Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)
1969-12-28 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó
,aa abban bizonyos törvényszerűség, hogy a művészeti forradalmaknak bölcsője éppen PArizs volt, annak a Franciaországnak a fővárosa, amely a Jakobinusok letiprása után is, a nagy társadalmi megmozdulásoknak, forradalmaknak láncsorozatában szülte a jövőt. A művészetek terén is. Ez azt jelenti, hogy a XX. század elején az idő már beteljesedett és csupán zászlóvivőkre, prédikátorokra és bátor kiállókra volt szükség. És holdrakétás századunk modern művészeté nek elsősorban a fauveisták és a kubisták lettek élharcosai. A kubizmus koronázatlan királya és formálója, mint tudjuk Pablo Picasso volt. A fauvetzmus tejedelmének pedig világszerte Henri Matlsset ismerték el, a Cateau-i gabonakereskedő fiát, akiből édesapja minden áron ügyvéd urat akart nevelni. Az élet azonban ezúttal is közbeszólt. Amikor az ügyvédbojtárt súlyos betegség kötötte az ágyhoz, unalmában egy művészettörténeti könyvben lapozgatott, és újból meg újból lapozgatott. Egy szép napoií aztán Henri Matlsse már hallani sem akart a Jogászságról, paragrafusokról, bírósági tárgyalásokról. Rajzolni tanult, kitartóan és konokul. Az apja végül ls feladta a kilátástalan harcot, s így aztán a nagyakaratú Henri Matisse Párizsba került. A Julián Akadémia szabad iskolájára iratkozik be, de rövidesen az Ecole des Beaux-Arts diákja lesz, ahol Gustáv Moreau a mestere, aki bár maga antiktárgyü képeket fest, s még realistának sem minősíthető, kiváló pedagógus s egyben megértő ember. Az ő műtermében ismerkedik meg Matisse Cézanne festészetével és Gauguin vásznaival. Moreau az, aki diákjaiAZ EMBER érdekelte a Matisse kdrttt egy kis, de igen tehetséges és lelkes festőcsoport tömörül. A párizsi Szalon 1905-ös kiállításán Matisse és társai műveikkel szintén részt vettek. A kiállítás napján nyomban robbant a bomba. A vad lángoló színekkel festett képek vörösposztót Jelentettek a hivatalos kritikusok szemében, s egy bizonyos Louis Vauxelles nevű reakciós 'műkritikus, lapjában „tomboló vadaknak" titulálta Matisset Rouault-ot, Deraint, Vlamincket és társait, akiket végülis Apollinaire, n r.agy francia költő vett védelmébe. A „vadak" azonban nem tiltakoztak a gúnynév ellen, nem is törődtek ezzel. Lázadtak. Lázadtak a múlt merevsége és a jelen múltba néző bambasága ellen. Ez is volt az oka, hogy akárcsak annakidején Manették, úgy Matisseék is elfogadták az impresszionista, illetve a Vadak gúnynévnek szánt elnevezést s az sem véletlen, hogy Európa festészetének történetében éppen ezzel az elnevezéssel váltak nemcsak festői, de esztétikai fogalommá is. Henri Matisse, a csoport vezére manifesztumnak megfelelő cikkekben rögzítette le a fauveisták programját. Érvekkel támasztotta alá színhasználatának elméletét. Az ipresszionisták múló szlnbenyomásait „sűríteni és szilárdítani kell", mondja Matisse és Gauguinnal ellentétben a színekben nem szimbólumot lát, hanem rendet, bizonyos szerkezettel, mint Cézanne, mellyel belső érzéseinek kifejezést adhat. S ezzel az ipresszionizmust, a benyomásokat tagadó Matisse lényegében a francia expresszionizmusnak válik előfutárává és prófétájává. Máskülönben művészi krédójában azt is lerögzíti, hogy szerinte a műalkotás nem a legjobban HENRI MATISSE SZÜLETÉSÉNEK (1869. XII. 31. —1954. XI. 3.) SZAZADIK ÉVFORDULÓJÁRA nak figyelmét felhívja Toulouse—Lautrec torz, de rendkívüli tehetségére, valamint Ambroise Vollard, új, modern galériájára. Ezekben az időkben Matisse még nem mutogatja oroszlánkörmeit. Szerényen másolja a Louvreban Raffaelo, Poussin, Chardin müveit. Közben sokat, de nagyon sokat nélkülöz. Hogy családja ne éhezzen, Jambon mester műtermében vállal munkát. Mint munkás dolgozik ott. Követ hord, maltert kever, ez a csendes, szerény festő, akit modoráért társai doktor úrnak neveznek. — Mint az igáslovak úgy dolgoztunk... — meséli a negyvenes években egy alkalommal Francis Carconak, akit általában a „festők barátjának" tituláltak, de este, amikor a Qtiai du Saint Michel-i otthonomba hazaértem, kí.rpótlásul gyönyörködhettem