Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-01 / 179. szám, péntek

A szégyen hajói Az emelvényen különös óra ketyegett. Tetején négy éneklő dáma vett körül egy francia kadettot, aki egy Napoleon-fejet tartott, s minden óranegyedben kétszer felemelte, miközben a hölgyek kétszer tiszteletteljesen meghajtották fejüket. A szertartás alatt egy ismert francia katonainduló első taktusai csendültek fel. Azután az óranegyedtől függően, egy, két, vagy három csengő harangütés következett, és a szépmívű óra továbbketyegett, különös, ritkán hallott ketyegéssel. A különös hang érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ezt az órát értő kezek elefántcsontba faragták, hogy elefántcsontból vannak az óra fogaskerekei, sőt legapróbb részei is. Az óra, mely a közelmúltban már a nagy frankválság után, az egyik leghíresebb párizsi árverés emelvényén őrizte az egyik fő helyet, viharos alku tárgya lett, s a maga nemében egyedülálló szerkezet előtt egyórás licitálás után csapott le harmadszor a kalapács, s a kifizetett összeg, ekkor már az eredeti kikiáltási ár százszorosára, több mint negyedmillió új frankra rúgott. Az elefántcsont óra ezzel az árverés sztárja lett, melyről rövid hírben megemlékeztek a napilapok is, s így a műgyűjtő, aki végül a birtokosa lett, akarva-akaratlan ráterelte a figyelmet a történelem egy másfél századdal ezelőtti eseményére, amelyről néhány nappal később hosszasabban is cikkezni kezdtek. fgy került a széles nyilvánosság elé, újból, a szégyen hajóinak már-már majdnem elfeledett históriája ... A diadalok másik oldala 1808-ban Napoleon az Ibériaifélszigetre indítja csapatait, közel negyedmillió embert, hogy itt érzékeny, sőt esetleg végső csapást mérjen az angolokra. A kezdetben gyors sikereket elérő franciák győzelmei arra késztetik a kormányt, hogy az angol csapatok élére 1809 áprilisában az Indiából hazarendelt Arthur Wellesleyt, a későbbi Wellington herceget nevezze ki főparancsnoknak. És 1809 nyarán a diadalmas francia csapatok Talaveránál, majd egy évvel később Bussaconál, a következő évben pedig Fuentes de Onoronál és Albueránál sorsdöntő csatákat vesztenek. Egy-egy ilyen csatában a foglyok száma több ezer, a fel nem sorolt kisebb csatában pedig több tucat, vagy több száz. Hol őrizzék ezeket a foglyokat? Anglia, mint már korábbi (s majd későbbi) történelme során annyiszor, ezúttal is közvetlenül fenyegettetve egy legyőzhetetlennek látszó haderőtől, létéért küzd, s a lázadásokban, forradalmakban „mestereknek" számító francia katonák táborai, ha esetleg valahogy fegyverhez jutnának, borzalmas veszélyeket rejtenének a viszonylag nem nagy angol haderő számára. Arthur Wellesley szerint tehát nyilvánvaló, a foglyokat el kell szállítani Ibériából, és valahogy úgy kell őrizni őket, hogy ne túl nagy közösségekbe kerülve lázadásokat ne szervezhessenek ... Még kinyomozásra vár, kinek jutott esí.ébe, de tény, a későbbi Wellington herceg elfogadta a gondolatot és beleegyezett, hogy a hadifoglyokat Angliába szállítsák, ahol a trafalgari ütközetben (1805) használhatatlanná vált egykori hadi-, vagy szállítógályák mélyét alakították át börtönükké. „Ha e foglyok közül az egy-egy hajóba zárt többség, fellázadna, elég lesz elvágni a gálya köteleit, s nyílt vízre vontatva sorsára hagyni embereit..." — írta többek között az első szállítmány: kísérő levelében. S hogy e sorok végül is előrelátóaknak bizonyultak, az nem mindig a