Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-09 / 212. szám, kedd

BABI TIBOR BULGÁRIÁI UTIJEGYZETE ,HADAK ÜTJAN P

lovdiv, az egykori Filippopolis csak panorámaként ragadt meg emlékezetemben. A város mögött észak felé fordult az országút. Csakhamar Karlovoba érkeztünk, majd Kaloferbe. Az előbbi Vaszil Levszki szülővárosa. Még áll a bolgár forradalmi demokrata, a törökellenes fölszabadító mozgalom hősének szülőháza. A múlt század hatvanas éveiben, pontosan 1862-től 68-ig román és szerb területen szervezte a bolgár felkelőcsapatokat; 1870-ben lett a bukaresti emigrációban élő forradalmi bizottság bal szárnyának vezetője. Két évre rá a török hatóságok elfogták és 1873-ban Szófiában felakasztották. Azon a helyen, ahol a bitófa állt, impozáns emlékoszlopot emelt a hálás bolgár nemzet. Kalofer Karlovo tőszomszédságában van. Itt Kaloferben született 1847ben Kriszto Botev, a szabadságharcos költő, a bolgárok Petőfije. Emigránsként ő is megjárta Bukarestet, s Vaszil Levszki halála után ő lett a forradalmi demokrácia vezére, majd otthon szervezte a fegyveres felkelést; 1876. május 20-án esett el Vracánál egy törökök ellen küzdő fegyveres csapat élén. A kegyelet megőrizte Kriszto Bolev szülőházá is, akárcsak Vaszil Levszkij szülőházát Karlovóban. Mindkettőt múzeummá nyilvánították, s ifjak, öregek, diákok, munkások, parasztemberek sűrűn látogatják. U

tam közvetlen célja Gabrovo, Bulgária egyik legjellegzetesebb tája és iparvárosa volt. Csakhogy annak, aki ide el akar jutni, át kell törnie a Nagy-Balkán hegységen, ez pedig csak a történelmi nevezetességű Sipka-szoroson át lehetséges. Kalofertől Kazanlakig a Tundzsa-ío\y6 völgyében vezet az út, innen már csak egy ugrás a szorosból levezető déli kijáratig, Sipka községig, melynek közelében nagyszerű templom épült a hágóért vívott ütközet emlékére. Az 1877—78ban lezajlott orosz hadjárat egyik eldöntő mozzanata volt a Balkánon való átkelés. Gurko tábornok csapatai már hetvenhét július 17-én megkezdték a támadást, de csak 19-én sikerült elfoglalniuk a hadászatilag fontos pontokat. Augusztus 20 és 27-e között a török sereg Szulejmán pasa vezényletével észbe kapott és ellentámadásba ment át. A Sipka-szorost ős a Sztoletov-csúcsot, a legfontosabb stratégiai pontot az oroszok hősiesen megvédték, s a törökök szeptember 17-1 rohama sem vezetett eredményre. Végre megérkezett a derékhad is, átkelt a hágón, megkerülte a török hadállásokat, s Vesszei pasa Sejnovo községnél harminckét ezer emberével kilencvenhárom ágyújával egyetemben megadásra kényszerült. A törökök legmakacsabb ostromának a Sztoletov-csúcs és a Sasfészek volt kitéve. A Sztoletov-csúcson ma egy harmincnégy méter magas emlékmű hirdeti a Sipka-szorosért vívott harcok emlékét. Negyvennégy őszén a Bulgária felszabadításáért küzdő szovjet csapatok ugyanezen az útvonalon keltek át a Balkán-hegységen. A z út folytonosai) északnak haladva Ljubovónál, mely Gabrovo elővárosának számít, éri el a Jantra-la\yó bal partját. Gabrovónak hetven ezer lakosa van. Gazdasági és kulturális központja egy egész közigazgatási körzetnek, mely összesen százhetven ezer főt számlál. E körzetben találjuk Szevlíjevo, Trojanovo, Trajavna városokat. Gabrovo hagyományos ipara a textil ipar, a bőripar, és a fémmegmunkáló ipar. A város az utolsó