műtermem két ignz gyöngyében. Cézanne és Gauguin vásznaiban . .. Mert bármilyen szűkösen is élt családjával együtt Matisse, noha koplalt és nélkülözött, nem tudott e két festménytől megválni. Már csak azért sem, mivel Cézanne vásznát, a Három fürdőző nő-t felesége hozományából vette, a Gyerekfej című Gaugin festményt'pedig felesége egyetlen ékszerének, Jegygyűrűjének eladásából szerzett pénzen vásárolta meg. Fs megható, hogy Matissné ennek ellenére férjével együtt örült a két remekműnek, melyek Henri Matisse számára életszükségletet jelentettek! Egy bretagnel utazása után következik be a számára hasznos és kedvező nagy változás. A festő, akit elbűvöltek az impresszionisták meg a poszt-impresszionisták, a végén megtagadja Signacot, Sisleyt, ezeknek a színeknek programszerű felbontásában használt tudatos módszerességét. Amikor pedig Bretagneből visszatér Párizsba „ .. .palettája megtelik ragyogó színekkel", melyek rövidesen perzselve lángolnak. Nem érdektelen, hogy Matisse-t, bár hasonlóképpen bánt a széles színsávokkal<és felületekkel mint elődje Paul Gauguin, más elképzelések vezették és az is jellemző rá, hogy bármennyire is tisztelte Cézanne-t, akit a modern festészet egyetlen nagy mesteri úttörőnek ismert el, mégsem lett Cézanne-epigon. Ekkor azonban már a század elején járunk a külvilág pontos mása, mivel úgy véli, hogy a „pontosság még nem az igazság". Matisse-t egy bizonyos időszakban nálunk érzéktelen formalitásnak tartották, jóllehet egyik önvallomásában ami engem a legjobban érdekel, az nem a csendélet, sem a tájkép, hanem az ember..." humanizmusának nagyon is. egyértelmű kifejezést adott. Mindig az egyensúlynak, a tisztaságnak, a derűs nyugalomnak a művészetéről álmodott, akárcsak az antik görögök. S éppen ezért igyekezett széppé varázsolni a világot, melyet a gyermekszemével látott. Am ez a szemüveges gyermekszempár mindent megfigyelt, mindent leltározott és mindenre reagált. Amikor 1932-ben a francia belügyminiszter perbefogta Louis Aragont, mint hazaárulót és szovjet kémet, a tiltakozó felirat aláírói között (Bert Brecht, Thomas Mann, Georges Braus, Paul Fort, Pablo Picasso ..,) ott látjuk Henri Matisse nevét is. 1949-ben pedig barátjával, s egyben nagy ellenfelével Pablo Picassoval, az elsők között írja alá a Béke Világtanácsának stockholmi felhívását. Nyolcvanöt éves korában távozott a modern művészet egyik legnagyobbja, a tiszta színek szívű forradalmára. Matisse, mint művész és mint ember is, mindig azt vallotta és mindig állta is szavát, hogy: „Az embernek ki kell tartania a strázsán, minden áron, minden körülmények között. Ha nem bírja erővel, akkor bírja konoksággall De ki kell tartania!" Henri Matisse valóban kitartott igaza, humanizmusa és emberszeretete mellett. S amikor a hitleristák megszállták Párizst, majd megtámadták a Szovjetuniót, 1941-ben a festők fejedelme szilárd hangon jelentette ki Francis Carconak: „Sokat dolgozom, mert ez a kötelességem!" S derűs optimizmust árasztó alkotásai azokban a kómor napokban Párizs képtárainak kirakatában ragyogóan tiszta színeikkel reményt sugároztak és bíztatták, kitartásra ösztökélték a franciákat. Hangtalanul mondta Drszágnak és világnak: „Van egy benső igazság, amelyet függetleníteni kell az ábrázolandó tárgy külső megjelenésétől. Ez az egyetlen igazság, ami számít." És ez az egyetlen igazság Matisse-nél a humanizmus, az emberiesség legyőzhetetlen eszméjének az igazsága volt. BARSI IMRE DÁVID TERÉZ: A hoppon maradt legény Sokáig néztünk egymással farkasszemet, én és a sztriptízgép. Bár akkor még nem tudtam, hogy vetkőzni is tud. Csak azt láttam, hogy egyetlen szeme van, piros-zöld pupillákkal, mely valami dlcsfényszerOséget sugároz szerte, mint a régi képeken a Hit-Remény-Szeretet című klerikális ábra. Volt egy négyszögletes szeme is, abban félig felöltözködött nőcik váltakoztak — nyolcan. Természetesen hangja is volt, hol bariton, hol szoprán, és rengeteg billentyűje. Táncolni is tudott a gép. Igaz, ezt nem személyesen végezte, hanem három koronás pénz ellenében egy művésznő ott vetkőzött egy képernyőn ... Hát igen! Csak