Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

Zí NH Az AK, Hosszas huza-vooa után Kassán rövidesen megnyitja kapuit a komáromi színház kihelyezett együttese. Az eseménnyel újabb határkőhöz érkezik a csehszlovákiai magyar színjátszás. Úgy véljük, hogy ezzel párhuzamosan megnő az öntevékeny színjátszás szerepköre is; ösztönzést, példamutatást kap. Nem mondunk újat. A jelentősnek igérkező év küszöbén azonban talán érdemes újra hangsúlyozni, hogy az öntevékeny színjátszás — a televízió rohamos térhódítása ellenére — ma is népszerű és erős bázissal rendelkezik. A szereplők hetekig készülnek, a falvak lakói izgalommal várják az új bemutatót. Aztán hosszú ideig a darab meséje, a szereplők játéka a gyakori beszédtéma. S mindez természetes, érthető. A különféle népi játékok, majd a színjátszás nemzedékről nemzedékre szállt, és életben tartotta a nép szokásait, művészetét. Miért lenne ma másképpen? A népművészet és általában a műkedvelő mozgalom igazán csak az utóbbi években nyert megértést és támogatást. S a műkedvelő mozgalomnak a jövője is nagyobb, mint a múltban bármikor. Az idő múlásával sok szép néphagyomány és népi játék feledésbe merült. Ezekről többnyire már csak az idősebbek és a néprajzkutatók tudnak. A színjátszás azonban — a népi játékok törvényes jogutóda, a nép szórakozni és alkotni vágyó kedvének tárgyi bizonyítéka — változatlanul él. Az öntevékeny színjátszásnak a falvak életében mindenütt — a mi esetünkben azonban kétszeresen — jelentős társadalmi-kulturális küldetése volt és van. Nemes műveltségterjesztő és felvilágosító szerepe a falu lakóinak legjobbjait vonzotta és vonzza ma is soraiba. S ha régen mikor sokszor akadályba ütköztek, a kultúra lelkes terjesztői: tanítók, haladó gondolkozású értelmiségiek vállalták a népnevelő és felvilágosító munkák eme formáját, miért ne vállalnák ma, amikor támogatásban és elismerésben részesülnek? Vannak átmeneti nehézségek. Sok család szívesebben ül a képernyő előtt, mint a művelődési otthonban műkedvelők, vagy akár hívatásos együttesek előadásán. Ennek ellenére az új helyzet, ha szükségessé is teszi a műkedvelők munkájának a módosítását, nem jelenti és nem is Jelentheti a műkedvelő színjátszás és általában a műkedvelő mozgalom életképtelenségét. Mind az öntevékeny, mind a hivatásos színjátszásnak néhányszor — különösen a film és részben a rádió elterjedése idején — már meghúzták a vészharangot. Sokan azt mondták: vége a színjátszásnak. A film olyan vizuális lehetőségeket biztosít, amellyel a színház nem vetekedhet. Egy időre — viszszaemlékezésekből tudjuk — csökkent a színházak közönsége. -Némelyik színházat be is kellett zárni. A válság azonban nem tartott sokáig. A közönség rájött, hogy új művészeti ágról van szó, amely sok tekintetben nem szárnyalhatja túl, és nem is pótolhatja az élő színpadot, a hús-vér embereket. Aztán elmúlt az újdonságból eredő varázs, és visszaállt a színjátszás iránti érdeklődés. Sőt a film új színházi közönséget szerzett. Sokan, hogy a moziban megismert színészeket életben ls láthassák, színházba is eljártak. Bizonyos, hogy idővel a televízió egyeduralma is megszűnik. A csehszlovákiai magyar öntevékeny színjátszás — és egész műkedvelő mozgalmunk — amellett, hogy szép és hasznos, nemzedékről, nemzedékre szálló néphagyományt ápol, őrzi és fejleszt, összehozza az embereket, színnel, tartalommal, optimizmust sugalló mondanivalóval tölti meg Idősek és fiatalok munka utáni életét. Miért szűnne ez meg, miért hanyagolnánk ezt az Igéretteijes lehetőséget bárhol is el? Színjátszásunk minden borúlátás ellenére életképes most, és az lesz a jövőben is. Szemléltetően bizonyítja ezt egyebek között az, hogy az átmeneti visszaesés ellenére Szlovákia magyarlakta vidékein jelenleg is számos, többé-kevésbé rendszeresen tevékenykedő [évente egy-két színművet bemutató) együttes és más csoport működik. E tény önmagában is olyan eredmény, amelyre büszkán gondolhatunk. Együtteseink mégha évente csak egy darabot mutatnak is be, játékukkal százezrekhez szólnak. Teljesítményük minden tekintetben számottevő és hasznos. Érdemes ezért arra is utalni, hogy mit játszottak Thálla követői az elmúlt években. A skála széles. Műsorukon