Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-21 / 274. szám, péntek

cd1 •3 Két színház előadása Harold Pintér angol drámaíró Az ör című üarabját láttam á párizsi Modern Színházban. A szerepeket három férfi játszsza. Biztos, hogy ezt a darabot sikerre vinni csak valóban kiváló színészek képesek. És itt nagy művészek alakítják és lehelnek életet ezekbe az öszszetett, komplikált figurákba. Ismétlem, komplikált, és azt is hozzá tehetem, hogy kissé kiagyalt figurák. Egy kis ízelítőt akarok adni a képről, amely belém rögződött ebből az abszurd színmű előadásából és cselekményéből. A színmű azzal kezdődik, hogy a néző egy szánalmas berendezésű, mindenféle lim-lommal összezsúfolt szobát lát maga előtt. Ebben a szobában semmi különösebb érték nincs, a bútorzatot mindössze két vaságy képezi. Ebbe a szobába egy fiatalember lép be egy koldussal. A fiatalembert Sacha Pitoeff alakltja, Párizs egyik legkiválóbb jellemszínésze. Egy végtelenül jólelkű embert kell ábrázolnia, életre keltenie, aki sok szenvedés és csalódás ellenére szereti az embereket. Most ezt a koldust azért hozza be magához, hogy ne fázzon az utcán, ne legyen egyedül, teljesen elhagyatott. A koldust az utcán szedi fel, állást kínál neki, legyen őre a szobában összegyülemlett lim-lomnak, ócska vacaknak. A koldus először panaszkodik, hogy fázik, hogy nincs cipője. A fiatalember nagyon sajnálja és mindennel el akarja látni. De a koldus látva, hogy olyan emberre akadt, akinek élvezet a jőtevés, nem egykönnyen fogadja el az ajándékot. Válogat, azzal az indoklással adja vissza, hogy neki azért nem kell a szarvasbőr cipő, mert később a hordás alatt nagyon megcsunyul, foltossá válik. E párbeszéd után a néző azt látja, hogy a fiatalember megcsinálja a koldusnak az ágyat, a koldus meg kényelmesen leveti rongyait és kissé nyögve az ágyba fekszik. Közben nézeteltérések támadnak köztük. A fiatalember ki akarja nyitni az ablakot, mert a koldus rongyai szörnyű bűzt árasztanak, de a koldus nem engedi, attól fél, hogy meghűl. A koldus később véleményt is nyilvánít az emberekről. Azt mondja, utálja az idegeneket, a sárgákat és a feketéket, mert büdösek és piszkosak. A fiatalember, aki alig bírja elviselni a koldus bűzét, ámulva és nagyon lehangoltan hallgatja. Ezután a szerző bemutatja a jó fiatalember fivérét, ez durva, ellentéte az előbbinek. -A fivérek ezért nem nagyon bírják egymást. Az utóbbi rossz és gonosz a koldushoz, megveri, letiporja, mégis kiderül, hogy a koldus ehhez jobban ragaszkodik, mint a másikhoz, aki jó hozzá. A koldus egyébként mindkettőt gyűlöli és valószínű, hogy mindenkit a világon, önmagán kívül. Mint ahogy nem érzi önmaga bűzét, úgy nem látja önmaga hibáit. A koldus viszi tulajdonképpen az egész darabot. Egy portugál származású színész, Jacques Dufilho alakítja. Hangja rekedtes, sokszor durva, mégis annyi mindent tud vele kifejezni, hogy hatása alól lehetetlen szabadulni. Ezzel a hanggal remekül tud rágalmazni, tud önmaga iránt részvétet ébreszteni, és ezzel a hanggal gyilkolni is tud. A darab kicsengése az, hogy az ember végső soron önmagára van utalva és olyan valakin is nehéz segíteni, aki a segítségre rászorul. Megnyugtató ez?! Aligha. Sikere és a telt ház mégis abból ered, hogy a kispolgári lelkeket megnyugtatja. Az a tétel, hogy senkin úgy sem lehet segíteni, nagyon is beillik a kispolgári világnézetbe. Hasonló okokból, hasonló sikert arat Cher Antoine, Jean Anouilh komédiája a ChampsÉlysées Színházban. Amikor az előadást láttam, telt ház volt. A komédia abban egyezik az angol Pintér színművével, hogy egy kulisszával és több képben játszódik le, ezenkívül a két szerző mindent elkövet, hogy véletlenül se érintsen mai problémát. Mindkét darabot, amint már említettem kiváló színészek alakítják és viszik sikerre. Helyénvalónak tartom itt még megjegyezni, hogy a párizsi színházak abban különböznek a mi színházainktól, hogy ott nein kötelező a ruhatár, és ez annyit jelent, hogy