Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-28 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

A kéjelgés keresetszerű űzése i assan pirkadni [kezd. Az éjszaka [sötét fátyla egyre [ritkul, s a látóhaltár fölé emelkedő [nap sugarai bearaI nyozzák a várost, [sárga és aranyI színt lövellve az utcákra, házakra, ablakokra. A gépkocsivezető fáradt. Az egész napi és az éjszakai — megszakítás nélküli szolgálat kimerítette. A taxiállomáson félreállítja kocsiját. Előszedi papírjait, hogy munkáját kilométerekben és koronákban is összegezze Ogy látszik, még most se fejezheti be munkáját. Ő az egyetlen az állomáson. Egy pár tart feléje imbolygó léptekkel. Biztosan valami éjszakai mulatóból, amely napkelte után zár . .. A leány lehet vagy huszonöt éves (ha egyáltalán leány). Rövidre vágott fekete haja Van. Sötét szemét lila karikák keretezik. Alakja arányos. Egyszóval szép. Ö közeledik a kocsi felé. A férfi, vállán fényképezőgéppel (biztosan idegen), kissé hátramarad. — Szabad? — Nemi — Miért nem? — Mert már végeztem. — És ha szépen megkérem? — Nem vállalom az utat. Ehhez egy gépkocsivezetőnek joga van... — Csak ide, nem messzire. — Nem tehetem. Elnyom az álom, és összetöröm magukat is. Értse meg! — Húsz kilométer az egész, vagy annyi se. Igazán nem bánja meg. Éjszakai párbeszéd Sokatmondó mozdulattal jelzi, mintha ujjai közt bankókat morzsolgatna. — Ogy se. A lány csalódottan távozik. Tíz lépésnyire tanakodik kísérőjével. A gépkocsivezető tovább számol. Azok ott ketten még nem mondtak le a tervükről. Más kocsi közben sem érkezett, így a leány újra visszamegy a taxishoz. — Az úr kétszázat ígér ... — Mondtam már, hogy nem! — hördül fel a kormány mögött, de hangja már nem olyan határozott. — Igazán meg van fizetve ... A gépkocsivezető nem szól. Számol tovább. S a leány kiérzi, hogy ingadozik. — Félóra alatt megjárja. Talán megéri, nem? A leány vár, a taxis ír. Majd összerakja a papírjait, és kinyitja a hátsó ajtót. Ogy viselkedik, mintha szívességet tenne. Megindul az adott irányba. A férfi rádől a leányra, aki kigombolja ruháját, szoknyáját felhúzza. Szabaddá tesz magán mindent, amit a ruha szabaddá enged tenni. (Tóthpál Gyula felvétele) AGYA A gépkocsivezető mindezt a tükörben látja. De szemhéja ragadni kezd. — Most hová mennek? Kérdez, hogy elűzze az álmosságot. — Haza — feleli a leány. — És mit fognak csinálni? — Megmondjam? Megmondja. Teljes nyíltsággal, félreérthetetlen fogalmazásban. Olyan természetes ez számára, mint másnak a hivatali munka. — Eddig mit csináltak? — Ittunk ... — Az édesanyja mit szól? — Mit szólna. Megszokta. Meg már nagykorú vagyok . .. — De az ő házába megy . . . — Van saját ágyam . . . A férfin, úgy látszik, erőt vett az ital és a virrasztás. A mezítelen combokra hajtja fejét, és a motor monoton hangja percek alatt álomba ringatja. — Jó üzlet? — Egy kis mellékes ... a havi mellé ... — Állásban van? — Igazoljam magam? — Nekem ne... Szép lány. Az arca különösen szép. Tekintetében van valami Következik: MIÉRT? nyíltság. Most se szépít; nyersen fogalmazza egyöntetű válaszait. Nem szégyenli, amit csinál. Nem is tagadja. Az alvó férfi lehet vagy negyvenéves. Osztrák. Ki tudja ki várja őt otthon? Talán feleség, talán gyerekek is ... Ki tudja lesz-e holnap — a kijózanodás után — lelkiismeretfurdalása? Vagy nagy közönnyel könyvel el egy újabb kalandot... A leány számára mindegy. Nem kér tőle szerelmet, nem kíván lelki kapcsolatot. Csupán a testét bocsátja áruba egy éjszakára, hogy meglegyen a „mellékes". Talán ruhára, talán szövetkezeti lakásra, amelybe majd egyszer férjével költözik be, és ahol gyermekeit neveli föl .. . A kocsi egy falucskán gördül át a leány útmutatása szerint. A falun túl, az erdő alatt körülkerített kertek húzódnak virágokkal, gyümölcsfákkal. Némelyikben nyári lak fényesített fafalai messzire sárgállanak. Az egyik előtt megállnak. A leány felébreszti a férfit, aki kifizeti a kétszáz koronát. A gépkocsivezetőnek köszönetet mondanak, a