Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-24 / 251. szám, péntek

E

gy vidéki állomáson jó másfél órát keflett vátnom a következő vonatra. A váróterem eléggé bűzös és szemetes volt. Az egyik padon hanyatt feküdt egy idősebb, favágó kinézetű ember, rettenetesen horkolt. A másik oldalon egy asszony két nyűgösködő, marakodó csemetéjét próbálta nyugtatni, szórakoztatni, kevés sikerrel. Hol az egyik, hol a másik bömbölt, majd meg egyszerre mindketten, szinte versenyeztek, ki bírja jobban, harsányabban. Negyven év körüli férfira lettem figyelmes. Bejött, kiment, ácsorgott tétován. Szája sarkában cigaretta, az álla borostás, pörge, bőrkalapja mélyen a szemére húzva. Tekintete sötét, inkább riadt, fájdalmas vagy zavart ... Előbb kisebb bűnözőnek néztem, később — elhanyagolt külsejéről ítélve — munkakerülőnek, csalónak, szélhámosnak. Az állomás mögötti restibe mentem, kávét rendeltem. Később a férfi is bejött, körülnézett, majd az asztalomhoz ült. Szintén kávét rendelt. Egy ideig szótlanul ücsörögtünk, méregettük egymást, később beszélgetni kezdtünk. Általános dolgokról. Asztaltársam a megkeseredett emberek szájaízével beszélt. Felkeltette az érdeklődésemet. Kérdezgettem. — Egy rakás sz... ér az égész élet — mondta, s fáradtan, lemondón legyintett. — Miért? — Csak úgy mondom. — Bizonyára megvan rá az 6ka, ha mondja ... ? — Meg, perszehogy megvan. — Akkor meg mért nem beSzél? — Érdemes? Nem érdemes, feemmi értelme. — Maga tudja. Szürcsölte a kávéját, rágyújtott, majd néhány percnyi hallgatás után beszélni kezdett. — Évekkel ezelőtt én is nagybetűvel írtam le, hogy „Élet". Most meg undorral gonöolok mindenre és mindenkire, ami és aki az életet jelenti. Érti maga ezt? — Nem egészen. — Na, látja! Mert én is alig értem... Volt jó állásom. Egy Üzemet vezettem, egyezerháromfezáz munkás dolgozott a kezem alatt. Szolgálati kocsin jártam. Az emberek hajbókoltak, meszsziről kalapot emeltek. Volt sok barátom is. Nagy dáridókat 'csaptunk. Születésnap, névnap, miegymás, hiszen tudja, mindenütt csinálják. És volt szép feleségem is, meg két gyerekem: fiam, lányom. Én szerettem őket, időt is szenteltem rájuk, amikor tehettem, hogy nem mindig tehettem, igaz. Csalni kezdett a feleségem. Tudta már az egész város, csak én nem. Hátam mögött kiröhögtek a munkatársaim és a barátaim, hahotájuktól visszhangzott a város, de én süket meg vak voltam. Nem szólt, nem figyelmeztetett senki. Kár a szóért, semmi értelme ... — Beszéljen csak! — Volt egy igen közeli barátom. Gyakran összejártunk, úgyszólván mindent tudtunk egymásról, még olyan- dolgokat is, amit egyébként nem kötünk senkinek sem az orrára. Ö sem szólt, pedig tudott mindenről. Végül én is megtudtam. Kitört a botrány. Akkor még nem gondoltam, hogy' olyan súlyos következményei lesznek, hiszen más vezető ember családi életében ls történtek válságok, mégsem dűlt össze a világ. Lovicsek Béla: Magány Nem vagyok kicsinyes ember, de akkor kis híján teljesen összeroppantam. Lelkileg nem bírtam elviselni azt a rideg tényt, hogy mást szeret a feleségem ... Sok mindenen keresztülmentünk, jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett, sőt, éppen ő rendezett néha féltékenységi jeleneteket. Mondanom sem kell, hogy alaptalanul. Én teljesen megbíztam benne, hittem neki, álmomban sem mertem arra gondolni, hogy esetleg ... érti, ugye? Téved. Nem menekültem az italhoz. Tudtam, hogy azzal nem segíthetek magamon, de ha már egyszer összetörik valami az emberben, nehezen állja meg helyét a munkahelyén, a társadalmi életben. Nem akarom részletezni a dolgokat: egyszerűen megfosztottak vezetői beosztásomtól és kirúgtak az állásomból. Azt sem mondták, köszönjük szépen eddigi munkádat. Nem állítom, hogy abban az időszakban nem követtem el hibákat, de akkorákat mégsem, hogy kirúgjanak