Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-22 / 249. szám, szerda

Ki van ve ünk AZ ELVSZERÜSÉGET, a rendet s a tetteket sürgettük hónapok óta, az átmeneti helyzet és a bizonytalanságok megszüntetését, s közben naponta találkoztunk olyanokkal, akik tamáskodva fogadják a fejleményeket, fél gőzzel — vagy annyival sem — végzik munkájukat, s a jövőt a legsötétebb színekben látják. Nem véletlen ez, s nem egyedi jelenség, ezért nem is mehetünk el mellette szótlanul. A maga nemében tulajdonképpen „természetesnek" is mondhatnánk ezt a jelenséget, ha a „fél gőz" nem saját érdekünk ellen törne, a kiváró magatartás pedig nem az előrehaladást fékezné. .. Hisz az elmúlt hónapok eseményei, elképzelései s azt követő ellenhatások kétségtelenül igénylik az időbeli távolságot, az objektivitást s az elvszerű, széles alapokon nyugvó meggyőző értékelést. S ezek megemésztése nem megy máról holnapra . . . Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ideológiai fellazítás tavaly divatos eszmeáramlatai elsősorban az érzelmekre apellált, s harsány ellenzékiségével, minden-tagadásával — mert hisz ez a legkönyebb — próbálta magát belopni az emberek tudatába. Eltekintve attól, hogy a Saulus —Paulus-szerű pálfordulásokat senki sem igényli, s különösen indokolatlan azok számára, akik valóban a szocialista eszmeiség talaján álltak, bárhogy is magyarázható, mindenképp káros ez a magatartás. Káros, mert nemcsak a JÖVÖ hitét, a HALADÄS-ba vetett elképzeléseinket emészti, hanem bénítja az ÉRTELMES REND elérésének lehetőségeit is. Igaz. sok mindent másként látunk ma, mint tegnap, mások a tájékozódás lehetőségei, s az ún. megújhodás eszméi sem vonultak el nyomtalanul. Aligha tévedünk azonban, ha azt mondjuk: sek mindenben különvéleményünk volt az események idején is. MÁS az annak idején divatosaknál, melyek emberarcúságot követeltek az eszméktől, megvalósítóik emberarca azonban sokszor nagyon is embertelenre torzult.. . Annak ellenére azonban, hogy sok mindent másként láttatnak ma a tények és a realitások, s annak dacára, hogy a január utáni fejlődés fonákjára fordította a szándékokat — ma sem mondtunk le a JUNUÄRI eszmék következetes, elvszerű, a marxizmus—leninizmus eszméin nyugvó megvalósításáról. És ez a lényeg, ez a döntő! Az egyének és személyek történelmi szerepét megmérte s megméri az Idő. megméri azonban a társadalomét is. . . Mégpedig nem jámbor szándékai és mentségei, hanem valós tettei szerint. Az említett fenntartások, kételyek s bizonytalanságok okozója ma megítélésem szerint — nemcsak a helyesnek és követendőnek vélt elképzelések féltése, hanem sok esetben — nem is beszélve a szélsőségekről — a tévesztés okozta tévedés következményei miatti aggodalom. SOKAN a politika etikáját kérik számon, s analógiájuk a személyi kultusz okozta hibák leleplezésétől indul, ebbe kapaszkodik, s legszívesebben gépiesen párhuzamot vonnának az ezt követő időszakok között. Eltekintve attól, hogy a személyi kultusz leleplezése, a szembenézés és múlt-értékelés történelmi elégtétel volt, s MEMENTO ma is, nem árt emlékeztetni arra, a hibák eredője a mi esetünkben — éppen a személyi hatalom mulasztásából — a XX. kongresszus elveinek halogató, következetlen alkalmazása. A CSKP KB januári ülése próbált szembenézni a múlt torzításaival és törvénytelenségeivel, ám a múlt év politikai gyakorlata — látszat-demokratizmusa ellenére — nem erősítette azokat az alapelveket, melyek a szocialista politika természetes sajátjai. Ily módon az elmélyülő társadalmi és politika válság, s a legfelső pártvezetés megosztottsága és következetlensége olyan eseményeket idézett elő, melyeknek tanúi lehettünk. Ha tehát 'most ismételten arra kényszerülünk, hogy kritikailag értékeljük az elmúlt másfél évet, bármennyire