Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-23 / 250. szám, csütörtök

atalmas ibolyakék oillanás, a lány felnyitotta a szemét, vihar, suhant át az agyán, reggeli vihar... Ö, vafon mit hoz az a nap, amely viharral kezdődik? Nem tud megszabadulni bánatától: hogy tehette ezt meg — hogyan csalhatta öt másokkal, hiszen szerette, és ö is azt bizonygatta, hogy szereti. Én erre sohasem lennék képes. A szerelmet, elmélkedik, az Igazi szerelmet nem lehet megosztani, az igazi szerelem teljes és tartós, bár lehetséges, hogy én magam sohasem ismerem meg, elvégre mindenkinek nem adatott meg, hogy átélje az igazi szerelmet, és váratlanul újra szorongás fogja el} kint az ablak előtt egy száraz ágon, mely bagolyra emlékeztet, esőcseppek csillognak. Persze, te azt hiszed, hogy én sohasem érem meg az igazi szerelmet, hogy ma már ilyesmi nem létezik, de én tudom, hogy megérem, s aztán majd egy ilyen reggelen... fülém hajlik, igen az, akit szeretni fogok, és Ideteszt majd a kezét, egészen ide, és itt lesz velem teljes lényével, s körülölel majd testének melege. És vágyakozik, erős vágyak gyötrik, nem kell semmire sem gondolnia, anélkül ls vágyak ébrednek benne... — Mit akarsz, Katefina? — Semmit, csak eljöttelek megnézni. Az anyjának sárga könnyzacskók fityegtek a szeme alatt,,ajka gondosan kifestve, fekete haján friss hajszínezés, egész lényéről egyfajta gondosság sugárzik, elvégre még Ď is tetszeni akar. — Kimegyek valahoná, anyu! — Kivel? — Egyedül, anyukámI — Ne hazudjI — Igazán egyedül, ne félj semmit! Az anyja körülnéz és kissé félreáll az ajtóból: — Már megint hazudsz, miért hazudsz nekem még te is? — Nem hazudok, anyukám, már nem járok vele. — Nagyon vigyázz magadra, kislányom! — Miért nem hiszel nekem? — Ne gyötörj, Katefina. Kinyílik az ajtó, a szűk hasadékon egy kuruzslónö jelenik meg kávéskannával a kezében, s a szobából kiengedi a kísértetiesen halvány kék fényt és a fülsiketítő írógépcsattogást: Te vagy az Katefina, hogy vagy, köszönöm jól, mennyire illik ez neked, kész kisasszony vagy, vagy hol vetted ezt a szoknyát, már nagyobb vagy mint édesanyád, mutasd meg, az csak úgy látszik, azért van, mert tupírozom a hajamat. — Nem akarsz te valamit elkövetni, lányom? — Nem, egyáltalán semmit, anyukám. A férfi megkérdezte: — Magának valóban mindegy, hogy hová megy? — Valóban — rezzent össze. — Mutatok magának valamit. Nemsokára, anélkül, hogy megvárta volna, mit válaszol a lány, hirtelen lekanyarodott a főútról, és továbbrobogott a csaknem teljesen fehér, kúp alakú porfelhőben. A lánynak fogalma sem volt róla, hová akarja vinni, s ebben volt némi izgalom: nem tudni, hová megy, és mi történik majd,' a kocsi még egy kanyart vett, s egy rettenetesen rázós mezei úton három magányosan álló épület felé közeledett. A férfi kiszállt, kinyitotta az ajtót, és — egyébként teljesen fölöslegesen — odanyújtotta neki a kezét, miközben kissé megszorította a tenyerét. Csak most látszott igazában, milyen szokatlanul hosszú, mintha egyenesen kosárlabdázónak született volna: — Ilyet még biztosan sosem látott, kisasszony. Bementek a puszta és elhagyatott udvarra, az egész tágas téren csak egy rozsdamarta szivattyúskutat fedeztek fel, meg néhány tekercs dróthálót, az egyik épület sarkában/ a szokatlan pusztaság ktssé nyomasztóan hatott rá. Tulajdonképpen egy olyan gazdaságba került, ahol szabad volt a gyilkolás, a férfi hosszú, kissé mulatságosan hosszú és fontoskodó léptekkel haladt előtte. Átmentek egy alacsony boltív alatt, és váratlanul egy sohasem látott favároskában találták magukat, amerre csak nétett, mindenütt ketrecek és faházlkók sorakoztak. — itt várfon meg engeml — a levegőben állatürülék szaga terjengett és még valami, amiről nem tudta megállapítani, hogy micsoda. Egy épület előtt, amely valamiféle óriás garázsra emlékeztetett, vagy magas és széles kapujával inkább repülőhangárra, egy szürke ló állt, cölöphöz kötve. , Még sohasem látott ilyen színt — olyan, mint amikor a fekete földre egy vékony dérréteg telepszik. Közelebb akart menni a csodálatosan szép állathoz, de