Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

s mmmm gy nap és egy éjszaka a szilicei fennsíkon Szilice úgy bukkan elő a dombok mögül, olyan meglepő szépséggel, hogy az ember akaratlanul is megáll, hogy elgyönyörködjék a látványban. A horizontot szegélyező dombhátak körülölelik a falut; jobbról megművelt földek, amelyeken megszámlálhatatlanul állnak a búzakeresztek, balról lankás erdők, rétek, legelők. A falu maga nem nagy. A házak összebújnak a domboldalon, egymást melengetve, mint kotlós körül a kiscsibék. S ez nem véletlen. Van ebben valami sorsszerű. Hogy miért? Könnyű válaszolni a kérdésre. Mindezt a helyzeti adottság, az egymásra utaltság tette ilyenné. Mert Szilice egy kicsit távol esett, s ha jól meggondolom, még ma is távol esik a világtól. Ez a kis falu hatszáz méter magasan fekszik a tenger szintje felett, s télen csak egyetlen úton lehet feljutni ide. A fennsíkra korán beköszönt az ősz, és későn érkezik a tavasz. S körül nincs más, csak erdők, rétek, legelők. S akad egy-egy apró tavacska is. A másik oldalon, a Pelsőci fennsíkon nincs víz. Falu sincs. A szilicein azonban van víz. S falu is. Kettő. Szilicén nem régen készült el a vízvezeték, s pár nappal azelőtt, hogy ott jártam, fejezték be az utak aszfaltozását. Sár, por nincs. A szövetkezet irodájával szemben áll a hatalmas kultúrház, a falu büszkesége. S vannak itt üzletek," vendéglő — ott ugyan nem voltam — meg egy borozó is. S a házaik! Nem falusi méretre szabottak; nem a régi értelemben vett gazdálkodási rendhez, gyakorlathoz igazodnak. Ogy tűnt első pillanatra, mintha abban versenyeznének az emberek: ki tud nagyobb, és szebb házat emelni. A szövetkezet irodája ezek között az emeletes házak között olyan csendesen áll, mintha mostoha volna. Maga az iroda emeleten van, egyetlen helyiség az egész. Három könyvelőnő, az elnök Váradi Dezső és Bafi Jenő, a szövetkezet ökonómusa, aki innen igazgatja, intézi a gazdaság iigyeit. Igaz, hogy ezen a szeptember eleji délelőttön sem az elnök, sem az ökonómus nincs itt, de az egyik könyvelőnő készségesen ajánlkozik, hogy előkeríti őket, mert valahol a gazdasági udvarban vannak. Pár perc múlva már a helyszínen is vagyunk. Szerencsém van, mert az ökonómus percek alatt előkerül. Egy „beteg" pótkocsit javítanak a szerelők, azt nézegeti. Az elnökre valamivel többet kell várni, de csak pár szót váltunk. Váradi Béla siet. Szilicén most folyik javában az aratás, helyesebben a cséplés, s az elnök olyan poros, mintha most szállt volna le a kombájnról. — Majd Jenő mindent megmutat — mondja —, ne haragudjon, én most nem érek rá. A Feketefűznél dolgozik a kombájn, ott az agronómus is... Kimegyünk? — kérdi Bafi Jenő. — Mehetünk. Beülünk az autóba, s már kapaszkodunk is felfelé egy meredek dűlőúton. — Hát mi még csak itt tartunk — mutat az út mellet elterülő lankára, ahol kereszt kereszt hátán áll. — Már nem tarthat sokáig. — Azt nem lehet tudni. Mire beérett a gabona, megjöttek az esők, s két hétig az orrunkat sem dughattuk ki. A Feketefűznél megállunk. Az árpa rendre vágva fekszik a földön, s bizony már erősen megbarnult, sok helyen a szalma fekete, s itt-ott üde zöld csírák mint parányi kardocskák nyújtózkodnak a kék ég felé. — Most már rövidebbek a napok, lassan megy a munka. Korán leszáll a harmat, s mire felszárad, már közel a dél. — Hiába, szeptember van. — Szeptember. De az nem volna baj, csak az idő kitartson, csak az eső ne eredjen meg, mert akkor itt már nem lehet semmit tenni. Az ég nem olyan, hogy esőtől kellene tartani. Tiszta, kék. Lent alattunk a kombájn falja a rendeket, megáll, traktor kanyarodik melléje, s a tartályból kiürítik a szemet. Hallgatva nézzük a völgyet. A másik oldalon, az árpatábla szélénél dombhát kezdődik, olyan, mint egy óriási, smaragdzöld szőnyeg. Kedvem volna átszaladni, s végighemperegni rajta. Nemsokára előkerül az agronómus ls, Hajdú Andor. Magas szál ember. Barna bársonynadrágot visel, s kockás inget. Fején kalap. — Hát mi újság? — kérdi, de a feleletet nem várja meg. — A kezüket kellene eltörni az ilyen traktorosoknak — mondja. — Csak tudnám melyik volt! Csak mennek, és nem azt nézik, mit csinálnak. Nézzed csak Jenő. hogy vágták le az árpát. Megfordul, és elindul az árpatábla felső részébe. Mi utána. — Látják? A traktor kereke pontosan a renjl közepén ment végig. Lenyomta a földre, s most mind kicsírázik. Meleg van. Lassan dél lesz. — Kihoztam az irodát .