Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1969-09-20 / 222. szám, szombat
JUGOSZLÁVIAI JEGYZETEK Első benyomások Most jártam először Jugoszláviában. Eddig csak könyvekből, filmekből és hallomásból ismertem ezt az országot, s most én is azzal az érzéssel léptem át határát, mint minden ember, aki számára még ismeretlen területre lép. Az első jugoszláviai város, ahol néhány órát töltök, Újvidék. Rohamosan épül a város, mondták ismerőseim és valóban, korszerű épületeivel, széles sugárútjaival, Újvidék a modern nagyváros benyomását kelti. Az viszont rögtön feltűnt — persze ez nagyon is szubjektív észrevétel lehet —, hogy a hazai, vagy akár romániai magyarlakta városokhoz képest jóval kevesebb magyar szót hallani. A magyarul nem tudó emberek ellenben magyar beszéd hallatára jóval előzékenyebbek, mint az említett helyeken és kézzel-lábbal magyarázva, nemzetközi szavakat keresve igyekeznek segíteni egy-egy utca vagy intézmény megkeresésében. FelKínt az is, hogy az üzletekben jó kereskedők lévén — más nyelvek mellett magyarul is beszélnek és értenek, s az elárusítók mindenkihez egyformán kedvesek, mert minden vevőben a vendégüket becsülik. Novi Szódról - Újvidékre Ezzel a címmel jelent meg az újvidéki Magyar 8zóban Matuska Márton cikke, amelyben a vegyes lakosságú helységek elnevezéséről és használatáról ír. Évek óta dilemmája a földrajztanuló kisdiáknak — írja, hogy miért lehet Wient magyarul megnevezni, és miért nem lehet a hozzá sokkal közelebb álló Suboticát Szabadkának. Ez év. elején Jugoszláviában már e téren is konkrét tettek születtek, ugyanis napvilágot látott a Vajdaság alkotmányerejű törvénye, amely többek között ezt mondja: „A népek és nemzetiségek egyenrangú írás- és nyelvhasználata érdekében a jelen alkotmánytörvény, a törvények, valamint a községek, a munkaés egyéb önigazgató szervezetek szabályzatai szavatolják a magyar, a szlovák, a román, a ruszin nyelv egyenrangú használatát. A helységnevek a szókincs részét alkotják és a tömegtájékoztatási eszközök ilyen értelemben használják őket." A cikkíró a rendelet ismertetése után a tetteket sürgeti, a felmerülő nehézségekről ír, majd fgy fejezi be: „Persze az egésznek akkor van értelme, ha a szlovákok, románok és a ruszinok szintén elkészítik a maguk listáját és Versec éppen olyan jól hangzik Vršacnak, mint Virsatnak. Ha az Osztrák-Magyat\ Monarchia nem félt, hogy öszszeomlik, ha két nyelven írják ki az állomásra a helységneveket, mi is bátran kiírhatjuk Bačka Topola mellé Topolyát ls". „Mikor fogunk mór össze" Újvidéken és máshol is elsősorban az ottani magyar kisebbségi kulturális életre voltam kíváncsi. Újságírókkal, írókkal beszélgettem erről. Tulajdonképpen csak informáltuk egymást „nálunk mi van, nálatok mi van alapon". Ilyen beszélgetések végső kicsengése mindig ugyanaz a felismerés, hogy bűnösen keveset tudunk egymásról. Az utóbbi időben olyan hangokat lehet hallani, hogy stagnál a magyar prózai irodalom és közben sokan nem vesznek — vagy nem akarnak? — tudomást a már számottevő eredményt felmutató jugoszláviai magyar prózáról. Az ottani közvélemény a csehszlovákiai magyar irodalom hallatára — néhány lelkes ember kivételével — alig tud egy-két nevet előhalászni emlékezetéből. Sokáig folytathatnám a felsorolást. Dr. Czine Mihály mondta nemrég egy beszélgetés során, hogy a magyarszakos egyetemisták szinte szégyellik, ha nem tudnak a nyugat-európai országok" Irodalmi