Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-16 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

.8* ' — CŰ A távoli szovjet sztyeppéken Új éle

t a kietl

en puszták

on • Aho

l a múlt a jelennel találkozik • Nagy átalakulások kora • Lóháton napi 40 km az iskolába Alkonyatkor megnyugszik a sztyepp. Lecsillapul a száraz, poros izzás, s a gittszínű föld felett furcsa, barnás fény dereng. Az égbolt tiszta, akár a bűntelen lelkiismeret. Keleten tengerkék, nyugaton a lenyugvó nap diadémja túlérett banánra emlékeztet. A földre terített ponyvára telepszem. Csak így szabad leülni itt, de leheverni vagy el' aludni így sem. A barnára és halványkékre aszalódott gyér fűcsomók alatt fekete mérgeskígyók, földszínű skorpiók és ciklámen árnyalatú veszedelmes falanga-pókok lapulnak. Néhány méternyire előttünk csákányozzák a szívós talajt. Már két méternyire mély az árok, de még mindig taplószáraz rögöket forgat ki az ásó. Mondják, hogy itt eltemetett halottak gyakran mumifikálódnak, testük nedvességtartalmát elszívja a nap izzásától mélyen átforrósodó föld. Kemény és száraz itt minden. A sztyepp őslakói is kemények, szikárak, hallgatagok, akár maga a tengernyi pusztaság. Nézem a bakancsunk talpával egysíkú látóhatár szegélyén lebukó napot, a tájat. Sztyepp. Kegyetlen ázsiai pusztaság. Talán .éppen erre vert port hajdan vándorló eleink nyugtalan serege, talán éppen itt álltak az ősmagyarok bőrjurtái, amikor útban a máig is csak sejtett óhazából, napszálltakor letáboroztak. Ebbe a csontkemény földbe hantolták azokat, akik a hosszú vándorlás alatt erejüket vesztették és nem bírták tovább. Ebből a száraz fűből szálazgattak mokány kis lovaik, birkáik, itt csaptak ostorral ürgét a rikoltozó sihederek, hogy a szikkadt birkatrágya csípő* füstű vacsoratüzénél megpörzsöljék. Felkapom a fejemet. Keserves birkabégetés hallatszik valahonnan. Magányos bárány kódorog a közelben. Panaszos hangon, hasztalan hívja társait. Hol a »yáj? Ki tudja. Nagy a sztyepp, nagyon nagy, belemosódik a nyáj, akár a hóra hintett liszt. Szomjas lehet — áll £el guggoltából csoportunk egyik magyar tagja, Hajdú Mihály. Vászonvödörbe vizet ereszt a tartálygépkocsiból és a rogyadozó Inakkal, bátortalanul közelítő állathoz indul vele. A birka megáll, fejét előrenyújtja. Remeg. Talán a gyengeségtől, talán a félelemtől. Mégis bevárja a vízvivőt és mohón inni kezd. Hangosan zihálva, csaknem hörögve hörböli a vizet. Talán napok óta nem ivott. — Miska, süssük meg a bürgét vacsorára! — kiált oda valaki. — Majd én lerántom a borit! Miska nem felel, csak tartja a vászonvödröt az állatnak és a nyakát veregeti. Teljesen besötétedik. Holdtalan az éj, csak a csillagok hunyorognak. Ugyanúgy, mint az otthoni augusztusi éjszakákon. Bekanalazzuk a jó ízű babgulyást, iszunk a hűtőtartályban szállított vízből, majd behúzódunk a járművekbe. Kissé kényelmetlen ugyan, de biztonságos. Senkinek sincs kedve meggyőződni róla, milyen érzés a kígyómarás, s a skorpió vagy a falangapók csípése. Napkeltekor már a sztyeppén kígyózik menetoszlopunk. Táborhelyünktől alig kilométernyire megpillantjuk a kóbor birka frissen lehántott csontjait Négy rozsdaszinű sas már csak az izületekre tapadó