évtizedben hatalmas fejlődésen ment át. Erősen neki lendült a szerszámgépgyártás. A Bolsevik-üzem évente harmincezer különféle gépet gyárt. Hetvenegyig ez a termelés megkétszereződik. A hagyományos bőriparra támaszkodva cipőgyár létesült a városban. A Podem-gyár emelődarukat készít. Nekilendült az elektronikus ipar, a szállító eszközök gyártása és műszálgyártás. A város és a körzet Ipari fejlődése szabja meg az iskolaügy fejlődését is. A középiskolákban ma főleg műszaki és gazdasági irányú oktatás folyik, holott negyvenöt előtt a középiskola egyetlen típusát, a gimnáziumot ismerték itt. Negyvennégy óla huszonkét új iskola nyílt meg a körzetben, s a tanulók száma a középiskolákon megkétszereződött. Az apró hegyi településekből még a kisiskolásokat is internátusokba gyűjtik. A körzetben tizenkilenc különféle tanonciskola működik. C zek szerint Gabrovo, az ^ egykor szinte megközelíthetetlen hegyvidéki város modern értelemben vett ipari várossá fejlődött. Aki meg akarja érteni, hogy miből lesz a cserebogár, az feltétlenül látogassa meg az etari etnográfiai múzeumot. Tíz vagy tizenöt kilométerre van a várostól, első pillantásra is megkapó völgyben, ahol talál az ember XVIII. századbeli lakóháztól kezdve mindenféle régi műhelyt, vízimalmot, vízmeghajtású esztergályozó gépet. Persze, nem vasat esztergályoztak vele, ha nem fát. Lát az ember fazekasműhelyt, papucskészítő műhelyt, fonó-szövő műhelyt, zsinórfonó műhelyt, szaru készítő műhelyt. Mindennek nem az az érdekessége, hogy divatjamúlt szerszámokat bámul az ember, hanem még mindig eleven mesterségeket eleven mesteremberekkel az ódon szerszámok felett. A legenda szerint egy Racso Kovács nevezetű kovácsmester volt az első telepes a mai Gabrovo helyén. A tizenkilencedik század közepe táján több, mint négyszáz kovács volt már a városban, ötvösök, bőrcserző

k nyitottak itt műhelyeket; 1882ben nyílt meg az első szövőfonó gyár. A vízesésekben bővelkedő jantra-folyó szolgáltatta a kezdetleges gépek meghajtásához szükséges energiát. Minthogy az ipar fejlődése viszonylag korán megindult, itt jött létre a szociális változásokat sürgető forradalmi munkásosztály: 1891-ben a környező ipari városokban működő forradalmi csoportok létrehozták a Bolgár Szocialista Munkáspártot. Az alakuló kongreszszust a Gabrovo közelében ágaskodó Buzludzsa hegy csú csán tartották meg. Gabrovo városában volt a legradikálisabb marxista tömörülés. A háború utolsó éveiben erős partizánegységek működtek a gabrovói körzetben. Végigutaztam csaknem egész Bulgáriát, de sehol annyi művészi kivitelű szobrot, domborművet, emlékművet nem láttam, mint ebben a városban. Valaki azt mondta: Gabrovo a bolgár Firenze ... I^fásnap, augusztus 11-én in' ' dúltam tovább Várna felé, Tarnovon, a bolgárok ősi székvárosán, majd Ormuttagon, Targovistén, Sumenen át jutottam le a tengerpartra. Kitűnő, aszfaltozott utakon robogtunk. Ki hinné, hogy Bulgáriában minden út a hadak útja?... Jó szerencsét! AMIKOR ELHATÁROZTAM, hogy a bányászok napja alkalmából megírom a „fekete szakma" egy emberének profilját, még fogalmam se volt arról, ki lesz az. Hova, merre Induljak el kiválasztani azt az egyetlen embert a bányászok valóban népes családjából? — törtem a fejem. Szerencsére rövidesen egy levél került a kezembe, mely nagyban