Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-30 / 230. szám, kedd

Az észt kultúra napjai November 16-a és 30—a között — a csehszlovák—szovjet barátság hónapjának keretében 4 — hazánkban megrendezik az észt kultúra napjait. Ez jó alkalom lesz arra, hogy e Baltitenger melletti ország népének kultúrájával megismerkedjünk. Az ország minden második lakosa egy énekkar tagja. Az énekkari fesztiválon gyakran 35 000-en is részt vesznek. Az észt kultúra napjai alkalmával hazánkba érkezik a tallini énekkar, valamint a Lajne esztrádcsoport, amelynek tagjai között olyan nevezetességek is vannak, mint Margarit Vojtesz, Xit Kuzik, Hendrych Krum és mások. A filmek közül megismerkedhetünk majd a „Varázslónő" (Čarodejnica) című filmmel, amely az észt nép múlt századbeli szokásait és babonáit mutatja be. Ezenkívül számos dokumentumfilm is bemutatásra kerül. Figyelemreméltó az „Észtország és a tenger" témakörű kiállítás, valamint az észt iparművészek bemutatkozása is. Az ottani iparművészet fejlettségé* ről tanúskodik az a tényi is, hogy Észtországban van a Szovjetunió egyetlen iparművészeti főiskolája. Több grafikai és könyvkiállításra is sor kerül. Az ország képviselői több beszélgetésen vesznek részt hazánk lakosságával. Az észt napok alkalmával számos észtországi turista is ellátogat hazánkba. Észtországban a jövő év tavaszán rendezik meg a Csehszlovák kultúra napjait, hogy a két ország népe kölcsönösen megismerje egymást. —né— Egy járási béketanács eredményei és gondjai A Rozsnyói Járási Béketanács tevékenységéről, gondjairól és terveiről E. HROMADOVATÖL és J. POLLÁKTÚL, a szervezet elnökétől, illetve titkárától érdeklődtünk. Elmondták, hogy a tanács 1969-re részletes munkatervet dolgozott ki, mely a csehszlovák békemozgalom akcióprogramjából indul ki. A járási béketanács munkaterve egyben összhangban áll a szlovák békemozgalom programjával is, vagyis a CSKP KB novemberi és az SZLKP KB decemberi plénumának határozataiból indul ki. A terv egyes konkrét pontjai, Illetve az eddig megvalósítót akciók közül kiemelkedik a világ béknmozgalma és a csehszlovák békemozgalom 20 éves évfordulójának megünneplése. Továbbá azoknak a neves személyiségeknek az évfordulóiról való megemléjpzés, akiknek névsorát az UNESCO 1969-re kiadta. Kiemelkedik a tervből a Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordulójának megünneplése is. A megvalósult akciók közül az egyik legsikeresebbnek a szirki békeünnepség mondható, melynek programján egyebek közt a bányászat szépségkirálynőjének megválasztása szerepelt. A rozsnyóiak nagy súlyt helyeznek a fiatalok nevelésére is — mégpedig az iskolákon szervezett rendezvényekkel. A fiataloknak a járási béketanácsban két képviselőjük van... A problémák közül az elnök és a titkár elsősorban azt emiitette meg, hogy a járási béketanács nem rendelkezik kellő anyagi eszközökkel. Ezt a problémát úgy igyekeznek megoldani, hogy akcióikat más Szervezetekkel közösen rendelik. —fü— Zöldség- és Érseküjvárott a gyümölcs- és zöldségtermelök járási választmánya 1969. okt. 4-tól 6-ig a CSEMADOK nagytermében gyümölcs-, zöldség- és virágkiállítást rendez. A kiállításon részt vehetnek kis- és nagytermelök a legjobb termékeikkel. A termékeket október 3-án veszik át 8-tól 18 óráig a CSEMADOK székházában. A kiállított termékeket