Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-05 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

A CSKP Központi Bizottságának és a Csehszlovák Tudományos Akadémia elnökségének kezdeményezésére siakemberekből álló munkacsoport vizsgálta meg azt, hogy milyen korunk tudományos-technikai forradalmának az - eddigi és a jövőben várható eredménye, következménye. Kutatásának eredményéről a dr. Radovan Richta professzor vezette kollektíva könyvet jelentetett meg. A hamarosan népszerűvé vált mű Válaszúton a civilizáció címmel a közelmúltban magyarul is megjelent. Alább - saját címünkkel - Lukács Katalin fordításában ebből a műből közlünk részletet. Talán még az iskola képzés szintjében bekövetkezett változásoknál is kiterjedtebb következményekkel jái az „életre való tanulás", egyszeri felkészülés helyettesítése a folyamatos képzéssel. Az egyszerű munkaerővel ellentétben már a technikus számára ls szükséges, hogy ismereteit egész élete folyamán a kor fejlődési szintjén tartsa; a tudomány rohamos fejlődésének és az ismeretek gyors elavulásának korában tehát kénytelen egész életén át tanulni. Azzal számolnak, hogy a technikus, hacsak nem egészíti ki ismereteit, tíz év alatt elveszti képességét a korszerű orientálódásra; az ismeretek, amelyekkel a tudós tanulmányai alapján rendelkezik, 25 év alatt túlhaladottak. Amennyiben az állandó művelődés nem válik a munka közvetlen alkotóelemévé — márpedig láthatóan efelé tendál a tudományos-technikai forradalom menete —, az iskolai nevelés rendszerét ki kell majd egészíteni a továbbképző vagy posztgraduális tanulmányok ciklusával. Mindenesetre megszűnik az élet eddigi felosztása az ismeretek szerzésének és az Ismeretek felhasználásának korszakaira. A pedagógia, a pszichológia, az antropológia, az orvostudomány stb., nem éppen könnyű feladata lesz megtalálni az emberi képességek ezen élethossziglani, szakadatlan művelődési fejlesztése számára az optimális menetet (például a módszerek vagy a tanmenet elsajátítását ifjú korban, és mindezeknek ismeretekkel történő feltöltését a későbbi években stb.). A kapitalizmus iparosítási rendszerén belül a tömeges Iskolázásnak eredetileg az volt a feladata, hogy lényegében kész munkaerőt képezzen ki. Ám a gyors műszaki és tudományos haladás igényei itt is változásokat idéztek elő: a művelődés valamennyi ágában a tehetségek utáni hajsza figyelhető meg, amelynek jegyében korszerűbb pszichológiai módszereket használnak fel és bizonyos szándékos demokiatizálást alkalmaznak a kiválasztás terén. Más formában ez a probléma a szocializmusban is létezik, melynek mérhetetlen előnye a hamisítatlan demokratikus kiválasztás, mely gyakorlatilag a képességek kimeríthetetlen forrását nyújtja. Eddig azonban a művelődési rendszer az átlag nevelésére törekedett, arra, hogy a résztvevők 100 %-át mindenáron sikeresen célhoz juttassa. Mindez azonban mélységes ellentétben áll az emberi erőkkel való ténylegesen jó gazdálkodással, egy olyan korban, amikor az emberi erők minőségén, kialakított potenciálján van a hangsúly, tehát az ember tehetségeinek és képességeinek maximális gondosságú kikeresésén, csiszolásán, alakításán az emberi élet minden fokán és egész folyamán. Ebben az értelemben a korszerű művelődési rendszer még bizonyos belső, önálló szerephez is jut, amely nincsen közvetlenül kötve a tetmelés adott igényeihez: nemcsak arról van szó többé, hogy milyen kiképzést juttatunk az embereknek, hanem inkább arról, mit hozhatunk ki az egyes emberből, a civilizációnak milyen önálló alkotóerőit képezhetjük ki az egyes emberen belül. Alig képzelhető el, hogy az effajta művelődési rendszer megvalósítható lenne a művelődési intézmények (különösen az iskolák) szolid pszichológiai apparátussal való felszerelése nélkül (legyen az akár tanácsadó szolgálat,' akár a művelődési intézmények közvetlen felszerelése foi májában.) Optimálisnak az látszik, ha a műveltség széles körű általános emelkedésének útját (általános középiskolai képzés) választjuk, amely fokozatosan bevonja az embert az embert tevékenység legkülönbözőbb területeibe. A potenciális képességek effajta megkísértése és kihívása nem alakít ki idő előtti szűk specializálási korlátokat, amelyek később vegetálásra