is nem kellemes és nem lelkesítő ez, meg kell tennünk az előrehaladás érdekében. Itt tehát nem az erkölcs vagy az etika a kételyekre eleve okot adó tényező. A politikai tevékenység lehetetlenségei tették elsősorban szükségessé az önrevíziót, a szembenézést. Lunacsarszkij írja egy helyütt Leninről: „Azt hiszem, Lenin sosem figyel önmagára, sosem pillant a történelem tükrébe, még csak nem is gondol soha arra, mit mond majd róla az utókor — egyszerűen csinálja a dolgát. Parancsolóan csinálja a dolgát, nem mintha szeretné a hatalmat, hanem mert biztosan érzi, hogy igaza van, s nem tudja elviselni, hogy valaki tönkretegye művét. Hatalomszeretete ijesztő biztonságából adódik, meggyőződéséből, hogy irányelvei helyesek. és ha úgy tetszik, abból, hogy képtelen a dolgokat ellenfele szemszögéből nézni — s ez a képtelenség nagyon hasznos egy politikai vezetőnek" Ha talán többször kényszerülünk arra, hogy a történelemre, . s önmagunkra figyeljünk, ebben jelentős szerepe van az igénynek: ne a hatalomszeretet adja a biztonságot, hanem a meggyőződés — parancsolóan csináljuk. — és csinálják az arra illetékesek — a magunk dolgátl Mert bármily nehéz is a végietekből egységet kovácsolni, józan fanatizmussal kell a CÉL felé haladnunk, hogy majdan tiszta lelkiismerettel nézhessünk vissza múltbeli önmagunkra. A PROBLÉMÁKBÓL kivezető utat, persze, nem az jelenti, ha túlbonyolítjuk a kérdést. Kétségtelenül szükségessé válik az is, hogy egyes tisztségekben — már az erkölcsi kredit érdekében is változásokra kerüljön sor. A legfontosabb azonban, hogy mindenütt valóban elvszerűen járjanak el, s ne a visszavágás, a sérelem megbosszulása vagy a törlesztés szándéka kísértsen, hanem a következetesség, s az emberek megnyerése s a félrevezetettek meggyőzése domináljon. Csak így juthatunk el ahhoz az állapothoz, hogy a bírálat és önbírálat sokat hangoztatott elve valóban erő legyen számunkra, nem pedig eszköz adminisztratív lépésekhez. A sokat emlegetett kérdésre, mi legyen a mércéje az augusztusi magatartás megítélésének, dr. G. Husák egyértelmű választ adott: „...Mi legyen az emberekkel lent, akik hallgattak a párt-, társadalmi, kormány és parlamenti szervekre stb.? Ezért el kell őket ítélni? Teljesen világos, hogy az embereket nem mérhetjük egy ilyen rövid idő, pár nap, egy hét, két hét szerint, vagy mennyi ideig tartott az a fő hisztéria, hogy meinogtak-e, vagy helytelenül értékelték az eseményeket. Élete munkásságát, tevékenységét kell kinek-kinek megítélni — ez az egyik szempont —, a másik, ha helytelen álláspontra helyezkedett annak idején, mennyiben tudott úrrá lenni azon". Mi sem volna könnyebb, mint embereket egy tollvonással „elfűrészelni", lehetetlenné tenni olyan „bűnökért", melyeket felülről, az akkori hivatalos párt- és államvezetés szintjéről sugalltak . .. Csakhogy ennek semmi köze az elvszerűséghez és a következetességhez. Nem arról van szó, hogy könnyedén lehessen átsiklani a hibákon és a mulasztásokon. Még csak arról sem, hogy a felelősség dolgában bárkit is mentegetni akarnánk. Indokolt és szükséges az azonos mérce, egyformán, mindenkire nézve! Aligha érthetünk egyet azonban azokkal a jelenségekkel, amikor egyesek — felelős tisztségben — minden módon próbálták, a megújhodást túllicitálni, szinte megfeledkezve arról, hogy egy marxista párt tagjai, s ma egyszerűen feledékenyek, s mások befeketítésével próbálnák saját rossz lelkiismeretüket menteni. Az „ügyeskedők", az újra „vonalban" levők ilyén mesterkedése nemcsak egy kritikátlan, kispolgári magatartás bizonyítéka, de a maga nemében becstelen is. Ez a magatartás nem vesz mást figyelembe, mint a „vályúharc" szükségleteit, az egyéni ambíciókat, s mellékes számára a társadalmi érdek, ha saját érdekeit menedzselheti. Meglepő