miattuk. Elítéltek politikai, gazdasági és erkölcsi vonalon egyaránt: vezető pozíciót nem tölthet be az olyan ember, aki... stb., stb., hiszen ismeri a körítést? S mindezt egykori munkatársaim, barátaim olvasták a fejemre. Meg sem próbáltam a védekezést. Talán hibát követtem el, ki tudja? Tény, hogy elveszítettem lábam alól a talajt, s lejtőre jutottam. Ráadásul a gyerekeim is furcsa szemmel néztek rám, s olyasmiket vagdaltak hozzám — ahogy mondom, vagdaltak —, szinte elállt a lélegzetem. Nem tudom, megérti-e a helyzetemet, ismeri-e azt az állapotot, amikor az ember minden léptében érzi az ellenséges pillantásokat, a megvetést, a kiközösítettséget, amikor az ember körül még a levegő is szikrázik a társtalanságtól? ... A halálos ellenségemnek sem kívánom. Közben elváltunk. Senkim nem volt, akihez bizalommal fordulhattam volna. Egykori barátaim elfordultak tőlem, köztük a legjobbnak hitt is. Még a találkozás lehetőségét is kerülte. Egyszer aztán elkerülhetetlen volt a találkozásunk. Beültünk a kávéházba. Láttam, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát a társaságomban, legszívesebben én álltam volna fel az asztaltól, hogy faképnél hagyjam. Szótlanul ültünk. „Nincs egy szavad hozzám?" — kérdeztem. „Nézd... Mit is mondhatnék?-..." „Valamikor azt mondtad, hogy minden helyzetben és körülmények között kitartunk egymás mellett.'* „Mondtam. De akkor nem gondoltam, hogy .. „Mit nem gondoltál?" „Nézd, megmondom őszintén, nagyon sajnállak, de segíteni nem tudok rajtad — mondta lesütött szemmel. — Nem tudok segíteni, értsd meg!" „Megértlek ... Nem kívántam én soha a segítségedet, most sem kívánom. Csak az fáj, hogy te is elfordultál tőlem, mint valami leprástól. Kerültél, féltél, pedig én mindig őszinte, igaz barátomnak tartottalak. Ha csak egy kicsit is biztattál volna, néhány keresetlen szóval... Hát nem érted, hogy teljesen magamra maradtam és fáj, hogy az égvilágon senki nem állt kl mellettem, hogy...!? Most már mindegy..." Elkeseredett, kiégett szemmel bámult maga elé. — Dolgozom ... Kirakodó munkás vagyok egy vasútállomáson. Nem szégyellem a munkát, keresek is szépen, csak ez szörnyű, ez a magány ... Legszívesebben egy nagy erdő közepén élném le az életemet... Talán tartanék egy ragaszkodó, hűséges kutyát, akivel szót válthatnék . . . Szörnyű a magányosság, elhiheti. Nincs ennél szörnyűbb érzés a világon ... Elváltunk. A váróteremben még mindig horkolt a favágó, s a két rakoncátlan gyerek kissé belefáradt már a bömbölésbe. Elgondolkodtam. A horkoló favágót valahol hazavárják meleg étellel, tiszta alsóval, s a

z anyát is a két nyűgös gyerekkel. Nyilván ezer a gondjuk-bajuk, mégsem társtalanok, valakihez tartoznak, s talán boldogok is, mert nem ismerik a magányosság gyötrő érzelmét... Közben a vonat befujtatott az állomásra. Kétfelé törte az éjszaka csendjét. Felszálltam. A

z ablakon át még láttam, ahogy a borostás állú férfi kimegy a peron fényéből, s elindul az állomás mögötti sötét utca felé. Keserűség tolult a torkomra. Egy pillanatra megérintett a magányosság félelmetes bilincse. Szörnyű lehet a szorítása ... Új román grafikai törekvések Húsz román grafikus művész lapjait látja vendégül a Gorkij utca 15. szám alatti kiállítóhelyiség. Románia ebben az évben ünnepli a fasizmus igája alól való felszabadulás 25. évfordulóját. Ez alatt a negyedszázad alatt gyökeresen megváltozott az ország arculata. A művészet számára is új, tág perspektívák nyíltak meg. A jubiláló Románia baráti gesztussal tárja elénk mai grafikájának fejlődését, hiszen ez az a művészeti ág, amely lényegének megfelelően s törvényszerűen a legkészségesebben, a legközvetlenebbül és a legmegbízhatóbban reagál a világ s benne az ember alakulására. A fehér-fekete művészet sokrétű nyelven vall az alkotók küzdelméről, kereséséről. S bár a román