késztetnék a tehetséget; ellenkezőleg, az ember elemi hasznossági feltételének látszik egy olyan korban, amikor a technika fejlődése a szűken értelmezett szakmák tucatjait és százait szívja fel (vagy termeli). Szükség van azonban egyidejűleg arra, hogy fokozatosan, idejében és gondosan diffetenciáljuk a tanulókat (lehetővé tegyük a beállítottságuknak megfelelő tárgyak választását, korszerű tantárgyak felvételét stb.], s egyénivé tegyük a művelődést nyomban, mihelyt megbízhatóan jelentkeznek az ilyen vagy olyan irányú képességek, de mielőtt ezek felületessé válnának és szétforgácsolódnának, mert a szükséges specializálás nélkül manapság az ember nem talál kontaktust a civilizációs fejlődéssel. Az Iskolai képzés Ily módon értelmezett rendszeréhez kapcsolódhatik a leghatékonyabban a felnőttoktatás. Ami Jelenlegi formáit Illeti, a munka mellett végzett tanulmányok inkább az elmaradás pótlásának funkcióját teljesítik (tekintettel a főiskolák hozzáférhetőségének múltbeli korlátaiia és az ezekből származott sérelmekre); a munka adott, jelenlegi kiterjedése mellett azonban szükségképpen háttérbe szorult ez a tanulási mód (nem eléggé magas színvonalú és nem is lehet az), mert aligha valósítható meg tömeges méretekben (ha azonban a jövőben a szabad idő átlép bizonyos küszöböt, ez a munka és a művelődés állandó szimbiózisává fejlődhet). Az üzemi iskolákbari és a posztgraduális ciklusokban folytatott tanulmányok inkább a továbbképzés funkcióját teljesítik. A legközelebbi jövőben (számításba véve a tudományos és műszaki ismereteknek (nagyjából tíz éven belül történő részleges módosulását) nyilvánvalóan a szakadatlan szakmai képzés rendszerévé fejlődnek, és ez általánossá lesz az egyes szakmákat végzettek számára. Emellett azonban a felnőttképzésnek megvan a maga saját rendeltetése, amely összefügg az egész civilizációs alap mozgékonyságával. Nincsen bizonyos meghatározott szakképzés eléréséhez kötve, hanem a modern élet mélyebb rétegeiből következő motívumokhoz kapcsolódik: jelentkezik az emberi erők tulajdon fejlesztésére irányuló igény, az emberben felmerül az a követelmény, hogy részt vegyen a civilizáció mozgásában, törekszik az önismeretre, bizonytalanságot érez a túlzott szakosítás következtében, kíváncsiságát az idő gyors keringése és az értékek elavulásának tempója egyaránt felkeltik stb. Bármennyire szétforgásolódtak és kevésbé állandóak egyelőre az érdeklődésnek ezek a megnyilvánulásai, A„ müve lodes .új utia mégis a műszaki civilizáció legsajátabb produktumai és igen perspektivikus antropológiai alapokkal rendelkeznek. Az idő folyamán bizonyára jól tagolt intézményes alapjukat is megszerzik. Egyelőre még nem világos, hogy milyen intézmények, és ezek az intézmények milyen arányban vállalják magukra ezeket a művelődési feladatokat; különösen pedig, hogy milyen mértékben válik lehetségessé összekapcsolni a hagyományos művelődési Intézményeket a termeléseikkel és a termelést megelőzőkkel, esetlegesen ezek speciális berendezésével. A jelek szerint a fejlődés afelé irányul, hogy minden gyári, üzemi, intézménybeli stb. szakember a tanítást saját munkája egyik noimális alkotórészének tekintse. Mindenesetre egy bizonyos határon túl — tekintettel az állandó és egyetemleges művelődéssel szembeni, egyre növekvő követelményekre — az eddigi hagyományos eszközök felmondják a szolgálatot... Minden egyénnek aktív szubjektumává való kialakítása az a pont, amelyben a tudományos-technikai forradalom, mint az emberi képességek hajtóereje, összekapcsolódik azzal az alkalommal, hogy az ember önmagát megvalósítsa. A jövő nemzedéke, amely a potenciális valóság alakítója, életével már átnyúlik a jövőbe; a jelen világ csak akkor elégítheti ki, ha már a múlthoz is elégedetten pozitív viszonyt alakít ki magában. A tudományos-technikai forradalom szempontjából nem termékeny az egyén teljes azonulási törekvése a társadalmi valósággal és annak tudásával. Az egységet minden egyes ember belső egységében kell keresni: minden emberből önmaga nevelőjét kell nevelni, a nevelés objektumát az önnevelés szubjektumává kell átalakítani, a nevelt emberből önmagát nevelő embert, a nevelésből önnevelést. Az ember önmagához való viszonyának ez az általános megváltozása, az