a férfi mulatságos és fontoskodó léptekkel már visszafelé baktatott: örült is neki, hogy visszatér, mert ezen a helyen, ahová csöppent, különös, nyomasztó, megfoghatatlan szomorúság lakozott,' a hosszú után egy kopaszodó gömböc gurult, kulcscsomóval a kezében. — Micsoda szép vendég... — mondta a gömböc —, szóval a kisaszszony meg akarja tekinteni az odúinlegalább a meleg, vigasztaló barátsághoz: — Édes deresem — becézte halkan az állatot —, drága testvérkém, te ostoba lovacska — és erre a ló mintha visszafoftotta volna a lélegzetét, majd megrázta hatalmas testét. Aztán megnyílt a furcsa hangár kapuja, és kilépett rajta a két férfi kékfehér csíkos köpenyben. — Még barátot ls szerzett a dög — mondta az egyik. A lánynak félre kellett állnia, de így ls jól látta, amint a férfiak lecsavarják a kötőféket az oszlopról, amelyen még most ts rafta volt a háncs, és megindulnak a lóval a nyitott kapu felé. Valamit utánuk akart kiáltani, de a ló éppen abban a pillanatban megállt, felágaskodott és fájdalmasan felnyerített. — No, mi van, te makrancos dög — ordítottak rá, de a ló csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, gyák adnak ki magukból, ez a hang egy mélységes veremből tört elő, mely ott tátongott a kapu vékony deszkáfa mögött: a sötétség hangja volt ez, a sötétségé, melybe a védteleneket taszítja az erőszak. Majd hallotta, amint nyikorogva ismét kinyílik a kapu, valamiféle hiábavaló és szörnyűséges reménykedéssel felemelte a tekintetét, de csak anynyit látott, hogy a kék-fehér csíkos köpenyt viselő férfiak két kis létrásszekeret húznak maguk után és hogy mindkét szekéren egy-egy bádoqtekriő van véres lepedővel letakarva. Lassan Jeltápászkodott, és bár még mindig nem volt tudatában saját testének, furcsa és esetlen ugrásokkal nekirohant az előtte tátongó űrnek. mm A szomszéd asztaltól hozzáhajlik egy hullaképü férfi. IVAN KLÍMA: j^iw

m mi

m kat. Ezzel egy drótkapun keresztül beléptek a magas kecskelábon álló ketrecek mögé, amelyekben eszeveszetten futkostak ide-oda az elárvult barna hátú állatok. ň két férfi eltűnt a labirintusban, ö pedig megindult visszafelé az egyik bűzlő sikátoron ... és ekkor váratlanul egy erős érzés szállta meg — amely már csáknem felismerés volt hogy ez a nap minden bizonnyal rendkívüli nap lesz, és hogy ami ezen a napon történni fog, az nem lehet közönséges és átlagos dolog, s hogy ezen a napon tálán még a szerelmet is megismeri; ebben annyira bizonyos volt, hogyha akkor eléje lépett volna az irhábundás nyakigláb férfi, akinek még a nevét sem ismerte, és azt mondta volna neki: „szeretlek, leánykám", nagyon valószínű, hogy ő is beleszeretett volna, minden bizonnyal totálisan beleszeretett volna ... közben visszaérkezett arra a helyre, ahonnét hármasban elindultak, és megpillantotta maga előtt a szürke ló kecses alaklát. Leszegett fejjel állt, és ő egészen közel ment hozzá, sohasem félt a nagy állatoktól, csak a póktól, a hernyótól és a békától; ahogyan vizsgálgatta a lovat, észrevette, hogy az egyik szemét hályog borítja, akkor felötlött benne, hogy ez bizonyára öreg ló — és a dér a szőrén tulajdonképpen csak az öregség jele —, a 16 nagyon rövidre volt kötve, azaz a kötőfék hosszú volt, de nagyobb része rá volt tekeredve az oszlopra, és a két első lába is össze volt kötve egy vastag kötéllel. Így tehát a ló is rab volt, de a lány sokkal nagyobb részvétet érzett iránta, mint a ketrecbe zárt ielentéktelen állatkák iránt; a ló szemében valami olyasmit fedezett fel, ami az emberre emlékeztette: bölcsességnek nemigen nevezhetné, talán inkább szomorúság vagy bánat volt... vagy talán csak fájdalom vagy fáradtság, leginkább mégis fáradtság volt. Kézitáskájából előkotort egy zacskó cukorkát, antt a 16 fáradt mozdulatokkal szedegetett fel tenyeréből szürkésfekete pofájával, miközben mozdulatlanul nézte őt egyetlen szemévei, és ő a nyakára tette puha kezét, s gyengéden megsimogatta, kitapogatva közben az állat ütőerét, szuszogó lélegzetét is hallotta, és körüllengte jellegzetes szaga ... váratlanul valami olyasmit érzett, ami