grafikusok egy része a hagyományok legrégibb rétegéből, a népi kultúra talajából merít, s visszapillant a kódexek ödon lapjainak keleties illuminációira — színes könyvdíszeire —, S a 17. és a 18. század fametszeteire, s emellett kutató szemmel figyeli az európai művészeti irányzatokat is. A jelenleg nálunk bemutatkozó grafikusok zöme 28—4Ü évesek, csak Victor Ciobanu és Vasile Kazar lépték túl az 50. esztendőt. Valamennyien más formában szólnak az érzékükkel felfogott világról. Látás- és előadásmódjuk, hangvételük, rendező elveik és technikájuk különbözik egymástól. Európai elemekkel gazdagodott grafikájukban akvarellel, temperával, tusrajzokkal, fekete-fehér és színes karcokkal, fametszetekkel, cinkográfiával és ragasztással dolgoznak. Á«i minden különbözőségük mellett egy valamiben hasonlatosak: az emberrel, az emberiséggel vállalt közösségi érzésbe* Mária Andronescu Zarándokja hit és hitetlenség között vergődik. Silviu Baias színesen hullámzó fametszetei beszédesek. Adriana Weschsler a Cir<- kusz festett világának forgatagába visz el. Diana Schor a Csírából kibontakozó életet színes tussal, finoman érezteti. Anton Perussi dekoratív modorban érezteti a Nap éltető fényét. Vasile Kazar a Sors problémáival szembenéző férfi fejét érzékenységgel formálja. Ladislav Feszt az elemek játékát klasszikus hellén motívumokból komponálja. Emília Dumitrescu aszszonytanulmányai barokosan mozgalmasak. Ion Nicodim Békés tavának tiszta kékjén jólesően pihen meg a szem. Vintila Facaianu, ipari táján az egymásba kapcsolódó, előre lendülő kerekek az embert segítő technika győzelmét jelzik. Torna Roata felszabadult, ritmikus mozdulatokkal fejezi ki a népitáncot. A szívesen fogadott kiállítás Veronica Porembacu román költőnő szavaival élve, segít tovább építeni a „barátság aranyhídját." BÁRKÁNY JENÖNÉ Egy érdekes múzeum Párizstól néhány kilométerre fekszik Saint-Denis ipari központ, rengeteg gyárral. Párizs híres vörös övezetéhez tartozik. Több kommunista parlamenti képviselője van. A város élén is kommunisták állnak, az ő irányításukkal épülnek az új lakónegyedek, a modern iskolák és sporttelepek stb. A város nevezetessége az országos hírű bazilika, amely évszázadokon át a francia királyok temetkezési helye volt. Most azonban notn a bazilika impozáns épületéről és ritka szép reneszánsz síremlékeiről akarok írni, hanem városi múzeumáról, amely a párizsi kommünről őriz néhány értékes emléket, ezenkívül különszobát rendezett be Paul Eluard emlékére. A költő Saint-Denis szülötte. Néhány, 1870—71-ben írott levél, és plakát adja hírül III. Napóleon bukását, majd a kommün megalakulását. Van itt egy eredeti határátlépés, amit Párizs őrzői, a kommün képviselői állítottak ki valakinek, aki Saint-Denisbe készült. Később, 1871 augusztusi dátummal a német megszállók az egyik plakáton felszólítják a francia lakosságot, hogy tilos a gyülekezés és a plakátragasztás. Egy régi kopott kép pedig a német megszállók ágyúját mutatja, amelynek csöve Párizsra irányul. Az antifasiszta harc emlékei Minden azt szemlélteti, hogy a németeknek kedvenc „kirándulóhelye" volt Franciaország és ez a város. Egy nagy plakát 1940. június 15-i dátummal tudtára adja Saint-Denis lakosságának, hogy valaki igen fontos kábelt vágott el, és szigorú hangon fenyeget, ha valaki még egyszer hasonlót cselekszik, akkor a város lakosságából 30 polgárt agyonlőnek. A plakáton mindez a német fasiszták ismert modorúban, gyilkos stílusában, francia nyelven. E plakát közelében vannak azoknak a francia hazafiaknak az arcképei, akiket a német fasiszták meggyilkoltak vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Megőrizték az egyik kivégzettnek vérrel átitatott tárcáját. A golyó a szívét találta el, s érintette a tárcát. Szívbemarkolóan fájdalmasak és jól ismertek ezek az embertelenségről