inakat tépdesi. Ezúttal is beteljesült a sztyepp kegyetlen törvénye: az erősek, a ragadozók könyörtelen győzelme a gyengék a gyámolatlanok felett. — Na, ebbe kár volt a víz! — mondják szemrehányóan Hajdú Mihálynak. Több kilométer hosszan kavargó és lassan szétterjedő porgomolyag lebeg nyomunkban. Sűrű a por, akár a köd, behatol a jármű kezelőterébe, belepi ruhánkat, arcunkat is. Nemsokára csupán a szemünk és a fogunk fehérje villog elő a pormaszk alól. — Nem árt a műszereknek? — kérdezem a vezetőtől. — Hát nem mondhatnám, hogy használ, de állják a por ostromát. A konstruktőrök bizonyára számítottak ilyesmire is. Rejtély számomra, hogyan vezetik a menetoszlopot. Hiszen bármerre tekintek, mintha egy óriási lapos korong közepéről néznék körül. Sehol egy fa, egy földhalom, de még csenevész bokor sem. Hogyan tájékozódnak? Természetesen műszerek alapján. Déltájban célhoz érünk. Pihenő. Innen már visszafelé vezet majd az útunk. Van időm körülnézni. Jó kilométernyire birkanyáj szálazgatja a gyér füvet, amely itt is száraz, akár a tilolt kenderrost. A nyájra lovas pásztor ügyel. Fényképezőgépemmel odaindulok. Szívélyes mosollyal fogad, bemutatkozik. Szerdjntkov a neve. Megmutatja különös, fából faragott hangszerét, amely kissé a tilinókra, kissé a csimpolya fuvókájára emlékeztet. Szerdjntkov üzbég, de kitűnően beszél oroszul — Hol lakik? — érdeklődöm. Déli irányba mutat, ahol a horizont szegélyén valami tanya-féle látszik. — Megnézném — tűnődök félhangosan. — Lehet — feleli. — Gyalogszerrel egy óra. Lovon tizenöt perc. Inkább autóba ülünk. A tanya körül néhány csenevész bokor. Végre bokrokl Az elsők, amelyeket a sztyeppén látok. Apró, kemény levelű, igen szívós cserjeféle. Volt néhány fa is, de azoknak már csak kiszáradt, kérgevesztett csontvázai fehérlenek. Nem bírták az aszályt. Takaros házikó, előtte nyitott agyagtűzhely. Kődobásnyira juhhodály. A háztetőn antenna. Jöttünkre alacsony termetű, kövérkés aszszony és három gyerek fut ki az ajtón. — Tíztizenkét éves forma, szép arcú kislány, egy csaknem ugyanakorra és egy pöttömnyi kisfiú. Szíves szóval tessékelnek a házba. Szabadkozom, hogy nincs időm, de azért egy percre benézek. Tisztaság, rend. A bútorzat vegyes: a fal mellett régimódi rézgombos vaságyak, szemközt modern vonalú háromajtós szekrény, középen faragott asztal és faragott ülőkék — afféle házi készítmények — mellettük ősrégi fonószék. A keményfa padlót birka- és lámabőrök takarják. A mennyezetre tekintve meglepődök. Villanycsillár. A sarokban, fali polcon hálózati rádiókészülék. Honnan kapják az áramot? — Van saját aggregátor — mondja Szerdjntkov. — Szélkerék hajtja, akkumulátorba gyűjti az áramot. Kimegyünk az udvarra. Az ajtó előtt felnyergelt ló nyerít ránk. Ide ügetett a nyájtól a kocsi nyomában, gazdája után. Szerdjntkov megtapogatja az állat nyakát. A pöttömnyi, hároméves forma kisfiú pedig egyetlen lendülettel, akrobatikus ügyességgel felpattan a nyeregbe. Csodálkozásomat látva, a pásztor büszkén mosolyog. Hát Igen, lóra termett a kölyök! S ez itt, a sztyeppén létszükséglet. Firtatom, hová jár iskolába a két nagyobbik gyerek. — Negyven kilométerre van az iskola — mondja Szerdjntkov. Hitetlenkedve ingatom