egyaránt szerepeltek hazai magyar, cseh, szlovák, magyarországi, szovjet, valamint más szerzők müvei. A mozgalom a hatvanas évek elején lendült fel, a központi szervek ekkor kezdték az együtteseket hatásosan szervezni és irányítani. A kezdeti, fesztiváljellegű összpontosítások a sok-sok hiba, a szólamos és deklaratív jelleg ellenére, ezért voltak számottevőek és azért érdemlik meg, hogy emlékezzünk rájuk, mert felélesztették az együttesek munkáját, a szereplők körében megcsillantották a perspektívát, és az egykor letört csehszlovákiai magyar színjátszás ügyét a figyelem előterébe állították. Hivatkozhatunk az 1963-as drámafesztiválra, amelyen egyebek között kifejezésre jutott az ls, hogy el kell érni a cseh és szlovák műkedvelő színjátszók hronovl, Illetve Spišská Nová Ves-i országos fesztiváljának a színvonalát, el kell érni mindazt, ami elérhető. A mérce megemelése helyes volt, eredménynyel járt. A sikert akkoriban mindenekelőtt a tömegjellegben láttuk. Színjátszásunk e bemutatókon vált kollektív tevékenységgé, művészi tömegmozgalommá. Az 1963-as drámafesztivál kapcsán már azt is hangoztathattuk, hogy műkedvelő színjátszásunk műsorpolitikája megjavult, hogy az együttesek már nem a születése korában is rossznak bizonyult népszínműveket játszák, nem az .operettet tekintik egyedül jónak, hanem a többség helyesen látja feladatát: jó műsorpolitikát folytat. Utaltunk arra, hogy a műsorpolitika természetesen még nem minden. A jó darab, jó teljesítményt is igényel. Azaz, nemcsak jó műsorpolitikára, hanem jó, korszerű színházra is szükségünk van. A korszerűség megteremtésének a feltételét a régi, elavult rendezői felfogás, játékstílus és színpadkép feladásában, a mának legjobban megfelelő kifejezési formák meghonosításában láttuk. Ekkoriban általában két álláspont viaskodott egymással. Egyesek azt állították, hogy a hivatásos művészeti Intézmények gyarapodása révén a műkedvelés szükségtelenné vált. Mások azón a véleményen voltak, hogy a társas együttélés, a szocialista társadalmi viszonyok kialakulása nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, fokozza a tömegkultúra érvényesülését, a műkedvelés szükségességét. A választ, hogy melyik félnek volt igaza, a gyakorlatiŕ élet adta meg. Elsősorban azzal, hogy öntevékeny mozgalmunk az utóbbi években nemcsak a résztvevők számában nőtt meg, hanem — új formákat és módszereket teremtve, önmagát újjá és újjá szülve — tartalmilag és minőségileg egyaránt gazdagodott. Mivel haszna és szükségessége nyilvánvaló, a kérdésre nem térnénk ki, ha csupán arról lett volna szó, hogy kell-e ez a mozgalom, vagy nem. A „nem"-et képviselők és a mindent rossznak tartók nézete mellett — azok között is, akik a mozgalom szükségességét egyébként elismerték — volt egy másik, szintén helytelen nézet is: a produkciós szemlélet. Ennek a hívei minden más szempontot figyelmen kívül hagytak, és a műkedvelésben csupán a színvonalat, a játékosok produkcióját nézték és — nagyon helytelenül — eszerint formálták véleményüket az, együttesekről, a bemutatókról és az egész mozgalomról. A produkciós szemléletet képviselők azt hangoztatták, hogy a rengeteg gyengébb, vagy közepesen működő színjátszó együttes helyett legyen inkább csak négy-öt együttesünk, de azok legyenek minden tekintetben kifogástalanok. Az egyes művelődősi otthonok és a nagyobb Ipari üzemek által — jelentős anyagi áldozatokkal — létrehozott, az átlagosnál valóban jobb együttesekre hivatkoztak, ezeket tartották példaképnek, hogy: íme, mire képes a műkedvelés. Azok, akik a produkción kívül más szempontokat is szem előtt tartottak, azt hirdették, (az idő ezeket igazolta), hogy a legjobb együttesekből alakuljanak minden járási székhelyen állandó jellegű csoportok, emellett azonban legyen meg a mozgalomnak a tömegjellege. A számbelileg is jelentős csoportok sok ezer embert tartanak össze, és indítanak el az önképezés, a művelődés, a belső nevelés útján. A kirakatégyüttesek viszont inkább csak — a hivatásos színjátszással versenyző, magukban a rendes színésszé válás illúzióját tápláló — néhány primadonnát nevelnének. A műkedvelésnek viszont nem a hivatásos művészek nevelése, nem az egyes szereplők népszerűsítése, hanem