embernek önmagát alakító munkája a legbonyolultabb (probléma, amellyel a tudományos-technikai forradalom művelődési rendszerének az elkövetkező évtizedekben meg kell birkóznia. Ezen áll vagy bukik a kommunizmus kultúrfoiradalma. Ha azt akarjuk, hogy az ember saját tárgyi életfeltételeinek minden vonatkozásában fejlett alkotójává váljék, el kell ismernünk, hogy e cél tényleges megvalósításának útja az önnevelés. Minél több oldalú viszonya van az embernek ehhez a világhoz, annál teljesebben képes önmagát emberként megvalósítani, azaz fejlődni. A sokoldalú fejlődést azonban nem lehet (és egyre kevésbé lehet) a világon létezők összességéről alkotott kész ismeretek átadásával közvetíteni; ezeket hozzáférhetővé kell tenni, meg kell nyitni az ember előtt, aki képes arra, hogy saját tevékenysége révén kerítse mindezt a tudást birtokába, aki tehát alkotó viszonyban lesz nemcsak a tudás tárgyával és saját tevékenységével, hanem önnön személyével is. A technikai civilizáció fejlődésének mértékében a művelődést nem lehet majd úgy felfogni, mint a specializált ismeretek adott típusának megszerzését, hanem úgy, mint valamely szűkebb szaktudás állandó kiválasztásához szükséges széles körű előfeltételek kialakítását. A művelődés tehát az ismeretek állandó gyarapításához vezető módszer elsajátításával lesz egyenlő. Az emberi értelem korlátaira vonatkozó kutatások, amelyek rendelkezésünkre állanak, nagyrészt arról tanúskodnak, hogy a képességeket korlátlanul lehet fejleszteni, de nem lehet korlátlanul fejleszteni a tényleges ismereteket. Már ma ís az a helyzet, hogy a világról meglevő ismeretek összességét még alapjaiban sem sajátíthatja el az egyén; a művelődés eddigi rendszere, amelynek alapja az ismeretek elsajátítása, a jövőt tekintve abszurddá válik. Az enciklopédikus tájékozottságra irányuló tendenciák az önálló, logikus gondolkodásra való képesség csökkenésével bosszulják meg magukat. Van egy bizonyos határ, amely olyan hányban fejleszti az embert, hogy egész életében képes legyen újabb ismeretek szerzésére; ez a határ a művelődést a tárgyak struktúrájának elsajátítására, a jártasságok új szférákba történő áthelyezésére orientálja. A pedagógiai elmélet és gyakorlat eddig nem volt képes megbirkózni a világ megismerésében és átalakításában végbement minőségi átalakulásokkal, elsősorban a klasszikus elmélet szemléletes elképzeléseiről a modern tudomány absztrakt, racionális fogalmaira való áttéréssel. A jelenkori fejlődésben egyre nagyobb teret kap az új természet — tárgyak, anyagok és berendezések — emberek által történő kialakítása; ez az új természet túlhalad azokon a természetes határokon, ahol a dolgok érzékileg megállapítható jegyeket viselnek. Ennek kapcsán nő azoknak a tudományos ismeretednek a területe, amelyeket a maguk racionalitásában kell megragadni és nem lehet egyértelmű, szemléletes modellekkel felruházni. Az absztrakt gondolkodás kultiválása, a logikai rendszerek elsajátítása világméretű problémává kezd válni. A modern tudomány sikereivel, az emberi géniusz szinte elképzelhetetlen eredményeivel való megismerkedés során a művelődés csakis a világról szerzett Ismeretek szilárd alapjából indulhat ki, amely világ érzékelésére biopszichikailag be vagyunk rendezve, és ezen az úton, az ismeretek ezen körön keresztül haladhat az absztrakciós készség nyomában, tehát meg kell ismételnie a megismerésnek azt a kalandját, amelyet az emberiség végigélt. Ott, ahol ez a lerövidített és koncentrált ismétlés hiányzik, ott minden tanulás, foglalkozzék bár a tudomány legújabb ismereteivel, csak arra jó, hogy elősegítse e felgyülemlett tudásanyag minél gyorsabb elavulását és azt, hogy a fejjel együtt, amely magába gyűjtötte, használhatatlanná váljék. Amennyiben távlatilag a társadalmi folyamat döntő mozgatóerejévé a tudomány válik, amennyiben már a jelenkorban kulcshelyzete van a művelődésnek és az iskolának. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a jövőben a legjobb tudományos és művelődési rendszerrel rendelkező társadalom olyan helyzetet foglal majd el a világban, mint valamikor a legnagyobb természeti gazdagsággal, később pedig a legnagyobb ipari potenciállal rendelkező állam. RÓBERT DÚBRAVEC: A csillagokig ... (fametszet)