közel Járt a gyengédséghez, a szeretethez vagy ide-oda rángatta elcsigázott ezüstszínű fejét és nyerített• Az egyik férfi a lány felé fordult és azt mondta barátságosan: — Érzi a vért a bestiája, hát makacskodikl A lány ekkor értette meg, kicsoda tulajdonképpen az a két ferft, hirtelen rádöbbent, hogy valamit tennie kéne, ha meg akarja menteni a lovat, noha tudta, hogy semmit sem tehet. Esetleg némán elmehetett volna, el kellett volna mennie, hogy legalább ne lássa, ami történni fog, de nem volt képes elmozdulni az oszlop mellől, amelyen még mindig rajta volt a háncs, csak nézte dermedten, hogyan eresztik le a férfiak a hangár menynyezetéről a csigát, hogyan fűzik be a csiga kerekébe a kötelet, melynek másik vége rácsavarodik a ló nyakára, csak állt és mozdulatlanul nézte, amint a férfiak húzni kezdik felfelé, s látta, amint megfeszítik minden erejüket, s hogy a ló ls készülődik az összecsapásra, szügyén kidagadnák az erek, és aztán látta, amint a 16 lassan — kísértetiesen, egyszersmind emberre emlékeztetően — két hátsó lábára ágaskodik, mert húzza felfelé a rettenetes kötél, amint patáival kétségbeesetten kapálózik, s nemsokára már csak vergődik a levegőben, hallotta az állat ordítását, a kétségbeesett lóordítást, a félelem, a hiábavaló könyörgés jaját, az iszonyatos üvöltést, amely már nem sejtelem volt, hanem bizonyosság, és aztán nézte, hogyan közeledik a ló furcsa, esetlen ugrásokkal a kapu szája felé. Ö, könyörüljetek meg szegényen! faj, istenem, legalább bezárnák majd azt a kaput, és ekkor lassan be is csukódott a hangár kapuja a két férfi és a halálraítélt után, és a lány csak állt és várt, noha nem tudta mire, és aztán hírtelen jött a vég: nem kiáltást, sem ordítást nem hallott, csak azt hallotta, amint a hatalmas test tompán és döngve lezuhant a betonra. Ez már a vég volt; egyszerre csak öszszefutott előtte minden, és tovább nem érzett semmit, saját testét sem, kissé felemelkedett, majd lehuppant a puha homokba, de lankadt karjával görcsösen belekapaszkodott az oszlopba, ajkát rátapasztotta a durva és kemény faháncsra, majd belevájta a fogát, míg csak meg nem érezte a fa kesernyés ízét. Ss a tompa düngés egyre visszhangzott, egyre erősödött benne, míg túl nem harsogott mindent, ami volt és ami valaha is lesz; bizonyos volt benne. bogy ez a zuhanás örökké visszhangzani fog bensőfében, mert ez nem olyan hang volt, amilyet a tár— Diáklány vagy? — Nem. — Akkor ülj át hozzáml — Itt van a tányérom —' és nem is vágyik különösebben egy asztalnál ülni ezzel az emberrel, noha végső soron teljesen mindegy volna, hol ül, no csak, mintha egy kicsit hasonlítana az anyu palijára, ők is így üldögélhetnek valahol, szegény anyu, vajon hogy érezheti magái, amikor az a vén pernahajder megérinti a sárga mancsával. — Attól tartok, hogy mégiscsak diáklány vagy te — mondja a férfi magas, szinte nőies hang fán —, ha nem akarsz leülni az emberhez, — anyunak azért nagyon szomorú lehet az élete, igen elhagyatott szegény, én egyedül nem lehetek neki elég, szerelemre vágyik, dehát ez volna az a szerelem, az a mennyel szerelem, fogta a tányérfát és átült az idegen férfi asztalához. — Kiszolgálólány vagy? — Nem! — Gondoltam, hogy diáklány vagy. — És ha az volnék, mi köze hozzá? — förmedt rá a furcsa tekintetű férfira. — Dehát mit számít az, hogy mi vagyok, hogy éppen most mik vagyunk — és hallja a borzalmas döngést, a tompa zuhanást, ott rezonál a fülében, de kívüle nyilván senki más nem hallja ha tudjuk, hogy egyszer mivé leszünk. — Én ls tovább tanulhattam volna, csakhogy engem nem adtak, fuvarosnak kellett mennem. De én utálom őket — sipította —, azt a sok okost. Semmibe veszik az embert. De kíváncsi vagyok, mihez kezdenének nélkülünk! Titkárnő vagy, mi? — Semmi sem vagyok — mondtam, és ez igaz is volt pacallevest szürcsölő semmi, de ml leszek? Vagy már semmi maradok egészen addig... nem, erre nem szabad gondolnom. — De tavaly a Petrínen megtáncoltattuk ám a fiatalurakat! Rakétákat röpítettünk a levegőbe, és kiugrasztottuk őket a csalitból. Sffltii SEBE fffiiiü íti íitiijíl