leány kis táskájából előhúzza a faházikó kulcsát, a taxis pedig elindul visszafelé. A gondozott kertekben már tesznek, vesznek a szorgos tulajdonosok. A felkelő nap sugarai gyümölcsöt érlelnek, szirmokat csókolgatnak. Ismét kezdődik egy új nap. JÓ volt a város vén falai között bolyongani. Öszi napfényben kezdtük és most már hóköntöst öltöttek a Zerge-hegy faóriásai. Igaz, rövid volt a séta, a töredékét sem láttuk annak, amit minden pozsonyinak látnia, ismernie kellene. SZILVESZTER napján búcsúzzunk el egymástól, mi, akik együtt kutattuk a múlt titkait, az elődök ránkhagyott örökségét. Itt a Róland-kútnál búcsúzzunk, az év utolsó napján, amikor az emberiség szívében már az új év reménye, vágya muzsikál. Ezen a helyen kút állt már a középkor hajnalán is. De sekélyvizű, nem nyújtott elegendő védelmet a város egyik legnagyobb ellensége, a tfiz ellen. 1563-ban 100 pozsonyi ház vált a lángok martalékává és II. Miksa, az első Pozsonyban koronázott király elrendelte egy új bővizű kút építését. Andreas Luttringer Deutsch-Altenburg-i kőfaragó mester, 1572-ben készült el a plasztikával és azóta Roland kőalakja ott áll a téren, mozdulatlanul figyelve a város életét. Ki tudja miért éppen a francia nemzeti eposz, a spanyolországi arabok ellen vitézkedő Roland ihlette meg alkotóját, ki tudja miért nyúlt vissza a középkori kőfaragó a XI. század témavilágába? A türemléses mellvéd párkányzata, a vertikálisan tagolt pilaszterek között faragott domborművek és a páncélos lovag statikusan tömör alakja a gótika emlékét őrzi. Valamikor a kecskekapui „Szent kút és a Kálvária alatti forrás vizével táplálták, fa és ólomcsövek vezették a vizet a kútba, hogy a gyermek és halfigurákkal díszített, a gótikára annyira jellemző vízköpőkön át a medence Mé csordulva a szivárvány csodálatos színeire törje a nap arany'* fényét. A ROLAND-kút városunk legrégibb plasztikája, hiszen a Szent György-kút a Primáspalota udvarán, a Szűz Mária szobor a Jezsuiták temploma előtt a XVII. század, a Szent Háromság szobor, ami a Haltéren áll és az 1711. évi pestis emlékét hirdeti, a XVIII. század alkotása. ITT áll Roland vitéz évszázadok óta. Látta villanni a hóhér pallósát, hallgatta a vásárosok zsivaját, a duhajkodökat hazaparancsoló sörharang szavát, látta a dúsakat és a szegényeket, a pellengéren szenvedő szerencsétleneket, Thököly katonáit, látta a korzikai háromszögletű süvegét, látott teveképű Habsburgokat, látta Paracelsust és Petőfit, Kossuthot és Vasvári Pált, Jókait és Móricz Zsigmondot. DE milyen lenne a búcsú „a mesék és legendák városában" — mese nélkül? ...Szilveszter éjszakáján, amikor a toronyóra az éjfélt üti, Roland vitéz szobra megfordul és felemelt karddal tiszteleg. Szerelmesek, akiknek ez látni adatott, nagyon boldogok lesznek .. Bizony aligha vetődnek erre Szilveszter éjszakáján szerelmespárok korunkban, amikor minden földrész zenéjét és szépségét a lakásunkban ülve élvezhetjük. De azért, kedves Roland, tedd boldoggá azokat a szerelmeseket is, akik nem látják mozduló kardodat, tedd boldoggá azokat, akiknek ajka az új esztendő első pillanatában szerelmes vággyal találkozik. Vigyázz a békénkre, a nyugalmunkra sokszázéves kővitéz, vigyázz a téren álmodó csecsemőkre és a hancúrozó apró gyermekekre, akik tavasszal megint eljönnek hozzád, vigyázz az ezüsthajú öregekre, akik megpihennek a padokon és visszaálmodják a múlt örömét és bánatát, az elmúlt évtizedeket... a fiatalságot. És vigyázz ránk, akik itt élünk a Város falai között, akik féltő szeretettel védjük és építjük, akik megsimogatjuk málladozó köveit csakúgy, mint a ragyogó paloták új falait, akiket nem csábítanak messzi városok szikrázó fényei, mert nekünk ez a fészkünk, otthonunk... itt éltünk és egykor, ha időnk lejár, itt borul kihűlt szívünkre az ősi város áldott göröngye. A krónikás leteszi a tollat és boldog új esztendőt kíván. Mondjuk ki ismét együtt, lelkesedve, szeretettel: Pozsony . . PÉTERFI GYULA ZSILKA LÁSZLÓ (TÖTHPÁL GYULA FELVÉTF.fJ*'