ugyanakkor az is, míg azok részéről, akik a kritikus hónapokban sérelmet szenvedtek s valóban elvszerű magatartást tanúsítottak, jobbára megvan a megértés, az objektív szem iéletre törekvés — sokkal türelmetlenebbek viszont azok, akik számításból, elvi bizonytalan ságból, félelemből stb. hallgattak, kivártak, s most egyszeriben tudják, ml volt a helyes... Ha hangsúlyozzuk az elvszerűséget, s azt, ki-ki felelőssége arányában bűnhödjön, akkor aligha lehet szent ként tetszelegniük azoknak, akik hallgattak, s tétlenek voltak akkor, amikor szólni kötelesség lett volna! ALIGHA TÉVEDÜNK, ha azt mondjuk, nein a „szolgálni", „tetszelegni" akarás a fontos ma, hanem az ÜGY szeretete, a kibontakozás őszinte segítése. S ez az érdek ma azt diktálja, hogy különbséget tegyünk a becsületes, jószándékú, de félrevezetett emberek népes tábora s azok között, akik tudatosan sodorták az országot abba a válságba, amelyből még ma is a kivezető utat keressük. Elkerülhetetlen természetesen egyes tisztségekben a személyi változás. E kérdés sürgető megoldása mellett — épp a bizonytalanság meghosszabbításának elkerülése érdekében — rendkívül nugy jelentősége van a helyes káderpolitikának. „A párt politikája érvényesülése attól függ — mondja a CSKP KB elnökségének beszámolója — milyen embereket állít a párt felelős helyekre életünk egész területén. A munkában politikailag fejlett és szilárd, szakmailag rátermett, jellemes emberekre támaszodjunk, hogy megfeleljenek a rájuk bízott munkának, környezetükben tekintélynek és tiszteletnek örvendjenek." Ehhez a megállapításhoz és igényhez aligha kell bármit is hozzátennünk... A legfontosabb, hogy a gyakorlat is igazolja ezt a tételt... S azt is, hogy necsak káderkérdésekről folyjon a vita, hanem arról is, mi van a termeléssel, munkaerkölccsel, s mit tehetünk, annak érdekében, hogy kilábaljunk a bajokból. ÉS MIVEL „a párt nem karddal csinálja a politikát", napirendi feladat az is, hogy a politikai harc eszközeivel s a politikai munka színvonalának emelésével küzdjünk eszméink, elképzeléseink megvalósításáért, melyben az EMBER s annak céljai játsszák a főszerepet... Ily módon a kérdés nemcsak az, ki miben vétkezett, hanem — és ez most mindennél fontosabb — ki mit tesz azért, hogy valóban rendeződhessenek a dolgok. E téren az a politikai józanság, mely azt az elvet vallja: AKI NINCS ELLENÜNK, AZ VELÜNK VAN! — helyén való és indokolt a MI esetünkben is, mivel cselekvő hozzájárulást kínál mindazoknak, akiknek népünk sorsa és élete nem közömbös. ... És ez a legfőbb érdek ma, ha a JÖVŐ esélyeit növelni akarjuk. Ez pedig nemcsak feladatunk, de kötelességünk is. FONOD ZOLTÁN Ma ünnepli ötvenedik születésnapját Vincent Hloiník, a neves szlovák festőművész és grafikus, ö is, mint a szlóuák képzőművészet 1941—45-ben jelentkezett nemzedéke, a kor tragikus eseményeinek inspirációs forrásaiból merített. Müveiben világhírű képzőművészek — elsősorban Picasso, Mattisse és Pignon — hatása is fellelhető.. Az emberiség sorsa iránti aggódás, a különböző emberi helyzetek plasztikus ábrázolása, az expresszív diszharmóniából lágy harmóniába átcsapó színkompozíciók és a sajátosan megkomponált háttér alkotják Hloznik jellemző művészi jegyeit. Néhány utolsó műve olykor a nonfiguratív, asstociációs művészet határát súrolja. Hloznik jelentős grafikákat is alkotott, melyeknek tematikája jórészt a háborúk okozta borzalmak, valamint az atomháború reminiszenciájához .kapcsolódik. Képünkön: Nö a kávéházban című müve j részlet J. Nopló íróink közgyűlése előtt H