életének legújabb eseményeiről, de nagyon meglepődnek, ha valaki a kisebbségi magyar irodalomról kérdezi őket. Sajnos, mi egymásról ís keveset, nagyon keveset tudunk, pedig a korszerű közlekedés korában Kolozsvár, Újvidék és Pozsony szinte kőhajításnyira van egymástól és mégis gyérek a kapcsolataink. Ideje lenne már elgondolkozni, miképpen lehetne ezt az áldatlan helyzetet elmozdítani a holtpontról. Repülőgépen A Caravelle motorja a legnagyobb fordulatszámra kapcsol. Elindul a gépóriás. A nevetgélő, hangoskodó utazóközönség elnémul, feszülten figyeli a felszállás manővereit. Mellettem egy német kismama ül hétnyolcéves fiával. „Mami én nem félek," hajtogatja megszeppenten a kisfiú, és halvány arccal figyeli az összezsugorodó házakat és fákat. Feljutottunk a felhők fölé, s a fiú újabb ámulatba esik. „Nicsak, milyen közel van a Nap, nézd, hogy futnak a felhők." Nézelődik, talán el is felejtette, hogy repülőgépben ül, a látvány annyira magával ragadja. Később a hangszórók közlik, hogy viharzónába érkezünk. És tényleg, megbokrosodik a gépünk, felalá viháncol. A fiúcska arca ijedtre változik. „Ugye nem zuhanunk le" — suttogja. Édesanyja idegesen nyugtatja: Nem, mert ügyes a pilóta. A gép tovább bukdácsol. „Mami, ha nem zuhanunk le, akkor én már nagyon jó leszek, automatázni is akkor megyünk, ha ti akarjátok." „Én tényleg jó leszek," — mondja hangosan, de senki sem mosolyodik el a felnőttek közül. Az ő arcuk is halovány, s ki tudja, nincsenek-e hasonló „javulási" gondolataik. Végre leszállunk. Néhány kör és földet értünk. Sóhajtás, kiszállás. A kisfiút figyelem. Büszkén lép ki a gépből, nézelődik, aztán rohan a kijáró felé. Mire mi odaértünk, nagy hangon meséli: „Papa, bátor voltam, nem féltein, pedig dobált a gép." Piros arcát büszkeség tölti el éppúgy, mint a többi utazókét, s talán már el is felejtette, hogy néhány perccel ezelőtt mit ígért. » A dubrovniki tengerparton Kék égbolt, a napsugarak szinte perzselnek. A tengerparton embertömeg és bábeli zűrzavar. A vízben nagy megértésben úszkálnak és fröcskölik "egymást az emberek, de a parton szigetek alakulnak ki. Mellettem hangoskodó, erőteljesen gesztikuláló fiatalok magyarázkodnak. Néma filmen is rájönnék, hogy olaszok. Arréb két házaspár ül, most olvasgatnak, előbb hosszú, lendületes ütemben több száz métert úsznak, ezt óránként megismétlik. Nenv vitás, ők németek. Az árynékban hízásnak indult férfiak, mellettük elemózsia, körben ülnek, s az egyik ultit kiabál, aztán csörögnek a dinárokkal, majd ismét osztanak. A vlz, a ricsaj alig érdekli őket. Ultiznak — magyarok. A homokparton nagy kacagás közepette röplabdáznak a fiúk, a labda helyett inkább a lányokat nézik, persze, ők franciák. A vendéglőben sört kortyolgatnak és melankolikus arccal forgatják a poharat — nem nehéz eltalálni — csehek. Mellém áll egy fiatalember és megszólít, az itteni pergő dalmát nyelvjárásban ecseteli az egyik camping előnyét. Mikor tudomására hozom, hogy van hol aludnom, akkor szemrebbenés nélkül néhány szórakozóhelyet reklámoz. Igen, 6 idevalósi, dubrovniki. Dis Club No 1. Dubrovnik szűk utcáján látható ez a felirat egy szerény külsejű ház előtt. Az egyik este idelátogattam. Az ajtónál két fiatalember állt, és tőlük tudom meg, hogy lent a pincehelyiségben lemez-muzsikára, természetesen beat-zenére, lehet táncolni. A beléptidfj nem sok, öt új dinár. Különösen a külföldi fiatalok kedvenc