a fejemet. — Persze, lóháton mennek oda a gyerekek — folytatja a pásztor. — Jó időben három, esőben, hóban négy óra. Aztán persze ugyanennyi visszafelé. — És bírják? A pásztor csak nevet. Miért ne bírnák? Azután megjegyzi: — Csak akkor nem engedem őket, ha nagyon kemény a tél és farkaslalkák húznak ide északról. — Mi akarsz lenni? — kérdezem a nagyfiútól. — Rakétás! — feleli magabiztosan. Szerdjntkov megjegyzi, hogy valóban katonának szeretné adni a fiút. Ott aztán tanulhat, s ha nem is éppen tiszt, de jó tiszthelyettes lehet belőle. — Hát a kislány? — Azt még nem tudjuk — szólal meg végre a mama is. — Majd meglátjuk. — Ápolónő — mondja aztán kissé szégyenlősen a lány. A ház előtt, jó kődobásnyira kút, hosszú betonvályukkal. Körülötte barna birkák és hoszszü nyakú, hegyes fülű, fekete lámák delelnek. El-elbőgik magukat, hasztalan dugdossák orrukat a vályúba, cseppnyi víz sincs benne. Odamegyünk. Szerdjntkov egyetlen rántással beindítja a kút fölé szerelt motoros szivatytyút. A csövön kizúdul a víz, az állatok egymást taszigálva, mohón tülekednek a vályúhoz. — Mennyi állat van a tanyán? — Több mint ezer — feleli a pásztor. — A szovliozé mind, én havi nyolcvan rubelt kapok, no meg százalékot a szaporulatból. Azelőtt nem volt itt semmi, csak kietlen pusztaság. Azóta könnyű állatokat tartani, amióta a szovjet kutakat fúratott. Tíz-tizenkét kilométerenként van kút. Én az apámmal még sokat vándoroltam kiskoromban víz után. Ha nagy volt az aszály, sok állat szomjan pusztult. Most már nem. Időm rövid, búcsúznom kell a Szerdjntkov családtól. Eszembe jut néhány nappal korábbi élményem. Valahol messze innen, a sztyepp egészen más pontján kifeszített ívelésű obeliszket láttam. Betonút köti össze a rakétakilövőhely állványaival. Ott ölelkezik egymással a múlt, a jelen és a jövő: onnan lőtték ki 1957. október 4-én az első szputnyikot, ott kezdődött meg az emberiség történetében a világűr meghódításának korszaka. Híres emberek mosolya Párizsban az alábbi anekdota járja Picassóról: Egy sötét éjszaka észrevette, hogy betörő Jár a lakásban. Kiugrott az ágyából és üldözőbe vette a betörőt... Elfogni azonban nem tudta, de emlékezetből lerajzolta. Akkoriban művészetének kubista korszakát élte. A rajzot átadta a rendőrségnek. Másnap a rendőrség a rajz alapján őrizetbe vett egy francia minisztert, egy spanyol bikát és egy varrógépet. Egyszer Salvador Dalinak, a híres spanyol extravagáns festőnek tanúként meg kellett jelennie a bíróság előtt. Amikor a bíró megállapította a tanú személyazonosságát, feltette neki a kérdést: — Mi a foglalkozása? — Festő, — válaszolt Salvador Dali, s felemelt hangon hozzátette: — A jelenkor legjobb festője. A tárgyalás befejezésével Dall egyik barátja a szemére vetette: / — Mondd, kérlek, hogyan tehettél olyat, hogy a bíróság előtt a világ legjobb festőjének nyilvánítottad magad? A meglepett Dali így válaszolt: — Már bocsáss meg, de mégis csak esküt tettem és igazat kellett mondanom. KI A KICSI? Paul Ehrlich német vegyész egyszer elkésett egy tudományos kongresszus megnyitásáról. Be akart jutni a terembe, de a tereinőr végigmérte a kopottasan öltözött öregurat, aztán kiadta az útját. Vitájukból valamilyen