. A rendező után elsősorban neki köszönhető az előadás töretlen lendülete. Alakításának hatását az is növelte, hogy a szerep adta határokon belül egyenrangú partnerre talált Szabó Rózsi személyében. Lengyel Ferenc (Pantalone) ezúttal főleg jellemalakító készségéről tett tanúbizonyságot. Csendes László Florindo Figuráját egyszerű eszközökkel, jól alakította. A fiatalok (Tamás Jolán, Benkó László, Varga Zsuzsa, Érsek György, Horváth Lajos, Bittó Eszter, Szabó Marika, Belkó Iván, Cserge Imre és Kondé István) játékáról általában elmondhatjuk, hogy igazolták azokat, akik tehetségesnek tartják őket és bíznak fejlődésükben. Játékuk rokonszenves vonásai közé tartozott az aránylag magabiztos színpadi mozgás és a lelkesedés, amellyel a színpadra léptek. Ez az utóbbi alapjában véve pozitív vonás túlzott megnyilvánulása okozta néhányszor a már említett zavaró hangoskodást. Játékukon meglátszott, hogy színészi pályájuk kezdetén állnak. Legtöbbjüknek megoldatlan problémát okozott Goldoni áttételes, árnyaltan felépített figuráinak megjelenítése, amelyet más-más színészi megoldásokkal kellett volna érzékeltetni. Ez a hiányosság főleg a plasztikusan megrajzolt Beatrice, Clarice és Silvio szerepében ütközött ki, s emiatt ezek a figurák a színpadon szürkébbek, merevebbek voltak Goldoni valódi alakjainál. Brighella, Lombardi és a többi jelleme kevésbé összetett, ezért ök elfogadhatóan keltek életre. Végezetül a bemutató kapcsán nem lehet szó nélkül elsiklani a vendégszerető gömörhorkaiak felett sem. Az Ozemi Klub, a község vezetői, valamint a lakosság kiváló környezetet teremtettek a színészek és a vendégek számára, s ezért dicséret illeti őket. A bevezetőben említettük, hogy a Thálal Színház első ízben lépett a nyilvánosság elé. A bemutatkozás rangos volt és ez necsak serkentse, hanem kötelezze is a társulatot újabb színvonalas előadásokra és bemutatókra. SZILVÁSSY JÓZSEF A miniszter mesét mond... Eredetileg glosszát akartam írni arról, hogy a kibontakozó felszabadulási verseny keretében néhány üzemben ismét felüti a fejét a felajánlások formális vállalása. És ez nem jó dolog. Összegyűjtöttem egy sereg adatot is 'hozzá, de előbb elmentem egy találkozóra az SZSZK iparügyi miniszterével Václav Vačok mérnökkel. A közép-szlovákiai kerületi pártbizottságon találkozott a miniszter a vállalatvezetőkkel és a pártfunkcionáriusokkal. Ö is ugyanerről a témáról beszélt: . — Amikor még igazgató voltam az istebnéi üzemben, egy ilyen kötelezettségvállalási akció előtt munkatársaimnak elmondtam egy mesét. Engedjék meg, hogy megismételjem: „Volt egyszer egy király, aki születésnapját ünnepelte, és alattvalói ajándékkal akartak kedveskedni neki. Megbeszéltékj hogy bort hoznak neki, mindenki annyit, amennyit tud. A király örömmel vette alattvalói jóakaratát és hatalmas kádat állíttatott a vár udvarára, öntsék oda az emberek ajándékukat. Az alattvalók kancsóikból egymás után öntötték adományukat a kádba, míg az egészen meg nem telt. Akkor azután a király jókedvében így szólt: „Mármost mindnyájan lássunk lakomához és közösen igyuk meg mindazt, amit hoztatok". A nagy ivászatból azonban semmi sem lett, mert a hatalmas kád telis-teli volt — tiszta vízzel. Az alattvalók ugyanis azt hitték, hogyha az óriási bormennyiség közé egykét liter víz vegyül, nem veszi észr% senki. Csakhogy mindenki ezt hitte, és mindenki vízzel „ajándékozta meg" a királyt... Hát elvtársak, nehogy így járjunk azokkal a felajánlásokkal {vil. J