Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-19 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

, ,1 ,uil III. II. III I I L__JI PÁRIZSBAN val sem mentem messzire, mert működésem otthon gyanússá kezdett válni. Szeretett testvéreim már elmondták szigorú apánknak, hogy nem akarom az otthoni dolgokat elvégezni és hogy állandóan a padláson tartózkodom. Ezekután irodalmi működésemet egy időre abba kellett hagynom. Párizs gyomra EMIL ZOLA • ] NYOMÁBAN A

hányszor Párizsban jártam, mindig találkoztam Zola könyveivel. A könyvüzletekben éppúgy, mint a Szajna-parti antikváriusoknál. Előkelő helyet foglaltak el ott ls a klasszikusok között. Könyvei a világ összes kultúrnyelvén újabb és újabb kiadásokat érnek el, és olvasói száma világszerte egyre nő. Most nemrégen a Balaton nevű, — Párizsban az egyedüli magyar könyvesboltban jártam, ahol A Rougon-Macguart család regényfolyamának vagy 15 kötetét láttam. Használtak voltak és elég kopottak. Ebből egyrészt kiderült az, hogy a Balaton könyvesbolt kölcsön is ad könyveket olvasásra, másrészt azt is megtudtam, hogy az ideszakadt magyarok szívesen és szorgalmasan olvassák Zolát. Ezen nem is csodálkozom, mert ifjúkoromban legkedvesebb íróm, Zola volt. Azt hiszem, azért szerettem annyira, mert regényeiben olyan Iparosok, munkások és kereskedők szerepeltek, amilyenekkel naponta az utcán, a boltokban meg a kocsmákban találkoztam. Könyvei annyira lekötöttek, annyira izgattak, mint maga a mindennapi élet körülöttem. Alakjait éppúgy ismertem, mint szülővárosom kereskedőit, munkásait, tanítóit, kofáit és mindazokat, akikkel naponta találkoztam az utcán. Tizenhét éves koromban el ls határoztam, hogy regényt írok. A „nagy művet" vonalas iskolásfüzetben kezdtem, nehogy Istenőrizz valaki titkomra rájöjjön. írtam és írtam, hogy miről, kiről, arra már nem emlékszem, de azt tudom, ha valaki megbántott, az a regény vonalas lapjaira került, és igen lealázó, kellemetlen dolgokat végeztettem vele. Főszereplőmet egy esős. felhős napon — amikor nem tudtam mit kezdeni vele — meggyilkoltam. (Lásd Therése Tagúin, Zola első nagysikerű regényét.) De napok múlva kiderült, hogy a „vérontás" kissé korai volt, ezért újra életre keltettem. Ez azonban már nem használt, éreztem, hog;i hősöm nem az igazi többé, és belefáradtam a titkos munkába, meg a titkos meseszövésbe. Valahogy semmi sem egyezett többé és a vonalas füzetbeli nagy művem megírását keserves szívvel ugyan, de félbeszakítottam. Zola azonban ettől függetlenül továbbra is igen kedves íróm maradt. Sok mindenre voltam képes, hogy egy Zola-könyvhöz jussak. Könyvet loptam Emlékszem, egy ízben a suszterünktől. A pénz című híres Zola-regény rövidített kiadását loptam el. A rövidítésről persze csak később, évek múlva szereztem tudomást, amikor módomban volt összehasonlítani a teljes kiadással. Akkor láttam, hogy a lopott könyvből hiányzik a bővebb leírás, viszont a kényes ügyek megvoltak benne bő részletekben. Node nekem akkoriban nagyon jó volt. A könyv a poros, piszkos csirízes fazekat takarta. Amikor a suszter pár percre elhagyta a műhelyt, én lapozgatni kezdtem benne és amint megpillantottam Zola nevét, nem haboztam sokat, hanem valami ellenállhatatlan erőtől hajtva, azonnal az Ingem és a karom alá rejtettem a becses zsákmányt. Persze ugyanakkor rettegés költözött a szívembe, féltem, ha a suszter visszajön, azonnal észreveszi a poros könyv hiányát és az egész világ előtt leleplez. E rettegés ellenére a könyvet nem tettem vissza a helyére, mert Zolához való ragaszkodásom erősebb volt a félelemnél Is. A suszter