szófoszlányok a terembe is eljutottak, s egy vegyész felállt a helyéről, kitekintett az ajtón s érdeklődni kezdett a lárma okáról. — Ez a kisember mindenáron be akar törni a terembe, — válaszolta a teremőr. A vegyész kilépett az előcsarnokba, s látva, kiről van szó, felkiáltott: — Miféle kis ember? Hisz ő a legnagyobb közöttünk? Nem más, mint Ehrlich! MA FOLYTON ESIK ... Albert Einstein egyszer párizsi tartózkodásakor a német nagykövetségen lakott. Akkoriban Franciaországban zord időjárás uralkodott, örökké esett az eső, és Einstein szerencsétlenségére csak egy pár cipőben jött Berlinből. — Emiatt már össze is vesztem a lakájommal, — panaszkodott a nagykövet Einstennek. — Mondom neki: hát elégséges napjában csak egyszer tisztítani a professzor úr cipőjét? Hisz szakadatlanul ömlik az esői Einstein ls beismerte, hogy az ominózus cipők miatt szintén összeszólalkozott a lakájjal: — Hát kell-e egyáltalán tisztítani a cipőmet, amikor úgyis szüntelenül esik az eső...? ELRAGADTA A HÉV Rulje orosz természettudós — kollégáinak többségével ellentétben — szeretett szépen öltözködni. Előadásain divatos ujjas mellényben, a fején dús parókával, a karján átalvetett köpenyben Jelent meg. Méltóságteljes testtartással, ünnepélyesen kezdte előadását. Kissé átszellemülve levetette köpenyét és felakasztotta a keze ügyébe eső első kampóra, aztán egyre hevesebben gesztikulálva annyira indulatba jött, hogy letépte fejéről a parókáját, aztán kigombolta, levetette és a földre dobta zekéjét. Ugyanerre a sorsra jutott a mellénye is ... NYOM A FALON Wilhelm Ostwald német vegyész egyszer karácsonyestére vendéget kapott: angol kollégája, William Ramsey váratlanul állított be hozzá. A két jó barát vidáman várta az Újévet. Ostwald a zongorához ült és játszani kezdett, Ramsey pedig áhítattal hallgatta és nekitámaszkodott a falnak. Ramsey mindig kényes volt hajviseletére, és arra nem gondolt, hogy pomádés haja foltot hagy a tapétán. Ramsey elutazása után Ostwald felesége felhívta férje figyelmét barátja hanyagságára. Ostwald nyomban aranyműveshez ment, vett egy aranykoszorút, s felakasztotta otthon a falra, oda, ahol a nagy tudós nyomot hagyott maga után, úgy, hogy az aranyágak keretezzék a foltokat. A VEGYÉSZ FRAKKJA A kísérletező fő jellegzetessége a pedantéria — vallotta Klemens Winkler német vegyész. „Az igazi vegyésznek tudnia kell frakkban is dolgozni", — volt kedvelt mondása, s ha valaki kötényben állított be Winkler laboratóriumába, a tudós rögtön rárivallt: „Mi az, maga meszet jött oltani?" A kísérletező fő jellemvonása az elővigyázatosság — vélte Marcelin Berthelot francia vegyész. Bár mindig frakban lépett be laboratóriumába, azért bőrkötényt vett rá. A súlyos, nagy kötényen csak egy nyílás volt: középütt a mellen, s rajta keresztül látni lehetett a Becsületrend érdemjelét. A becsvágó Berthelot ugyanis a Becsületrend lovagja volt. A legeredetibb módon Kari Bosch német vegyész viszonyult a frakkhoz. Egyszer egy szál ingben ment haza szünidőre. — Hol a frakkod, Kari? — kérdezte anyja. — A frakkom? Előre küldtem postán, — válaszolta magabiztosan a fiú. A frakk rövidesen meg is érkezett a postával — a tudós törékeny üvegműszereit csomagolta a frakkba.