megkönnyítette dolgomat. A levél ugyanis egy bányavárosból, Szomolnokról érkezett. Feladója Szoblssek Elza nyugdíjas, egykori bányatisztviselő, aki a város bányáinak gazdag múltjára hívja fel szerkesztőségünk figyelmét. Utam hát először hozzá vezetett. Az idős asszony elmondta, hogy éppen a bánya 700 éves történetét írja német és magyar nyelven. Itt jegyzem meg, hogy Szomolnokon jobbára németül (mantákul) beszélnek. Amikor az iránt érdeklődtem a bánya történetének ismerőjétől, hogy akad-e Szomolnokon magyar bányász is, akit a közeledő ünnep alkalmából bemutathatnánk olvasóinknak, nem kaptam határozott választ, mivel Szoblssek Elza a mai bányászokat már személyesen nem ismeri. Egy útbaigazítással azonban mégis szolgált: azt ajánlotta, hogy keressem fel Dely Lászlót, a bánya főmérnökét, tőle nyilván megtudom, kihez menjek. Meglepetésemre Dely főmérnök sem tudott biztos útbaigazítást adni. Elmondta, hogy a bányászok közt mindig akadnak különféle nemzetiségű emberek, de azokat elsősorban a munkájuk, pontosabban szólva a bánya köti össze. Őszintén szólva nem tudja, ki milyen nemzetiségű. Ö olyan nyelven válaszol az embereknek, amilyenen kérdezik. Legjobb akarata ellenére sem tudta, kihez is küldjön. Pedig — amint mondta — egész biztosan vannak köztük magyarok. Aztán hosszas fejtörés után eszébe jutott két ember, akik alighanem magyarok, mivel törik a szlovák nyelvet. A két ember közül egyiket sem találtam otthon. Már-már azt hittem, hogy hiába tettem meg a sok-sok kilométert (Szomolnok az iglói járásban van), amikor egy daliás barna embertől megtudtam, hogy a főmérnök által ajánlott egyén elutazott. Utolsó kísérletként neki is elmondtam, hogy magyar bányászt keresek. Erre elmosolyodott, kezet nyújtott és bemutatkozott: — Nagy Dezső vagyok Vereknyéről — mondta. tGY ISMERTEM MEG azt az embert, akit most bemutatunk. Ügy hiszem, olvasóink megbocsátják a kis kitérőt, melyet bevezetőül elmondtam, hiszen egyben kiderül belőle, milyen környezetben él Szomolnokon a vereknyei magyar bányász. És ha már a környezetnél tartunk, hadd említsem meg, hogy a táj is más, mint a Pozsony tőszomszédságában fekvő Vereknyén: a várost magas hegyek veszik körül, melyeken tehéncsordák legelésznek. A völgyet egyébként, melyben Szomolnok terül el, régen a szegénység völgyének szokták nevezni. A bányán kívül a legnagyobb munkalehetőséget helyben az ország egyetlen szívargyára jelenti, melyben majdnem kizárólag nőket alkalmaznak. Ott dolgozik Nagy Dezső felesége is. Ottjártunkkor azonban éppen gyengélkedett. így az egész családot otthon találtuk. Vagyis a kis Zsuzsikával is megismerkedhettünk. Ö volt a legbeszédesebb. Amikor megtudta, hogy kocsival érkeztünk, mindenáron el akart velünk jönni vereknyei nagymamájához. Már máskor is járt ott, s édesapja a jövőben is el akarja vinni, hogy tanuljon meg magyarul, mert egyelőre csak köszönni tud apja anyanyelvén. NAGY DEZSŐ még fiatal ember. Mindössze 37 éves, de már 18 esztendeje bányász. Valamikor pincér volt a pozsonyi Palace kávéházban. Amikor régi mesterségét otthagyta, egyáltalán nem gondolta, hogy ennyi ideig a „fekete szakmában" marad. Eredetileg egy évre jelentkezett bányába, Mlynkyre. A belépés után hathónapos tanfolyamon vett részt, melyet kitüntetéssel végzett el. Utána került a szomolnoki ércbányába, és