ol az a pont. az az első mozdulás az ember történetében, amely már költészetnek nevezhető? Christopher Caudwell írja az Illúzió és valóságban: „A korai költészet nem >>tiszta« költészet, semmiféle modern értelemben sem nevezhető annak. Talán akkor járunk el leghelyesebben, ha a köznapi beszéd emelkedett formájának tekintjük." De sorokkal lejjebb, kicsit önmagé nak is ellentmondva így folytatja: „... egy ősi fizikai ritmus, mely laglejtésekben és ugrándozásokban, harsány szavakban és értelmetlen kiáltozásokban, egymáshoz csapkodott botok meg kövek zajában nyilvánult meg, közös szülője lehetett a táncnak, a költészetnek és a zenének." A „köznapi beszéd emelkedett formáját" tehát megelőzte egy még koráfibi költészet, az az „ősi fizikai ritmus", amelyet a költészet legősibb alakzatának tekinthetünk. S ha az előbbit (a költészet ,,beszédstádiumát" j nem is tarthatjuk „tiszta" költészetnek, ez utóbbit annál inkább csak önkifejezésként, öncélként, tehát „tiszta" költészetként foghatjuk fel. A fizikai ritmus: az ember belső élete, fizikai és érzelmi állapotának állandó innovációja. S a transzcenzus, amelyben ez a belső innováció valamiképpen hirtelen láthatóvá válik, a köitészet születésének pillanata. S ha ezt a pillanatot pontnak fogjuk fel, akkor elmondhatjuk, hogy a későbbiek során ez a pont rohamosan nőni kezdett, az értelem hozzáavatásával hamarosan kör, sőt lomha gömböc lett belőle. Mint valami málhás lóra, egyre nagyobb terheket raktak rá. Hésiodos már teológiai munkáit is versbe szedte, ritmizáltak Solon politikai és törvénykezési maximái is, hogy Lucretius Carus csengő hexameterekben írt természetfilozófiájáról már ne is szóljak. Az ily módon funkciókkal teleaggatott, tényleges „terjedelmének" sokszorosára duzzasztott költészet azonban csakhamar ismét zsugorodni kezdett, hogy a dadában, szürrealizmusban s konkrét költészetben felvegye újból eredeti „pont alakját", azaz. tisztán az „ősi fizikai ritmus" kifejezőjévé váljék. Ez a ritmus a modern^költészetben már természetesen nem ugrándozás és egymáshoz csapkodott kövek zaja, hanem a tudományos felfedezések következtében végtelenül gazdaggá, összetetté vált világ (és nyelv) ember képletű újraszerveződése. Csakhogy ebben a bonyolult szerveződésben egyre nehezebb Itlvenni a „ritmust", azaz az embert. Ezért kezdett a költészet „zsugorodásával", ezoterizálódásával egyenes arányban nőni a költészet irodalma. Úgyannyira, hogy napjainkban a strukturalizmusnak, az információelméletnek s a szemiotikának köszönhetően a módszer lassan már fölébe nö a módszer tárgyának: a költészetnek. De hadd tegyem hozzá mindehhez sietve, hogy, sajnos, nem nálunk. S itt kezdődik a tulajdonképpeni mondanivalóm. A

fent leírt ezoterizálódás ugyanis néhány — főleg fiatalabb — költőnk költészetében nálunk is folyik, de az ilyen műveknek az irodalma — késik. Bábi Tibor Köimy a mikroszkóp alatt-járói, Gál Sándor Napéjegyenlóségé- ről, s Bárczi István Tükör eíőfr-jéről jószerivel recenzió sem jelent meg. A fiatal Tóth László és Aich Péter erőteljes kísérletei kritikusaink számára nem léteznek. S mivel ez a fajta költészet csak az elméleti irodalom közegén keresztül képes hatni, olvasóközönségünk szélesebb rétegei számára ezek a versek teljesen idegenek. A nemrég lezajlott Szenczi Molnár Albert ünnepségek műsorán pl. (a vendégszereplő Gálán Géza Benjáminjától eltekintve) egyetlen modern költő sem szerepelt. Közeledik íróink közgyűlése. Előtte s főleg a közgyűlésen majd ideje lenne ezekről a problémákról, a hogyan tovább?-ról is beszélni. Magyarországon például József Attila születésnapján, április 11-én évről évre megrendezik a költészet napját. IJem lenne hasznos, mondjuk Forbáth Imre születésnapján (november 10.) megrendezni a szlovákiai magyar költészet napját? Ezen a napon Pozsonyban és vidéki városainkban, faivainkban — irodalmi estek keretében — költőinké és kritikusainké lenne a szó, s megkísérelhetnék költészetünk modern törekvéseinek „kommunizálását". TŐZSÉR ÁRPAD