franciák legendás, töretlen „lázadó" vagy „forradalmár-szellemének", hanem sokkal inkább az angol üzletemberek és őrszemélyzet bánásmódjának volt köszönhető. Ezek az úszó fogolytáborok lettek ugyanis, később, a szégyen hajói. A francia hadifoglyok most megismerhették a diadalok másik oldalát. Egy-egy ilyen gályán, amelyen a fedélzet hossza mindössze 12—13 méter volt, nyolcszáz (!) embert zsúfoltak össze. Az emeletes priccseken mindenkinek egyméternyi alvóhely jutott. D-; sokan a földön, a priccsek között aludtak. A gálya tizennégy lőrése télen a hideg miatt napi 16—18 órán át zárva volt, a foglyok levegő hiányában fulladoztak. Többszőr a foglyokat ellátó, ellenőrző angol katonák elájultak, amikor a szabad levegőről belŕpífck a gálya belsejébe. De mégsem ugyanaz a sors várt mindenkire. Mint minden angol börtönbe, ide is jöhettek házalók, kucséberek, kiskereskedők, és akinek volt pénze, vásárolhatott. De hogy juthat pénzhez egy fogoly? A munkájával. A munka a szégyen hajóin nemcsak kissé elviselhetőbbé váló körülményeket, de az elfoglaltság, a figyelem elterelése lévén az életet jelentette. Ezen a területen az angolok megértőek és humánusak voltak. Aki dolgozni akart, az dolgozhatott. Mesterek, műtárgyak születése A gályákra sokféle ember került. Iparosok, művészek, nemesek, még tanulatlan fiatal emberek. A foglyok összefogtak, tanítani kezdték egymást. Az angol királyi levéltárban máig fennmaradt a „Justice" nevű gálya parancsnokának jelentése „A foglyok időtöltéséről". f'bből idézünk. „Gályánk két szélén csáklyázó emelvények vannak kiképezve. Bonot, egy párizsi építész, páholyoknak nevezi őket és engedélyt kért feldekorálásukra. Áz engedélyt megadtam. Néhány társával pontosan megtervezett modellek alapján perspektivikus utcaképet varázsolt emelvényeinkre. Mások virágokat festenek, hímeznek, faragó, véső, ékszerész, kőműves és egyéb mesterségeket tanulnak és művelnek, egyesek írnak, vagy parasztművészekre valló használati tárgyakat készítenek. Ezeket később a feljáró kereskedőknek, házalóknak eladják, mi elien nem emeltem kifogást. Viszont, mikor hamis pénz vésésén értem egyeseket, koibácsolással büntettem." A foglyok között néhány igen jelentős ember is volt, írók, művészek, politikusok, akik később, sokkal később, emlékirataikban visszatértek ifjúságuk szörnyű pontonélményeire. A híres festővé lett Louis Garneray például e kialakuló mesterségek és a születő műtárgyak anyagáról tájékoztat. „Az egyik legfontosabb alapanyaguk a konyhából szerzett csontok kilója volt. Ezekből óratartókat, hajómodelleket, táncoló csoportokat, és más, felnőtteknek való játékokat, vagy ajándéktárgyakat faragtak. Ezeket mindenki tudta csinálni, így ezek árfolyama viszonylag alacsonyabb volt. Értékesebbeknek számítottak a fémekből, rézből, sőt ezüstből is készült ötvösmunkák. Legjobb áruk azonban a hímzéseknek volt. Szalmával kivarrt színes virágcsokrok, varródobozfedő gobelinek, kisebb szőnyegek, takarók, faliképek korlátlan mennyiségben voltak eladhatók.. . Állíthatom, hogy a XIX. századi népművészet legpoétikusabb darabjai kerültek ki innen ..." Bonnefoux báró, a Sorbonne későbbi jeles matematika professzora a hajóra került tisztek sorsára emlékezik: „A tisztek, akik nem tudtak manuális munkát végezni, tanfolyamokat vezettek nyílt eszűbb társaiknak. Nemcsak írni-olvasni tanították őket, de valóságos egyetemük volt, földrajz, matematika, fizika, irodalom, nyelvoktatás