szakbizottság bírálja és a legjobbakat díjazzák. A NÉPHADSEREG NAPJA ELŐTT HAZAI FÖLDRE LÉPTEK 1944. szeptember 8-án reggel 8.45 órakor eldördültek az ágyúk, megkezdődött a duklai hadművelet. A 38. szovjet hadsereg oldalán a harcokban részt vett a Szovjetunióban megalakult csehszlovák katonai egység is. A nyolcvannapos ütközetben 1800 csehszlovák katona esett el, a 38. hadsereg vesztesége 80 000 ember volt, ebből 19 000 a halottak száma. Az egykori harcosok közül hárman mondják el élményüket a 25 évvel ezelőtti harcokról és arról a pillanatról. amikor október 8-án haz&i földre léptek. A

z 534-es magaslatot megtartottuk — kezdi el viszszaemlékezéieit Ján RadiC nyugalmazott alezredes. — Ha jól emlékszem, szeptember 20-án az önálló géppisztolyos zászlóalj' — amelynél alhadnagy! rangban a parancsnokhelyettesi és politikai tiszti teendőket láttam el — a tankisták támogatásával elfoglalta a lengyelországi Dukla várost. Szünetet tart, látszik rajta, hogy erősen gondolkodik. — Az ember a magaslatok számát és nevét elfelejti — mondja mentegetőzve — arra azonban jól emlékszem, hogy a Dukla városkától Zindranowa község felé nyomultunk előre. Először harckocsikkal támadtunk, azonban ez nem sikerült. A következő napokban napi öthat roham és kézitusa váltotta egymást. A két település közötti négykilométeres távolságot hét nap alatt „tettük" meg. Mivel a községet belőtték, az önálló géppisztolyos zászlóalj a falu bal szélén foglalt állást. Zindranowa a csehszlovák államhatár közelében fekszik. Igy nem csoda, hogy a katonák sóvárogva tekintetteik az előttük elterülő messzeségbe. — Az önként jelentkezőket kerestem — mondja RadiC elvtárs — a parancsnokság beleegyezésével. Az volt a szándéNem harcoltunk hiába kom, hogy betörünk hazánk területére. A tizenegy jelentkezőből három csoportot alakítottunk. Ezeknek Sztegura szakaszvezető, Áron és Benedík tizedesek voltaik a parancsnokai. A vállalkozást én irányítottam. Az önkéntes különítmény elaknásított területen haladt a cél felé. Útközben több mint 800 gyalogsági aknát kellett ártalmatlanná tenniük. Már csak mintegy 200 méterre voltak az államhatártői, amikor ellenségbe ütköztek. — A fasiszták nem vettek észre bennünket — fonja tovább az emlékezés fonalát. — Előttünk épp a rádióállomásuk tűnt fel, ezt kézigránáttal megsemmisítettük. Erre olyan össztüzet kaptunk, hogy mármár azt gondoltam, nem úszszuk meg ép bőrrel. Ennek ellenére, hogy a többlek elhigygyék, hol jártunk, két ellenséges géppuskát is magunkkal vettünk, no meg AbramoviC bajtársunkat, aki megsebesült ... Amikor visszatérteik, 60 önkéntes vállalkozott arra, hogy áttörik az ellenséges védelmi vonalat. A parancsnokságnak azonban más tervei voltak, így az akciót nem engedélyezték. — A géppisztolyos zászlóaljban bátor emberek szolgáltak — mondja. — Ahol csak tudtak, borsot törtek az ellenség orra alá. Az egyik alkalommal egy hatalmas bükkfára kitűztük a nemzeti zászlót. A németek órák hosszat lőtték ágyúikkal. Egy másik alkalommal felderítő utunk során az ellenséges vonalon keresztül eljutottunk a hazai földön fekvő Zborov községbe. Innen mézet és egy maréknyi hazai földet vittünk a fiúknak. Mily nagy volt az öröm. Hát még, amikor október 6-án reggel az egész egység átkelt a határon. Harc és ismét harc következett. Október 30-án a