szórakozóhely® ez. Besétálok a gyéren megvilágított lépcsősoron. Egy kb. 10 méter hosszú és négy méter széles helyiségbe lépek, melynek mintegy negyedén dobogó van, itt lehet táncolni. A dobogó mellett hatalmas lemezpolc. Ebből válogatja ki az ott ülő fiú a lemezeket, s gondoskodik a szünet nélkül harsogó zenéről. Innét jobbra van a bárpult. Cigarettát, coca-colát és sört árulnak. Bort és tömény szeszt nem lehet kapni. A hosszú asztalok előtt fiúk, lányok — túlnyomó többségükben ízlésesen felöltözve — ülnek, pöfékelnek vagy éppen valamit kortyolnak. Láthatóan beleélifc magukat a zene ritmusába. A felkérés itt szótlanul történik. A fiú feláll, odamegy akármelyik lányhoz, vállára teszi a kezét és máris indulnak a dobogó felé. Egy-egy gyors számmal valóságos őrület tör ki a dobogón. Rángatózó mozdulatok legkülönbözőbb változatait lehet itt látni, sőt megfigyeltem olyan fiút és lányt is, aki partner nélkül vonaglott fel-alá. Egy magát olasznak nevező lánnyal táncoltam. Érdeklődtem, hovávalósi, mi a foglalkozása. Legyintett. Minek ide a beszéd. Élvezni kell ezt a zenét, amely szerinte a leghívebben fejezi ki a mai fiatalok életérzéseit. A fülsiketítő zajban nehéz s"zót váltani. Tulajdonképpen nem találtam itt semmi kivetnivalót. A fiatalok táncolnak, szórakoznak, még alkoholt sem fogyasztanak és mégis szorongó érzéssel távoztam innen, s azon töprengtem, hogy a jövőben tényleg csak így fognak a fiatalok szórakozni? Jugoszláv munkásokkal a vonaton Visszafelé Budapesttől a gyorsvonat fülkéjében jugoszláv munkásokkal utaztam. A kezdeti némaság után előveszik bőröndjeiket és konyakkal kínálnak, kortyolgatunk a literes üvegből s lassan megbarátkozunk egymással. Néhány jugoszláv labdarúgót kezdek dicsérni, ettől felcsillan a szemük, most már hazaival is megkínálnak, s az újabb felbontott konyakosüveg még sűrűbben jár körbe. Munkásemberek, horvátok mind az öten. Most Mladá Boleslavba tartanak, ott dolgoznak majd az építkezéseken. Aránylag jól keresnek, havi kétszáz- kétszázötven dollárt. Sokat járnak külföldre. A legutóbb Svédországban és az NSZK-ban dolgoztak. Jól élnek, lakásuk, víkendházuk és autójuk is van. Sokat utaznak, világot látnak. Most nézik az elsuhanó magyar síkságot. — A miénk hegyes vidék, szerpentinekkel, nagy szakadékokkal — mondja az egyik. — Emlékszem, apáink mennyit küzdöttek, hogy a hegyoldalban valamilyen növényt megtartsanak. Verejtékeztek, aztán jött a vihar, s a lezúduló víztömeg mindent elsöpört, aztán kezdhették az egészet újból. Ma már könnyebb. Ipari üzemek létesülnek, az idegenforgalom is fellendült. Mégis elég nagy a munkaerő-felesleg, ezért sokan külföldön keresnek munkát. Jól keresünk, utazunk, de mégis, az ember szfve hazahúz... A vámvizsgálat után énekelni kezdenek. Fülbemászó, édesbús dalmáciai dalokat. Most otthon járnak, az Ismerős tájakon. Szinte hihetetlen, hogy a kemény munkásemberek ekkora nosztalgiával gondolnak szülőhazájukra. Aztán feltűnik Pozsony, s lassan szedelőzködöm. Hosszasan szorongatjuk egymás kezét, címeket adnak, nyáron keressem fel őket, aztán csikorognak a kerekek, fékez a szerelvény és megáll. — Jó neked, hazaértél — mondja az egyik. — Ti mikor mentek haza? — kérdem. — Talán két hónap múlva, néhány napra, aztán megint utazunk tovább ... Elindul a szerelvény. Még néhány integetés, aztán elnyeli őket az éjszaka. SZILVASSY JÓZSEF MIRŐL ÍRNAK XMMO jjjg tribúna USiil DQüSta TmeMkínmu/ mj-iiHiH.Hiivjhia