folyt nálunk. Én például a „Protée" fedélzetén töltött évek alatt, egy angol nyelvtant is szerkesztettem, amelyet, azután 1817 őszén meg is jelentettem, s amelyet egész 1847-ig tankönyvként használtak a Sorbonne-on. Akkor valaki egy, az enyémnél hasznosabb módszerű kötetet szerkesztett Egy úszó börtön. és én szavaztam az elsők között annak bevezetése mellett." Guarneray, aki félt, hogy a fogságban valami baj érheti a kezét és mint festő nem tud majd megélni — három év alatt elsajátította a révkalauzi vizsga teljes anyagát Anglia és Franciaország három-három legfontosabb kikötőjére, s egy ango! hajósokból álló bizottság előtt sikerrel meg is szerezte a révkalauzi működési engedélyt. Edouard Corbiere, író, újságíró, a későbbi neves poéta Tristan Corbiere édesapja, több mint hét évet töltött egy gálya mélyén. Kiszabadulása után könyvet írt a foglyok életéről, s egyben a gályákon született műtárgyak egyik legelső gyűjtője lett. Fia, később, teljes gyűjteményét egy múzeumra hagyta, ahol az ma is — értékes darabokkal kiegészítve — látható. Mezítláb a ,,Park"-ban A gályák fedélzeti részét, az orr és a tat emelvény közötti mélyebben fekvő részt a foglyok gúnyosan „Park"-nak nevezték. Ha az időjárás megengedte, nappal feljöhettek a hajók mélyéből, és sétálhattak, dolgozhattak a legfeljebb 15— 16 méteres területen. A „park"ban mezítláb állva vagy ülve készült a műtárgyak többsége, miközben az orr és tatemelvényről angol őrök puskacsövei kísérték szinte minden mozdulatukat. A szörnyű életkörülmények és a túlzsúfoltság ellenére is, néhány igazi nagy remekmű készült e gályák fedélzetén. Ezekről mindmáig Edouard Corbiere közölt a legtöbbet. Az árverésre került elefántcsont óra, mely a kikiáltási ár százszorosáért kelt el. „Cliathamben, egy elhanyagolt halászkikötőben horgonyzott a „Bristol" és a „Hérosz" mintegy összesen nyolcszáz fogollyal. Mondják, hogy itt különösen rosszak voltak a körülmények, egyszer például kilenc hónapig nem jutottak szappanhoz. Ennek ellenére a „Bristol" és a „Hérosz" fedélzetén, 1808 —1811 között a remekművek sora született. Maurice Poulter, egy bretagnei ezermester, akinek én már csak alkotásait láthattam, mert ahogy kiszabadult, örökre eltűnt társai szeme elől; valószínűnek tartják, hogy egy kocsmában halálra itta magát, páratlanul érdekes dolgokat alkotott. Ez az ösztönös mecha(Egykorú metszet.) nikus zseni gépezeteket konstruált, amelyek órával összekötve, adott időben meg tudták gyújtani a külön talpazatra odakészített gyertyát, mozgó és hangot adó játékok, babák, nőfigurák, bohócok sorozatát állította elő, távcsöveket készített, melyek a természetet, majd egy gombnyomásra Poulter rajzolta és festette pikáns képeket mutattak, s volt egy szerkezete, amely a számolási műveletek elvégzését segítette. Készített továbbá egy obszcén mozdulatokkal működő boradagolót is, amely nemcsak megtöltötte, de magától a vendég szája elé is emelte a teli poharat. Valamennyi munkájának a lehető legdíszesebb külsőt adta. Pontos lista sohasem készült a gályák fedélzetén készült munkákról és ezután nyilván nem is készülhet. De egy bizonyos: hosszú ideje már a szégyen hajóin készült tárgyak a műkereskedések legértékesebb kincsei közé tartoznak és egyegy Poulter-féle, szinte egyedülálló alkotás, százezrekért, olykor milliókért kel el. Mégis a hajókon senyvedő foglyok életének részletei iránt csak most kezdenek érdeklődni Franciaországban. Az