Krajná Bystrá—Hunkovce körzetében támadás közben RadiC elvtárs megsebesült. Tüdejét szilánk járta át, jobb lábát gránát tépte le. A lv«vi kórházban tért magéhoz. Gyógykezelés után 1945 júliusában Prágába, majd onnént Podébradyba küldték, ahol műlábát kapott. Ezután saját kérelmére a Nemzetvédelmi Minisztériumba osztották be szolgálatra. — Kemény fából faragtak — mondja mosolyogva. — A Losonc melletti A pá t falvában születtem ... Ján Radič Négy évvel ezelőtt betegsége miatt Radič alezredest nyugdíjazták. Az egykori nehéz ha*» cokra az emlékeken kívül szá* mos kitüntetése is emlékeeteti. Amikor elbúcsúzom tőle még megjegyzi: — Ne feledje el megírni, hogy a harcok során a szovjet katonék mindig igaz bajtársaink voltak. Nemcsak a tapasztalataikat adták át nekünk, hanem a harcokban is mindig idejében kisegítettek bennünket. A parancsnoki szobában vágni lehet a füstöt. Oldrich Kvapil tábornok, a brnói katonai főiskola vyskovt fakultásának parancsnoka egyik cigarettát a másik után szívja, s közben a múltat, a dicső harcok emlékeit eleveníti fel. — Pfzemyslben ért a hír, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés — mondja. — Hogy milyen örömmel fogadtuk, nehéz szavakba önteni. A legszívesebben azon nyomban a felkelők segítségére siettünk volna... A támadási parancs azonban csak szeptember 8-án hangzott el... Elhallgat. Egy ideig homlokát ráncolva gondolkodik, majd így folytatja. — öt napra volt tervezve a hadművelet, de másképp történt. A fasiszták befészkelték magukat a Kárpátokba. Annak a zászlóaljnak, amelynek a parancsnoka voltam — az első napon nyolcszázalékos vesztesége volt. Néhány nap múlva a veszteségeink meghatványozódtak. A harci vágytól fűtött katonák állandóan rohamoztak, de előrejutni igen nehéz volt. Nemcsak az ellenség jól kiépített A parancs elhangzott tüzíészfcei gátolták őket, hanem a mélyen felázott talaj is. — Az 534-es magaslat, amelyet halálmagaslatnak neveztek el, háromszor cserélt gazdát, de a negyedik ellentámadást már sikeresen visszavertük — emlékszik vissza. — A zászlóalj létszáma ekkor már hatvan főre apadt. Közben ő is megsebesült. Alig töltött tíz napot a tábori kórházban, amikor Svoboda tábornok meglátogatta őket. — Fiúk, nincs elegendő tisztem — mondotta. — Kérem, hogy aki csak teheti, jöjjön vissza az egységéhez, hogy harcba vezesse katonáit. Előttünk hazánk határa, nemsokára otthon leszünk ... — A kórházból másnap, vagyis szeptember 26-án én is viszszamentem a zászlóaljhoz — mondja Kvapil elvtárs. — Üjabb harcok következtek. Egy támadás alkalmával az egyik szakaszomnak elfogyott a lőszere. Százötven métert kellett visszavonulnia. Pavel Drbal szakaszvezető fedezte a társait. Kilőtte géppisztolya utolsó töltényét is, majd eldobta a kézigránátjait. Aztán kővel dobálta a feléje közeledő németeket. Az első kettőt rohamkésével szúrta le, majd sikerült hátrakúsznia. Azután megkeresett engem, és jelentette a történteket. Utána összesett... A harcban ő is megsebesült, és csak 1946 elején hagyta el a kórházat... Szeptember napjai nehéz harcokban teltek el. Minden talpalatnyi földet vér áztatott. Végre mégis elérkezett a várva várt perc. A Szovjetunióban megalakult csehszlovák katonai egység Nebeljak szakaszvezető vezette járőre 6 órakor hazai földre lépett. — Két órával később az egész egység átlépte az államhatárt — mondja —, még a délelőtt folyamán elfoglaltuk Nižný Komárnikot és még aznap Vyšný Komárnikot is. Kvapil elvtárs számára — akárcsak a bajtársai számára — nem ért véget a háború. Svidník, Prešov, Kežmarok, Liptovský Mikuláš, Martin, RužombeOldŕich Kva-' rok felszabadításában is részt vett. — Tizedesként kezdtem a háborút — mondja —, s amikor véget ért, századosi rangot viseltem. Tanulás következ '