nagy örömömre nem vette észre a könyv eltűnését, úgyhogy dolgom végeztével úgy távozhattam, mintha ml sem történt volna. Mondanom sem kell, ha a suszter kissé rám figyel, azonnal észrevette volna, hogy valamit elkövettem, de neki a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy engem figyeljen. Ifjúkoromban ez volt az első és utolsó lopásom, de gyerekkoromban, amikor második elemibe jártam is loptam egy krajcárt a templom perselyéből, de hasznát sosem vettem, mert elástam egy szilvafa tövében. Csak azért ástam el oda, mert nem volt bátorságom viszszavinni. Szóval összes tolvajlásaimból mindössze a Zola-könyv volt az egveMinderre most, párizsi kirándulásaim során kell gondolnom. Itt vagyok a Chatelett-színház környékén, egy pár lépés mindössze és előttem ágaskodik a híres óriási vásárcsarnok „Párizs gyomra", ahogy Zola egyik regényét elnevezte róla. És valóban óriási gyomor volt ez a több egységből álló épülettömb, egykor a hús, a hal és a baromfi-hegyek tömegével. A hentesek mindezt naponta széthordták a város minden zugába, hogy a háztartások, vendéglők konyháiban majd fűszeresen megfőzve vagy megsütve a gyomrokban eltűnjenek. Egy tucat vasvázas óriási csarnok áll még most is itt, ahol egykor összehordták Párizs tápanyagát. Ma ezek a csarnokok üresen állnak. Zola vásárcsarnokát már áthelyezték a város szélére, jó messzire a központtól. Több, mint száz éve annak, — pontosan 1866 tavaszának elején —, hogy Zola átlépte e fémből és üvegből készült modern vásárcsarnok épületét, amely 300 lerombolt ház helyén épült. A hús-, a hal- és a zöldségtömeg szaga elkábította a fiatal Zolát és bizonyára már akkor gondolhatott arra, hogy ezt a szagot, csillogást, hatalmas mozgást és mindazt, ami ezekben a fedett csarnokokban történik meg kell írni. Ezek az üres csarnokok ma, inkább rozsdásak, mint csillogóak, de nem esik nehezemre elképzelni ezeket kivilágítva, bennük Zolát, a kora hajnali órákban, a legnagyobb nyüzsgés közepette, amikor még lovaskocsik szállították a rengeteg árut és Izmos henteslegények vállukra kapták a véres, nehéz combokat és a mérlegre rakva, onnan, mind a városba szállították. Zolát Is látom kezében cvikkeresen, noteszével a kezében a kofák között, akik a nagy lárma közepette a zöldség, a baromfi és a tejtermékek közt válogatnak. Hallgatja beszédjüket, káromkodásukat, mindent feljegyez, hogy aztán a részleteket egésszé gyúrja és forBalzac-müben mindössze egy helye^ történik utalás arra, hogy létezik a világon proletár. Zola Igen örült ennek a felfedezésnek. Lám, gondolta magában, mégsem írt meg Balzac mindent, akad még neki is valami írnivalója. És Zola anélkül, hogy szocialista lett volna, elhatározta, hogy munkásokról fog írni. Megírja nagysikerű művét A patkányfogót. Emlékszem, amikor azt a könyvét évtizedekkel ezelőtt olvastam, folyton lúgés pálinkaszagot éreztem. Nem állíthatom, hogy valami derűs, vigaszthozó mű volna, Zola valóságlátása itt a naturalizmusba torkoll és szörnyű események történnek a regényben, nekem azonban mégsem vette el a kedvemet sem Párizstól, sem Zola többi műveitől, viszont a pálinkát és a kocsmát azóta sem bírom. Zolától mindent elolvasok, ami a kezembe kerül. így jutok el a Germinalig. Nincs benne az a szó, hogy osztályharc és mégis, én ebből a regényből tanulom meg, hogy létezik osztályharc és munkás-szolidaritás a világon. A regény minden során már érezni, hogy Zola tanulmányozta Marxot és a francia utópistákat. Innen aztán már csak egy ugrás az összeomlásig, majd az Igazságig, amely a Dreyfus-ügyét tartalmazza. Zola akkori bátor