azóta is ott dolgozik, jelenleg robbantómester. Tizenketten dolgoznak egy csoportban. Havi keresete mindig háromezren felül mozog, de olykor a 4200 —4300 koronát is eléri. Ezenkívül kap évi 3000 korona hűségjutalmat is. A legnagyobb hűségjutalom 3600 korona lehet. Amikor a bányászélet titkairól faggatom, elmondja, hogy a föld mélyében is léteznek „emeletek". Ű jelenleg a harmadik „szinten" dolgozik, a negyediket és az ötödiket vízzel árasztották el. Amikor ott dolgoznak, akkor a többit árasztják el. Egyébiránt a bányaemeletek számozása lefelé történik. A föld mélyébe lifttel járnak le, de egyedül sohasem mehet a bányász. Legalább ketten mennek, hogy bajba jutás esetén egymás segítségére lehessenek, ö még sohasem volt veszélyben. De másokat már mentett, ugyanis 15 éve tagja a mentőosztagnak, ami azt jelenti, hogy olykor egy-egy hétig készültségben kell lennie. Olyankor nem ís dolgozik. Ha valahol (nemcsak Szomolnokon) bányaszerencsétlenség történik, mentésre sietnek. Szénbányákba is járnak. Két éve saját bányájában mentett meg egy embert. Mintegy 20 méteres létrán hozta ki a bányából. A súlyát nem érezte, pedig a kb. 19 kg-os légzőberendezés is a hátán volt. Olyankor azonban — amint mondja — megsokszorozódik az ember ereje. A veszélyről és annak Ikertestvéréről, a félelemről szólva ezt mondja: — Ogy megyek a föld mélyébe, mintha a konyhába lépnék be. Tudom, hogy veszélyes munkahely a bánya, de a bányászok nem félnek. Az évek múlásával elfelejtik, mi a félelem. Elmondom, hogy Ismertem ©gy légtornászt, aki minden fellépés előtt — a közönség szeme láttára — elbúcsúzott a hozzátartozóitól. Nagy Dezső elneveti magát és megjegyzi: — Nyilván a közönség miatt tette, hogy hatást keltsen. A bányásznak azonban nincs közönsége. MESTERSÉGÉRŐL nagy tisztelettel beszél: — Ha nem szeretném a bányát, már rég búcsút mondhattam volna neki. Itt helyben pincéri állást is kaphattam volna. Persze, én sem maradok itt örökre. A húsz évet azonban mindenképpen itt akarom tölteni. Akkor a legmagasabb nyugdíjra leszek jogosult. Ha majd abbahagyom a bányászmesterséget, elmegyek szülőfalumba, az apám házába. Jelenleg egy bányász munkásszálláson lakik családjával. Lakása egy szobából, egy nagy konyhából és éléskamrából áll. A mellékhelyiségek közösek. Kedvenc szórakozásairól megtudom, hogy régebben bokszolt. Sokáig futballozott is, de szétesett a helyi csapat. — Nagyon szeretem a zenét is. Tagja vagyok az üzemi fúvószenekarnak. Különböző ünnepségeken és temetéseken játszunk. A bányásztemetéseken természetesen ingyen. A bányászok szabad idejükben a legszívesebben saját klubjukba járnak, melybe Nagy Dezső minket is meghívott. Az ízlésesen berendezett presszóban a többi bányásszal együtt elsörözgettünk. Ott volt Nagy Dezső egyik legjobb barátja is, akivel kezdettől fogva együtt dolgozik. Felváltva beszéltek a bányászéletről, a közösen eltöltött közel húsz esztendőről. Közben elnéztem hatalmas, erős karjukat, melyre rátetoválták a bányászok jelképét, a két kalapácsot és bányába vonulásuk dátumát. Na meg a „ZDAR BOH!", vagyis „JÖ SZERENCSÉT!" bányászkö szöntést. Ők ugyanis csak így üdvözlik egymást — a föld gyomrában és az utcán egyaránt. ÜNNEPÜKÖN mi is ezzel köszöntjük Nagy Dezsőt és valamennyi bányászt: J6 szerencsét! FÜLÖP IMRE 3&B3 IX. S.