PRAGAI LAPOK A KÖZPONTI BIZOTTSÁGOT AKARTÁK LEVÁLTANI A Rudé právo keddi számában lifí Smröina figyelemre méltó adatokat tár fel a tavalyi augusztusi események előtt folyó politikai hatalmi vetélkedés kulisszatitkairól. A januári fejlődést követő politikai harccal járó komoly viták ismertetése után így jellemzi az akkori helyzetet: „Sor kerül ezután a párt- és az államgépezet nagymértékű felbomlasztására, a szocializmus eszméjének lejáratására, valamint a pártvezetés akcióképességének felszámolására. A pártvezetés egyre hátrál a jobboldali elemek elől. Hogy ne haragítsa magára a jobboldalt, eltitkolja a párt és a nyilvánosság előtt a szövetségesekkel folytatott megbeszélések tartalmát, néhány tagja pedig tájékoztatási csalást követ el, amikor félrevezetik a CSKP KB elnökségét, a Központi Bízottságot és az egész pártot. A szocialistaellenes erőknek már nem felelnek meg a pártvezetés jobboldali beállítottságú tagjai, s a jobboldalnak pedig már az úgynevezett centristák sem. Ez a pártvezetés széteséséhez vezet, amely már sem politikai, sem hatalmi eszközökkel nem tud ura lenni a helyzetnek, nem képes egységes álláspontra jutni még azokban az intézkedésekben sem, amelyek gátat vetnének a veszélyes ellenforradalmi helyzet kialakulása elé. Szövetségeseink ebben a helyzetben, a pozsonyi nyilatkozat értelmében lépnek közbe, amely a többi között leszögezi, hogy a szocializmus ügye valamennyi szocialista ország internacionalista ügye, s ezt a nyilatkozatot mi is aláírtuk." A hátteret elemezve J. SrnrCína rámutat arra, hogy az akkori fejleményekért nemcsak a kimondottan szocialistaellenes erők és a pártvezetés a felelős. Nagy felelősség terheli az akkori prágai fővárosi pártbizottságot, illetve azokat, akik kezükbe vették annak irányítását. Terveket dolgoztak ki arra, hogy a prágai fővárosi pártbizottság átveszi a Központi Bizottság szerepét. Ez a másik pártközpont, amely a fővárosi pártbizottság jobboldali csoportja körül összpontosult, tudatosan megnyerte céljai támogatására a CSKP KB elnöksége néhány tagját is. Pártkörökben pl. ismeretes, hogy Snrkovský és Kriegel elvtársak 19ÖB. tavaszán Vasil Bifak elvtársát akarták megnyerni ahhoz, hogy segítsen DubCek elvtárs elszigetelésében, s ellenszolgálgatásképpen azt ígérték neki, hogy európai formátumú politikust csinálnak belőle. Hasonló ajánlatokkal fordultak O. Švestka elvtárshoz ls. Amint ismeretes, sem Švestka, sem BiTak elvtárs nem hagyták magukat beugratni ebbe az intrikába, s mindenről tájékoztatták a vezető elvtársakat. Az is ismeretes azonban, hogy a CSKP KB elnöksége nem vonta le a tanulságot ezekből az értesülésekből, nem tett semmilyen konkrét intézkedést még akkor sem, amikor 1968. május 5-én tudomást szerzett arról, a dokumentumról, amely a CSKP Központi Bizottságának a fővárosi bizottsággal való felváltását tervezte. A cikkíró a továbbiakban rámutat a fővárosi pártbizottság revizionista ízű dokumentumainak tartalmára, nevezetesen Bohumil Simon akkori vezető titkár nézeteire. Dokumentumok bizonyítják, hogy a vezető párt- és állami tisztségeket a fővárosi pártbizottság javaslata alapján olyan személyekkel akarták betölteni, akik a tudományos intézmények, egyetemek és irányító szervek irodáinak csendjében készültek a hatalomátvételre a pártban és a háttérbői irányították a nyomást gyakorló kampányokat. VÁLASZ ÉS NYÍLT LEVÉL Előző lapszemlénkben tájékoztattuk olvasóinkat