t... A tábornoki rangot 1967-ben kaptam meg. yy véletlen hozott össze Mlykerült tervét véghezvinnie. Társaival favágónak öltözve, fűrésszel és fejszével felszerelve „átsétáltak" a határon. Éppen jókor, mert a kommunistákra elfogatási parancsot adtak ki. Aztán teltek-múltak a napok, majd kitört a háború. nárik Jánossal, a budapes tl húsipar főmérnökével. Egy küldöttséggel jártam déli szomszédainknál, és így ismerkedtünk meg. Kitüntetései közt egy duklai emlékérem is ott díszelgett. Csodálkozásom láttán Mlynárik elvtárs elújságolta. v — Svoboda tábornok hadseregében szolgáltam . . . Szünetet tart, kiissza a kávéját, majd így folytatja: — Tudja, ml volt a gyakorlat a magyar királyi hadseregben? Az embert bármiért kikötötték. A hegyi tüzéreknél — amelynél Kárpátalján szolgáltam — az - öszvérek helyett mi hordtuk a hegyi ágyút. Mivel 1937óta tagja voltam Barátok, harctársak között. Jobbról a másokommunista difc Mlynárik elvtárs. Nem szabad elfelejteni pártnak, kerestem az összeköttetést, hogy átszökjek a Szovjetunióba. 1940 augusztusában végre si— Az önálló csehszlovák katonai egység megalakulásáról a Taäkent melletti V. I. Lenin nevét viselő kolhozban értesültem — emlékszik vissza Mlynárik elvtárs. — Nem volt tovább maradásom. Vettem a cókmókom és igyekeztem Buzulukba. Hogy milyen volt a nemzetiségem, nem számított. Felvettek maguk közé. Svoboda elvtárs, a parancsnokunk, magyar embernek titulált, ha összehozott vele a sors. A csehszlovák egység Szokolovnál már átesett a tűzkeresztségen, de Mlynárik elvtárs még csak a gyakorlótéren tanulta az „ellenséget pusztítani". Végre Kijev alatt — mint rajparancsnok — ő is átesett a tűzkeresztségen. Ez volt a háborúskodásának egyik legjelentőségesebb eseménye. — A másik? — A duklai harcok — mondja, miközben az arca eHtomolyodik —, csak fekete és vörös szfnt láttunk az egész arcvonalon. A voloni cseheknél voltam híradó tiszt. Hogy mit éltünk át elég elmondanom, hogy a 116 főből álló egységünk fele életét vesztette. Elhallgat, hangja megcsuklik, amikor újból megszólal. — Helyettesem Dániel Kohút szakaszvezető volt. A srapnel a hasát metszette fel. Ott fetrengett egy darabig. Amikor látta, hogy mi történt vele, agyonlőtte magát. Talán így jobban is járt, mert megmenekült szenvedéseitől. Ki tudja, meddig élt, illetve szenvedett volna, félóráig, óráig... * — Sok-sok barátra emlékszem, sok-sok eseményt őrzök magamban — mondja —, nem felejtem el, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül pusztítottuk a fasisztákat, harcoltunk szabadságunkért. Persze a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg hathatós segítségét élvezve. Mlynárik elvtárs a későbbi években Magyarországon, Budapesten telepedett le. Ma ls jól tud szlovákul, Illetve xsehül. Ötvenkilenc éve ellenére fiatalos lendülettel dolgozik. Büszke rá, hogy Svoboda tábornok egységében harcolt. NÉMETH JÁNOS