előadás után nem kell tolakodni és sorba állni a kabátért. A Cher Antoine színpadi képe 1913-at mutat. Berendezésévei, a cirádás, kényelmes plüsszékekkel és más hasonló díszes bútordarabokkal az első világháború előtti avas légkört teremt a színpadon. Igazi polgári szalon. Barátok, barátnők gyűltek össze, köztük Antoine telesége, hogy meghallgassák a halott háziúr végrendeletét — Antoine ugyanis író, fényes, nagyvilági életet élt Párizsban, egy napon azonban eltűnt Párizsból, félrevonult egy fiatal német lánnyal a vidéken levő kastélyába. A lány néhány hónap múlva otthagyja és férjhez megy, utána Antoine egyedül marad és egy napon fegyvertisztogatás közben a fegyver elsül és megöli. Senki sem tudja, hogy Antoine miért vonult el a nyilvánosságtól és barátai igen kíváncsiak most, hogy mit mond erről a végrendeletben. A legrégibb barátnője egy színésznő, illetve tragika, és ott van a legfiatalabb barátnője is a gyermekével, akinek Antoine az apja. A barátok közt van egyetemi tanár, kritikus és orvos. Ezenkívül ott van a közjegyző is. Valamennyi figurát kivétel nélkül kiváló színész alakítja, de ezek közt is a legkiválóbb Francoise Rosay (a képen), világviszonylatban közismert francia színésznő. A nézőközönség nagyon szereti. Amikor a színpadon megjelenik, még mielőtt egy szót szólna, óriási tapsorkán fogadja. Ez az a fajta színésznő, aki ha megjelenik az üres színpadon, a színpad minden zuga megtelik vele. Ezek a barátok, barátnők várva a végrendelet felolvasására, egyet-mást mondanak a halottról. A szellemes, csípős megjegyzések ízelítőt adnak a barátok és ugyanakkor Antoine jelleméről is. A jelenlevők lassan oly jól érzik magukat, hogy már-már megfeledkeznek halott barátjukról, és ekkor Antoine kutyája a szomszéd szobában gyászosan felvonít. Ez a vonító hang újra visszalendíti őket a gyász légkörébe. A második kép ugyanaz . a szín, csak tölcséres gramofon áll az asztalon és a jelenlevők feszülten várják azt a pillanatot, hogy a közjegyző elindítja a lemezt, amely Antoine hangját rögzíti. A nagy, feszült csend közepette egyszerre csak hallani a halott hangját. A feleségéhez szól, azt mondja neki, tudja, hogy jelen van, azt is, hogy gyászban van, de ugyanakkor azt is tudja, hogy sápadt arcszínéhez jól áll a fekete szín. A többi jelenlevőhöz is szól igen szívélyes és barátságos hangon, de ezt a hangot irónia szövi át. A jelenlevőkben — ahogy az első barátnő, a tragika azt megjegyzi — Antoine fel akarja ébreszteni a lelkiismeretet, mert hiszen eddig csak rosszat mondtak róla. Ekkor annyira elmélyednek a beszélgetésben, hogy szenvedélyesen találgatják: tulajdonképpen miért is ment el? A kérdéshez mindenki hozzászól. Az egyetemi tanár azt mondja, hogy híven emlékszik még arra a napra, amikor legutoljára együtt voltak, mégpedig Antoine 50. születésnapján. Ebben a pillanatban mindenki nagyon élénken emlékszik erre a napra, ugyanakkor hirtelen megjelenik a színpadon az élő Antoine és megelevenedik újra az 50. születésnap. Azon a napon Antoine nagyon szomorú, barátai kérdezgetik az okát, s ő lehangoltan azt válaszolja, hogy már 50 éves, és Shakespeare, Moliére ebben a korban művüket már megalkották, befejezték. Sajnos, ő magáról ezt nem mondhatja. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a drámaíró igazi művét nem abból alkotja, ami már megtörtént, hanem abból az anyagból, ami történni fog. Hivatkozik Moliére A nők iskolája című darabjára, amelyben előre megírta házassága boldogtalanságát. Antoine megemlíti továbbá azt is, hogy írt egy darabot, amelynek a címe: Cher Antoine, és arról szól, hogy a halála után megjelennek a barátnői és barátai, hogy róla beszéljenek. A kép hirtelen változik és ebben bemutatja, hogy Antoine akkoriban mindent elkövetett darabja előadása érdekében. A lakásába színésznőket és színészeket hivat, hogy játsszák el neki a darabot. Követeli, hogy nyolc napon belül adják elő, éspedig úgy, hogy ő lesz csupán a közönség. Annyit