a művészettel történő tömeges foglalkozás megteremtése és biztosítása az elsődleges célja. A tömegjelleghez nem a tényleges adottságokat meghazudtoló kirakategyütteseken, nem csupán néhány csoport felkarolásán, hanem az egész mozgalom támogatásán, a műkedvelés egészének az egyre magasabb szintre emelésén keresztül vezet az út. Ebben az esetben az Idő ismét azokat igazolta és valószínű, hogy a jövőben is azokat fogja igazolni, akik a tömegjelleg pártján álltak, illetve állnak. Az a koncepció, amelyik nem látja a műkedvelésben rejlő nagy ön- és közművelődési lehetőséget, valamint a tömegeket összetartó kötőerőt, és értékmeghatározóként egyedül a produkciót, a hivatásos művészethez viszonyított színvonalat veszi csak figyelembe, alapvetően rossz. Természetesen nem mindegy, hogy az együttes milyen színvonalat képvisel. A teljesítmény Igen fontos értékmérő. A, műkedvelés azonban — különösen a mi esetünkben, nemzetiség esetében — nem engedhető meg az a luxus, hogy egyedül csak a produkció legyen a cél és a mérvadó. Mivel a komáromi és a most induló kassai színházat, valamint az Ifjú Szívek együttesét kivéve, más hivatásos művészeti együttesünk nincs, kultúránk ápolása, — főleg a népi hagyományok gyűjtése és továbbfejlesztése — a műkedvelőkre, köztük a színjátszókra vár. E feladatot a tömegkultúra hívei már eddig is sikerrel teljesítették. Bizonyítják ezt az évente megrendezésre kerülő dal- és táncünnepélyek, a szavalóversenyek, a színjátszó fesztiválok és a többi rendezvények, amelyek bizonyos vontakozásban kifejezői a kultúra ápolása, terjesztése és fejlesztése területén elért eredményeiknek. A műkedvelés társadalmi szükségletéből létrejött kollektív tevékenység művészeti tömegmozgalom. A benne részvevő ezrek mellett milliókra gyakorol nevelőhatást. A szereplési vágy, a tanulási kedv, az ismeretterjesztés és a közlés vágya hozta létre, és tartja életben. A tömegek számára egyrészt a művészi alkotás tapasztalatát és iskoláját, másrészt a művészeti nevelés egyik eszközét jelenti. A művészettel történő aktív foglalkozás révén felkelti a művészetek iránti vágyat, a művészetek megismerésére és szeretetére nevel. Mindezzel távolról sem akarjuk szerepét eltúlozni. Csupán azt szeretnénk hangsúlyozni hogy e tömegmozgalom hasznos, és messzemenő támogatást érdemel. Természetesen nélkülözhetetlenül fontos a mozgalom korszerűsítése. Arra vonatkozólag, hogy ml a korszerű műkedvelés — és ezen belül a korszerű színjátszás — nincs egyformán érvényes recept. Egyesek a korszerűséget tartalmi, mások fórmai jellegűnek vélik. Az előbbiek az irodalmi színpadot, az utóbbiak a technika nyújtotta lehetőségét (vetités, hang, kulisszák, fényeffektusok J tartják korszerűnek. Szerintük a műkedvelés akkor korszerű, ha ügyesen egyesíti a tartalmat és a formát, és minden alkalommal jót, értékeset nyújt. Jónak, értékesnek az tekinthető, ami felemel, szórakoztat, lelkesít, befolyásolja munkánkat, gazdagítja is-, mereteinket. Színjátszásunkat és általában egész műkedvelő mozgalmunknak a szórakoztatás, a művészet ápolása és fejlesztése mellett az is a célja, hogy a színpad nyújtotta eszközökkel elősegítse a politikai, a gazdasági és a kultúrális problémák megoldását. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha nemcsak a kivitel, nemcsak a teljesítmény, hanem a koncepció, a műsorpolitika ls jó, és mindenben megfelel a követelménynek. A szélsőséges törekvések következtében az idei és tavalyi fesztiválok ebben a vonatkozásban több kívánnivalót hagytak maguk után. Reméljük azonban, hogy a tisztuló légkör kiküszöböli a fogyatékosságokat, és az új évadban színjátszóink ismét magukra találnak. • Sokat beszélhetnénk még az állandó jellegű dunaszerdahelyi Csallóközi Színházról, a pozsonyi, a rozsnyói, a füleki, a lévai és az érsekújvári színjátszókró), a rimaszombati, a párkányi, a komáromi ős a csatai irodalmi színpadról. És sok szót érdemelnének a többi dél-szlovákiai magyar városban és faluban működő színjátszók, szavalók, előadók. De nem célunk a részletezés. Dicsérje az együtteseket és a szereplőket az a munka, amellyel az új évadra készülnek, és az a siker, amelyet az őszi-téli időszakban elérnek. BALÁZS BÉLA zínjAtszAs