olyan egyszerű falust gépesített sztriptíz volt, dehát nem kívánhatjuk vendéglátó-üzemeinktől, hogy bagatell három korona ellenében minden kisközségben eleven nőket vetkőztessen. Fontos, hogy falusi fiataljaink a jól végzett mezőgazdasági vagy ipari munka után — vacak háromért — legalább gépesítve láthatnak ilyesmit. Egyébként a gépezet nemcsak a lemeztelenített valóságot tükrözte. Nemes érzelmek tolmácsolója is volt. Ez némileg enyhítő körülménynek számítódik és jeltétlenül javára írandó. Így történt... Egy bús képű magányos if júhoz odalépett egy csinos leányzó és valamit mondott neki. Sokáig susmogtak, pusmogtak, végül is a lány otthagyta a fiút és leült egy másik ifjú asztalához. A hoppon maradt legényke kis ideig borúsan nézett maga elé, majd gondolt egy nagyot, a zenegéphez lépett és beleinvesztált — ~egy koronát. A sztriptízgép rövidesen vallomást tett mai módra: Nem tudtam, hogy harcolni kell érted, így a helyzet már egészen más, akkor hát, szó nélkül visszalépek ... Mivelhogy az élet amúgy ls elég küzdelmes, és az illető ifjú nem egy berber oroszlán. Továbbá amennyiben az illető elvtársnőért harcolni szükséges, tegye azt a Dzsingisz kán vagy a Skander cég, vagy akárki más, mivelhogy az illető kisasszony nagyon is melléfogott, amikor az éneklő ifjút választotta ideáljául. Így szól az énekszám és minden bizonnyal a bús képű ifjú szívéből szólt, mert különben miért húzatta volna el egy koronáért a hűtlen kislánynak... Ugyebár? Miközben ez a kis tragédia a zenegép közvetítésével lejátszódott, beszűrődött a konyhából a drótrádió hangja is. Alom, álom, édes álom, álomkép, álmodjuk, hogy boldogok leszünk mi még... Ilyenformán a modern szerelmi vallomásba némi líra is belevegyült, hogy az élet mégse legyen olyan elviselhetetlenül prózai... Gyerekek A hétéves Milán a téli szünidőt nénikéjénél töltötte Bratislavában. A nyolcéves Karcsi a bácsikájánál Pozsonyban. Milán a prágai vonattal érkezett Csehországból, Karcsi a nemzetközi gyorssal Budapestről. A néninél, illetve a bácsinál találkoztak, miután Milán nagynénje és a Karcsi bácsikája — házastársak. A bácsi, illetve a néni unszolására — bemutatkozásnál úgy bámultak egymásra, mint az a bizonyos boci az új kapura, miután egymás beszédét nem értették. Ám rövid pár nap alatt elválaszthatatlanokká lettek. Megértetni magukat egymással — felhasználták kezüket, lábukat. Karcsi fogyatékos idegen nyelvtudásából kikereste a felhasználhatót. — Mtlán! Box?... — és birkózó alapállásba helyezkedett. — Áno! Box! — válaszolta Milán és Karcsi gyomrának szegezte az ökleit. — Karcsi chceš? — kérdezte Milán, és Karcsi felé nyújtotta fél almáját. — Ml az hogy! — felelte Karcsi és gyorsan a gyümölcsbe harapott. Milán a gumilabdával célba vette a csillárt, Karcsi megtanította őt helyezkedni. Karcsi lecsúszkált a lépcsőház korlátján, Milán lesben állt, nem jön-e véletlenül a házmesterné... Szóval nem volt közöttük semmi hiba. Lassacskán tovább jutottak a jelbeszédnél. Milán nagy szelet csokoládétortát kapott egyszerre a szájába és azt mondta. — Milán fájn! Milán nem szerette a csokoládétortát és azt felelte tehát: — Nye fájn! — és boldogan futott nénikéje felé. — Mit szólsz hozzá, már tudok magyarul! Egy napon Karcsi illetlen szavakat kiabált Milán felé — csehül! Nem volt nehéz kitalálni, kitől tanulta. A nénike felelősségre vonta Milánt. — Miket beszélgettek ti egymással? Illetlenségeket? — En?... — kérdezte ártatlan képpel Milán. — Hát szóltam én égy szót? — Hát ki tanította Karcsit a csúnya szavakba? — Ö kezdte... — védekezett elszántan Milán. — Hogyan kezdhette ő — vetette ellen a néni —, mikor ő egy mukkot sem tud csehül? Milán, ha lehet, még ártatlanábbul nézett maga elé és azt válaszolta: — Látod, néni, ezen magam is csodálkozom ... FI LAT EL "A tlĽl-.Va-L] » i»« i vr ÍESKO S LO VE N S KO UNESCO + 1670-1970 \ ČESKOSLOVENSKO! < UNESCO fc '-/-() ' lTfo-1970 S'Ann, , <?úaro ,»,; ,t'ti lj **"*irl Alkalmi bélyegsorozat a híres személyiségek évfordulói alkalmából. A bélyegeket Karéi Svolinský nemzeti művész tervezte. A hat névértékű sorozatút 1970. február 17-én adják ki.