— mondja az agronómus. S valóban, itt az „irodája" az árpatábla kellős közepén. Igaz, hogy csak egy pad az egész, s mellette egy nyaláb szalma helyettesíti a széket, de azért dolgozni lehet. S Hajdú Andor dolgozik is, számolja a számolnivalót. Évekig ő volt a szövetkezet elnöke, azután egy másik faluba került, ahol három évig elnökösködött, s most megint a hazai szövetkezetben végzi a munkát. Beszélgetés közben csakhamar kiderül, hogy jól ismeri az apámat. Az Ismeretség onnan ered, hogy valamikor a sziliceieknek jó kapcsolatuk volt a búcsi szövetkezettel, s mivel lent a Duna mentén alig van jó minőségű legelő, a növendékállományt felhozták ide, Szilicére. — Odalent már minden a csűrben van, ugye? — Már régen. — Mi kint maradunk éjszakára is. Ha van kedve maradjon velünk. Csak fél percet gondolkodom, vagy még anynyit sem. — Nagyon szívesen. — Ott fent, az erdő sarkánál leszünk. Takarót majd hozok. Még kerülünk egy nagyot a réten, s összeszedünk vagy tíz kiló gombát.. Az esők utáni melegben gyorsan megnőttek, s helyenként olyan a rét, mintha hófoltok volnának rajta. Az irodában azután számba vesszük a szövetkezet gazdasági eredményeit. Itt már a számoké az elsőbbség. A szilicei szövetkezet 2400 hektár mezőgazdasági területen gazdálkodik. A szántó 430 hektár. Van 670 hektár erdejük, 340 hektár rétjük és 950 hektár legelőjük. A szántóföldön na' ' . i gyobbára gabonaféléket termesztenek. Az idén 100 hektáron búzát, 110 hektáron árpát és 32 hektáron rozsot termeltek. Ezenkívül van még a szövetkezetnek 130 hektár évelő takarmánya is. A lucerna első kaszálása 30 mázsát adott hektáronként. A réti szénát is beleszámítva most több mint 70 vagon szálas takarmánnyal rendelkezik a szövetkezet. Nagy szükség is van erre, mivel — ezt nem nehéz megállapítani — náluk a fő termelési ág az állattenyésztés. 420 szarvasmarhát tartanak, 40 kocát és 800 juhot. Az elmúlt évben a tehenek átlagos tejhozama 2250 liter volt, az idén, ha nem jön közbe valami, elérik a 2500-at. Az első félév átlagából kiderül, hogy ez a szám reális. Szép eredményeket mutat a juhtenyésztés. Egy juhról — ez átlagszám, s mint olyan eléggé magas — 3,45 kiló gyapjút nyírtak, s 12 kiló sajt előállításához szükséges mennyiségű tejet fejtek. A sertéstenyésztés — az abraktakarmány hiánya miatt — elenyésző. Van még a szövetkezetnek gyümölcsfaiskolája, amely eléggé szépen jövedelmez. Tavaly 350 ezer koronát hozott a szövetkezet kasszájába. A szövetkezeti tagok tiszta jövedelme, leszámítva a természetbeni juttatásokat, 1200 korona. Jobb, mint a Járási átlag. Most hat és fél millió koronás beruházással 200 férőhelyes korszerű tehénistállót fognak építeni. Az eredmények szépek, s azt bizonyítják, hogy a szövetkezet gazdasági irányítása jó kezekben van. De azért akad gond ls. S ez főleg a munkaerőre vonatkozik. Kevés a fiatal. Hogy miért, arra Bafi Jenő adott találó választ. — A szövetkezetben hétfőn reggel kezdődik a munka, és vasárnap este fejeződik be. Sajnos, mi még nem tudunk versenyezni az ipari üzemekkel. Sem fizetésben, sem munkaidőben. Éz nem kis gond. S ha még hozzá vesszük, hogy épül a közelben egy mészégető is, ahova szintén kell a munkaerő, akkor a kilátások nem valami rózsásak. Itt Szilicén sok mindent nem lehet pótolni a gépesítéssel, mivel a domborzati viszonyok nem a legkedvezőbbek. De meggyőződésem, hogy ezzel a problémával is megbirkóznak az ottaniak. Az idő elszaladt, s bizony már erősen alkonyodott, mikor visszaértem a megbeszélt helyre. A kombájn már az erdő mellett állt, a traktor úgyszintén. Szétterítettük a ponyvát, s Boros Dezső Fodor Imrével sátrat rögtönzött. Ezután előkerültek a puskák, s kiültünk vaddisznólesre, de a vaddisznóknak nem volt kedvük kisétálni az árpaföldre. Már öreg este volt, mikor visszamentünk a sátorhoz. Égett a tűz, s mi ültünk mellette, alig ejtve egy-egy szót. Hajnalban azután — mit hajnalban, még az éjszaka kellős közepén — Andor bácsi ébresztett fel. — Kijön? — kérdezte. — Megyek — mondtam, s kibújtam a sátorból. Hűvös volt, és mély sötét. Beborult az ég, s szemetelni kezdett az eső. Távolról vonatzakatolás hangja szállt felénk. — Eső lesz — mondta Andor bácsi — Pelsőcről felhallatszik a vonat. Egy vadkörtefa alatt telepedtünk le. Hallgattuk a csendet. Az erdőben néha felmordult valami, ágak recsegtek, de látni nem láttunk semmit. Csak korán reggel, mikor cserkészni indultunk, ugrott meg előttünk két szarvastehén. Mikor visszamentünk a faluba, még alig mozdult valami. Csak egy-két emberrel találkoztunk, akik éppen munkába indultak. Szeptember hatodikán Nyitrán voltam az országos aratási ünnepségeken. Ott tudtam meg, hogy a szilicei szövetkezetet Munkaérdemrenddel tüntették ki a munkában elért kiváló eredményeiért. Ezúton gratulálunk nekik, és további sikereket és jó munkát kívánunk a szövetkezet valamennyi tagjának. GÁL SÁNDOR mmmm (Prandl Sándor felvétele)