magatartása egész Franciaországot megrázta és helyre billentette. A halhatatlan halála Zola halála hirtelen következett be. Egy szeptember végi napon, 1902-ben, Párizs népe arra ébredt, hogy Zola —, akit gyerektől felnőttig mindenki ismert — halott. Kiderült, hogy lakása kéménye nem jól működött és széngáz ölte meg. Kis híja, hogy felesége vele nem pusztult el. Most ls szeptember vége felé jár az idő, Itt állok a rue de Bruxellesi ház előtt, ahol meghalt. A ház első emeleti homlokzatán egy kis szürke tábla jelzi, hogy itt halt meg Emilé Zola. Kétszer temették, először 1902. október 5én, akkor Anatole Francé tartotta meg a búcsúbeszédet és a kísérő tömeg a Germinált kiáltozta, másodszor 1908ban temették, amikor a francia nemzet, a Marseille hangjai mellett a Panthéonba szállította hamvait és örölt nyugvóhelyet kapott Victor Hugó mellett. Minderre a rue de Bruxellesi háza PICASSO: AZ ÖREG GITÁROS düli hasznom. Nagy élvezettel olvastam, és sokáig, hosszú évekig őriztem a poros padláson a vonalas füzettel együtt. Ez is a nagy titokhoz tartozott, mint a Zola-művekhez való ragaszkodásom. Akkoriban úgy hittem az átöröklésben, mint a bibliában. Ezek az egymással ellentétes nézetek később keményen viaskodtak bennem, de győzedelmesen kerültem ki a küzdelemből, és jósokáig csak Zolának hittem. Annyira hittem, hogy újra nekifogtam az íráshoz. A Nana annyira megbabonázott, hogy minden nőben őt láttam. A Nana című regény több mint negyven éve nem volt a kezemben, mégis arra ma is emlékszem, hogy a Nana combjain és a hasán finom, pehelyszerű, aranyszínű szőrszálak nőttek, csillogtak, és diadalmaskodva áttörtek finom, átlátszó, gyönyörű ruhadarabján. De amilyen Izgalmas volt, e pehelyszerű szőrszálakra gondolni, oly borzalmas volt Irtózatos halálát elképzelni. Persze beszélni minderről alig tudtam valakivel, ezért írtam ... E titkos munkámálja, híres regényében a „Párizs gyomrá-ban". Zola a munkásról ír Zola nyomorúságos ifjúsága után műveivel sikert arat. De a sikerért fizetni kell. Kevés francia író volt olyan céltudatos és szorgalmas, mint ő. Nálánál szorgalmasabb csak Balzac volt. Elődje szorgalma eléggé zavarta Zolát. De e zavarral párhuzamosan a csodálat és elismerés is egyre nőtt benne Balzac iránt. Amikor elhatározza, hogy megírja A Rougan-Macguart-család életét, egyetlen vigasza az volt, hogy Balzac 97 kötetes művében, az Emberi színjátékban, egyetlen munkás sem szerepel. Sok száraz regényalakja között arisztokraták, márkik, hercegnők, bankárok. csalók, tolvajok, szélhámosok, karrieristák, magas rangú és kishivatalnokok, továbbá fukar, kegyetlen és nagylelkű emberek találhatók, csak éppen a munkásember nem. A hatalmas előtt gondolok... közben keresem, kutatom a házban az óvodát, mert úgy emlékeztem, hogy halála után óvodát rendeztek itt be. Kiderült azonban, hogy tévedtem. A házban most betegsegélyző működik és ott az egyik hivatalnoknő — aki Zoláról azt mondta, hogy progresszív szellem és nagy humanista volt — megmagyarázza, hogy Zola médani házát a felesége valóban a Szegénygondozó nevű szervezetnek ajándékozta, azzal a céllal, hogy elhagyott szegény gyermekeket neveljenek benne. A médani Zola-ház ezt a feladatát ma is teljesíti. Amikor minderről tudomást szereztem, nekem óhatatlanul Gervalsere, a Patkányfogó hősnőjének elhagyott gyerekeire kellett gondolnom. Távozóban, mintegy búcsúzóul még megfogom a lépcső eredeti karfáját, amely egykori lakásába vezet és arra gondolok, hogy ezt a karfát az ő keze is érintette, amikor szórakozottan, gondolataiba merülve hazafelé tartott. SZABÓ BÉLA