arról, hogy a Tvorba politikai, tudományos és kulturális hetilap főszerkesztőhelyettese interpellációképpen három kérdést intézett dr. C. Císaŕhoz, a Cseh Nemzeti Tanács elnökéhez. Nos, a válasz megérkezett, — és a Tvorba azt teljes terjedelemben közzé is tette. Dr. CísaF válaszában kifejti, hogy tavalyi politikai irányvonalát a párt Központi Bizottsága áprilisi és májusi plénumának irányvonala határozta meg. Álláspontját az egészséges szocialista erőkkel, és az ellenzéki megnyilvánulásokkal kapcsolatban több beszédében is kifejtete. Arra a kérdésre, hogy 1968. augusztusában hol volt és mit tett, azt válaszolja, hogy erre a kérdésre már többször magyarázatot adott, ami bizonyára elkerülte az interpelláló figyelmét. A sajtóban dolgozó kommunista újságírók irányításáról dr. Č. Císai" kifejti, hogy az akcióprogramban rögzített sajtó- és szólásszabadság, együtt az előzetes cenzúra eltörlésével, alapjában változtatta meg a sajtó irányításának gyakorlatát, ami főleg rendszeres tájékoztatásban, valamint a tájékoztatási eszközökben megjelenő negatív, káros jelenségek, cikkek kritikájában fejeződött volna ki. „Követtem el hibákat, pl. a párt hetilapjainak nem eléggé alaposan átgondolt átszervezésével, némely káderintézkedéssel, de ugyanakkor én is céltáblája voltam a Reporter, Listy, Študent és más lapok támadásainak... A kommunista újságírókat a Központi Bizottságon senki sem ösztönözte ellenzéki állásfoglalásra" — írja dr. C. Císaŕ. A Tvorba „Egy politikus változásai" címmel idézeteket közöl Josef Smrkovský beszédeiből, amelyekből kitűnik, hogy e beszédek egymással ellentétes tartalmi megnyilatkozásokat tartalmaznak, attól függően, kik előtt hangzott el a beszéd. A Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség prágai 4. kerületi bizottságának pártcsoportja a Večerní Praha csütörtöki számában a CSKP KB-hoz címzett nyílt levelében Dubček, Smrkovský és Císaŕ elvtárshoz fordul, amelyben arra szólítja fel nevezetteket, hogy találjanak erőt magukban, adjanak magyarázatot a nyilvánosság előtt arróK miképpen is folytak az események a párt 1969. áprilisi plénumáig. A. DubCektől azt szeretnék tudni, hogy 1968. augusztusa előtt milyen megbeszéléseket folytattak a Szovjetunióval és a testvéri országokkal, számunkra ezekből a megbeszélésekből milyen kötelezettségek hárultak, s hogyan tartottuk be adott szavunkét. J. Smrkovskýtól a pártcsoport tagjai azt várják, adjon magyarázatot arról, miképpen befolyásolta a tömegtájékoztatási eszközök segítségével a közvéleményt. „Szükséges, hogy megvilágítsa az idei márciusi eseményekben játszott aktív szerepét is, amikor sor került a prágai Aeroflot, a szovjet légiforgalmi kirendeltség felgyújtására" — írják J. Smrkovskýnak. Dr. Č. Císar-nak ezt írják: „önhöz is Císaŕ elvtárs van néhány kérdésünk, ön ugyanis az új »progresszív« Irányzat vezeÄ ideológusai közé tartozott. Ennek tudatában is volt, amit az ön múlt évi augusztusi tevékenysége is bizonyít, amikor az úgynevezett illegálitásban volt." ism./ új bratislavai lakótelep (ČSTK) — Lamač község térségében 230 hektár területen új lakótelep létesül. A terv első részét a bratislavai Stavoprojekt 1970-ben dolgozza ki, az első lakásokat pedig 1973ban kezdik építeni. A tervezők jelenleg az építés kétféle kivitelezési módján dolgoznak. Lamač község teljes betelepítési terve szerint itt 2100 állami lakást építenek, és 550 egyéni építkező kap házhelyet. 1969.