fizet nekik, amennyit akarnak. De a színészek a szöveggel nem tudnak megbirkózni s visszaadják neki a szerepeket. Ezután maga is belátja, hogy a darab gyenge, mert a szereplők nem azt mondják, amit ők gondolnak, hanem azt, amit ő gondol magáról. Az utolsó előtti kép azt mutatja, hogy Antoine házán emléktáblát lepleznek le. Mindez üiwepi keretek között zajlik, a Marseillaise hangjai mellett. Törvénytelen gyermekei hallgatják a himnuszt és gúnyolódva azt mondják egymásnak, mily boldog volna Antoine, ha mindezt megélte volna. Eltérően más színműtől, itt a függöny legördülése után értelmetlen szavak elhangzásával fejeződik be a mű. Ezek a szavak tulajdonképpen Ismétlik a barátok és barátnők utolsó megjegyzéseit, amelyekben mindenről és mindenkiről esik szó, csak Antoineról nem. Végső kicsengése a komédiának az, hogy az ember bármit is csinál, nem tud semmin sem változtatni. És ebben a lehangoltságban és szomorúságban hasonlít ez a komédia Pintér művére. A Cher Antoineben az igazi gyászt a gazda halála után csak a házőrző eb érzett. O maradt hűséges hozzá, s ugatása és hirtelen felhangzó, majdnem síró vonítása újra és újra a gyászra figyelmeztet, a barátok közt elhangzó bírálatok és rágalmak közepett^. Tény, Anouilh ebben a komédiájában önmagáról és barátjairól vallott. Engem egyébként Anouilh színpadi technikája egy kicsit Molnár Ferencre emlékeztet és maga a színház a egykori budapesti Vígszínházra. A roj tokkal meg szőrmével telerakott Francoise Rosay asszony játéka pedig egyszerre juttatta eszembe Varsányi Irén és Gobbi Hilda — e két különböző alkatú színésznő — nemes alakításait. Mindkettőből volt benne valami, és mégis a saját, senkivel össze nem hasonlítható pillantása, hangja és mozdulata tette oly vonzóvá és varázsossá alakítását. A pesszimizmust árasztó műből a francia színészek művészete sugá#rozta a vigaezt, a derűt. SZABÓ BÉLA ÚJ

VIDÉKI LEVÉL Az idei vajdasági könyvtermés AZ ÚJVIDÉKI Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalatban JUHÁSZ GÉZA főszerkesztővel a könyvkiadó idei kiadványairól beszélgettünk, elsősorban azokról persze, amelyeken keresztül betekintést nyerhetünk a mai jugoszláviai magyar irodalomba. Mielőtt ehhez érnénk, el kell mondanunk, hogy a Forum a könyvkiadás mellett már tíz éve jelentős könyvbehozatali tevékenységet is kifejt, hiszen boltjaiban ott találhatjuk a magyarországi és a más országbeli magyar nyelvű kiadványokat is. Noha a kiadói tevékenység jelentős részét a hazai magyar nyelvű szépirodalmi kiadványok képezik f az idén 24 címszó /, rendszeresen jelennek meg fordítások, Nelsősorban a jugoszláviai irodalmakból, azután a pol itikai kiadványok és a gyermekirodalom is. • Milyen könyvek jelentek meg az idén a jugoszláviai magyar irodalom köréből? — kérdeztük a főszerkesztőtől. — Idei tervünk 37 címszót tartalmaz, ebből 24 eredeti, itteni magyar szerző műve. Megjelent vagy az év végéig napvilágot lát tíz új regény, egy elbeszéléskötet, négy versesköny, két tanulmánykötet, egy humoros könyv, szintén hazai szerzőktől. Ez a szám az utóbbi évek átlaga. • Mit tart fontosnak kiemelni az idei könyvtermésből? — Elsősorban a regényeket kell megemlíteni. A tavalyi nagy jugoszláviai magyar regénypályázaton díjazott három regény (Gion Nándor,' Major Nándor és Domonkos István könyvei), s még kettő, hamarosan az olvasók kezébe kerül. A bíráló bizottság által javasolt többi kézirat közül is öt már a nyomdában van, s azok is nemsokára megjelennek. A már említett könyvek mellett megjelenik néhány képzőművészeti és irodalomtörténeti kiadvány is. • Ügy látszik, ez a kiadói év a regények jegyében telik el. — Ez természetes következménye a tavalyi regénypályázatunknak, remélem, hogy hasonló jó eredménnyel zárul majd decemberben az ifjúsági regénypályázatunk is. Jövőre drámai pályázatot szeretnénk kiírni, hogy ezzel serkentsük hazai drámairodalmunk fejlődését. A kiadásra kerülő regényeinkről megjegyezhetem, hogy valamennyi rendkívül