és kegyetlenségről tanúskodó dokumentumok. E gyászos emlékeket enyhítik azok a fényképek, amelyek hírt adnak a felszabadulásról. Az egyik falon nagy, világhírű művészek alkotásai. Matissen-nek egyik igen finom rajza női arcot ábrázol. Pissaro két kitűnő művében gyönyörködhet a látogató, az egyik, a Szénahordók különösen szép. Utrillonak ugyancsak egy rajza gazdagítja e múzeum kincseit, továbbá Picasso egy vázája, amelyet a művész Eluardnak ajándékozott, és a költő halála után a többi értékes tárggyal és dokumentummal ez is u múzeumba került. Paul Eluard több költeményének a kéziratát őrzi e város múzeuma. A kéziratok 1936-os dátummal kezdődnek és a spanyol háborúról szólnak. Akkor, abban az esztendőben küldte be első versét az Humanitének, amely néhány napra rá megjelent. Döntő lépés volt ez Eluard részéről és kihatott egész költészetére. A kéziratokon sok a javítás. Ugyancsak itt láthatók 1942-ben kiadott, szegényes külsejű, illegális verses füzetei. Az egyik füzet megrázó címe Így hangzik: „A fájdalom fegyverei". E kéziratok megtekintése után a látogató abba a kis helyiségbe léphet, ahol Eluard íróasztalát, könyvtárát és más bútordarabját őrzik. Számos kitüntetése is itt található. Ezeket a Nemzetközi Békekongresszusokon kapta fáradhatatlan munkásságáért. A görög partizánok ajándéka díszíti az egyik könyvespolcot. A következő felirat olvasható rajta; „A görög partizánok hódolattal küldik a költőnek." Mellette ott a Picasso-váza, amely az első pillantásra messziről elárulja a nagy művész keze nyomát. A kis helyiség egyik falán rengeteg fénykép látható. Ezek bemutatják a francia költőt külföldi utazásain. A Szovjet, unióban iskolás gyerekekkel beszélget. Látni az Ermitázsban, amint elmerülten nézi a világ festőművészetének a remekeit. A képek végigkísérik útján Görögországban, Olaszországban, Csehszlovákiában, és Eluard végül 1949 nyarán, Petőfi halálának" 100-ik évfordulóján, Magyarországon köt ki. Az Internacionálé szerzői A Saint-Denis-i városi múzeum egyik vitrinjében őrzik Pierre Degeyternek, az Internacionálé zeneszerzőjének eredeti kottáját. E melódia százmilliók szívébe férkőzött be, és százmilliókat mozgósított harcra az egész világon. Pierre Degeyter Belgiumban született 1848 októberében, szegény flamand család gyerEugene Po'i'er, az Internacionálé költői" Pierre Degeyter, az Internacionálé zeneszerzője mekeként. Szüleit a nyomor Franciaországba sordorta és Lille-ben telepedtek le. A család sokat nélkülözött, a kis Pierre tanítására nem volt anyagi lehetőség. A fiú még gyermekkorban vasgyárban kezdett dolgozni. E nehéz munka mellett állandóan foglalkozott zenével. A lille-i munkáspárt 1888-ban azzal bízza meg, hogy szerezzen zenét Pottier Internacionáléjához. Eugene Pottier Párizsban született 1816 ban, köhő volt és a francia munkásság nemcsak szocialista érzelmű költészetéért becsülte sokra, hanem példás, harcos életéért is. Pottier 1870-ben részt vett Párizs védelmében, majd a főváros II. kerületében tanácstagnak választják. A párizsi kommün idején, 1871 ben" írja meg a ma világszerte ismert internacionálé szövegét. E szövegre szerezte Pierre Degeyter a zenét. A lille-i Café de la libertébon ,.A szabadsúg kávéházában" játszszúk először és nagy sikert arat, de 189ÍÍ ig kell várnia, amíg elterjed egész Franciaországban. A párizsi szocialista kongresszuson 1899-ben a francia munkásosztály himnuszaként fogadja el, utána a vilúg valamennyi munkásosztálya a magáénak vallja. Pierre Degeytert 1927-ben az a megtiszteltetés éri, hogy meghívják Moszkvába a Nagy Októberi Forradalom 10. évfordulójának ünnepére. Ez elégtételt jelentett számára a mostoha vi-. szonyokért, amelyek közt életét tengette. Halála 1932. szeptember v^gén következik be. Október 2-ún temetik. Utolsó útjára 50 000 munkás kísérte. SZABÓ BÉLA