időszerű; társadalmi kérdésekkel, a mai ember problémáival foglalkozik, ha némely történelmi tárgyú műben áttételesen is érződik ez. Éppen ezért a művekben ilyen kifejezetten jelenlevő angazsált írói állásfoglalások miatt számítunk rá, hogy olvasóink érdeklődéssel fogadják majd az új regényeket. • Milyen elkötelezettségről van szó tulajdonképpen? — A mai Világ, igen konkrétan éppen a mai jugoszláv valóság bátor, kritikával szemlélt rajzát kapjuk ezekben a regényekben. Legtöbbjüket a valósághoz való kritikai hozzászólás jellemzi. Jó néhányra jellemző az is, hogy a kritikát valahonnan a társadalom pereméről vagy — ez szintén gyakori — a fiatalok nézőpontjából nyújtják. • Mivel magyarázza, hogy ez az írói angazsáltság ennyire egyöntetűen jelen van mindegyik regényben? — Azt hiszem, ezt valamiféle világjelenségnek is nevezhetjük, és örvendek, hogy a jugoszláviai magyar irodalomban is észlelhető, különösen a fiatal írók műveiben. • Ilyen regényáradatra, hogy így nevezzük, előbb soha nem volt példa a jugoszláviai magyar irodalomban. Ez most valami fordulatot jelent? — Egyes kritikusok szerint tanúi lehetünk a vajdasági regény megszületésének. Annyi bizonyos, hogy egy évben sem adtunk ki egyszerre ennyi vajdasági regényt, mint most. A kritikusokon a sor, hogy megítéljék a művek jelentőségét. • A regényeken kívül milyen műveket emelne még ki az idei tervből? — Mindenekelőtt három könyvre szeretném felhívni az olvasók figyelmét: nemrég jelent meg -Szeli István könyve, az Utak egymás felé, mely öszszehasonlító irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmaz, a jugoszláviai-és a magyar irodalom kapcsolatait vizsgálja. Nagy érdeklődésre tarthat számot Bori Imre hamarosan megjelenő kötete a magyar avantgardmozgalomról, ez egy háromkötetes műnek az első része. Azt hiszem, a hazai olvasóközönség érdeklődéssel várja Konc István verseskötetét. Noha Koncnak ez lesz az első kötete, már nem tartozik legfiatalabb költőnemzedékhez, versei évek óta sajátos szint jelentenek irodalmunkban. • S a jugoszláv népek irodalma milyen fordításokkal szerepel? — Négy jelentősebb alkotást adunk ebből a magyar olvasók kezébe. Kiadjuk Oskar Davičo verseinek válogatását, a világhírű esztéta, Oto Bihalji-Merin tanulmánykötetét és egy kötetben három (Rövid indulás címen) mai jugoszláv kisregényekből készítünk gyűjteményt. Nemrég került a könyvpiacra a jeles szlovén prózaíró, Andrej Hieng Káró király című regénye is. • Már említettük, hogy a Forum nemcsak könyvkiadással, de kivitellel és behozatallal is foglalkozik, ezért kérem, 'mondjon néhány szót erről a tevékenységéről, természetesen a csehszlovákiai kiadókkal való kapcsolatról is. — Nemrég tárgyaltunk a prágai Atria képviselőivel, s ennek kapcsán meg kell állapítanunk, hogy most semmiféle kerettervünk nincs, noha azelőtt volt ilyen, amelyik legalább serkentené a könyvcsere fejlesztését. Reméljük azonban, hogy ezen a helyzeten hamarosan sikerül változtatni. A pozsonyi Madách kiadóval is felvettük a kapcsolatot, s a kilátásba helyezeti tárgyalások már jövőre lehetővé teszik a könyvcsere megindítását. Mert mint mondtam, mi eddig is arra törekedtünk, hogy a vajdasági magyar olvasó számára hozzáférhetővé tegyük nemcsak az Űjvidéken vagy Budapesten kiadott magyar könyveket, hanem a más országokban megjelent értékeket is. Ennek az elvnek megfelelően könyvesboltjainkban megtalálni a szlovákiai magyar írók műveit, mégpedig nemcsak Fábry Zoltán és Dobos László, de a fiatalabb írónemzedék képvise lőinek alkotásait is. Ügy gon doljuk, fontos lenne, hogy könyveinket kölcsönösen eljuttassuk egymás olvasóihoz, úgy hiszem, ezáltal ls közelebb ke riilnénk egymáshoz. Ennyit mondott Juhász Géza főszerkesztő a Forun könyvkiadó terveiről. Egi röpke beszélgetésbe, persze nem férhet bele minden azaz rendszerint kimarac belőle több nem is mellékei dolog. Reméljük azonban lesz még alkalom a most el mulasztottakat is megemli teni. BURÁNYI NÄNDOF