utóbbi időben néhány különösen szép és ritka műtárgy került elő, mely a „parkokban" készült. Némi angol önigazolás Nemrégiben egy történészkongresszuson, mely a napoleoni időkkel foglalkozott, angol tudósok bemutatták a „The Statesman" című lap 1812. március 9-i számát amelyben a „Szégyen hajói" címmel Honestus álnéven, egy máig ismeretlen angol részletesen leleplezte a francia foglyok embertelen életkörülményeit. Bemutatták továbbá ugyanennek a lapnak egy májusi számát, mely a „Cikkünk ügyében lefolytatott vizsgálat és bírósági tárgyalás eredményéi" közli. Az 1812es vizsgálatot Wilson Crocker vezette le a hadsereg főparancsnokság megbízásából, és úgy találta, a pontonokon az élet „kielégítő, helyenként jó és a foglyoknak szórakozási lehetőségük is van". A bírósági tárgyalás pedig tizennyolc havi felfüggesztett börtönre és 500 arany megfizetésre ítélte a „Statesman" szerkesztőségét az „Angol Birodalmat rágalmazó cikkek közlése miatt." Nos egyelőre ezzel a furcsa grimasszal ér véget a szégyen hajóinak szomorú históriája. A viiág einlékezeíébe idézett történet joggal háboríthat fel bennünket. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a szégyen hajói a tudomány és művészet hajúi is voltak. Ez, persze, nem mentség, viszont az alkotások jelentőségét nézve olyan tétel, amelyet az utókor nem feledhet el. FENYVES GYÖRGY villámcsapás elte. védekezésről A villámcsapások évente nemcsak nagy anyagi veszteségeket okoznak, hanem emberéletben is kárt tesznek. A villámcsapás elleni alapvető biztonsági intézkedésekről szeretnénk rövid ismertetést nyújtani. Vihar közeledtével a lakásban minden ablakot és ajtót be kell csukni. Elsősorban arra ügyeljünk, hogy ne legyen huzat, mely leginkább a gömbvillámot vonzza. Erős vihar esetén ne tartózkodjunk ajtó, ablak, kályha, és a külvilággal bármilyen összeköttetésben levő tárgyak közelében. Ugyanakkor távolodjunk el a vasszerkezetektől és mindennemű vezetéktől, mert ezek mind jó áramvezetök. A villám gyakran belecsap a televízió- vagy a rádióantennába, írleg ha ezeket az épület legmagasabb j;ont,án helyezték el. Ezért a televízió- vagy a rádióantennákat földelt vezetékkel lássuk el, amiről, gyakran takarékosságból, sokan megfeledkeznek. Ha az antennákat e! is látjuk földelt vezetékkel, erős vihar esetén ajánlatos a televízió- és rádiókészülékeket átkapcsolni a földelt vezetékre. Ellenkező esetben az antennát ért villám elégetheti a készüléket. Történtek olyan esetek is, amikor a villám becsapott a földelt vezetékkel el nem látott antennába és a készüléken kívül tönkretette az egész villanyés a vízvezetéket, a ház csatornái! és egész vakolatát. A házakat legbiztonságosabban szakszerűen elkészített villámhárítóval védjük, mely a villámot fémrúdba vonzza és aztán vastag kábelen keresztül a föld mélyébe vezeti. A villámhárítót szakember készítse. Ha a zivatar az embert a szabadban éri, ne fa alatt keressen menedéket, főleg ne egy különálló fa alatt, mert a villám ilyenbe csap a leggyakrabban. Nem ajánlatos magas helyeken tartózkodni, sem futni a zivatar elöl. Futás közben ugyanis légáramlat keictkfcziK, amely vonzza a villámot. Nagy vihar esetén ajánlatos megállítani az autót, természetesen nem fa alatt, becsukni ablakait, s kivárni a vihar elvonulását. Veszélyes a vihar elől széna- vagy szalmakazalba bújni. Ha nem találunk biztonságos fedezéket, legjobb leülni, vagy ieíeküdni valamilyen mélyedésbe vagy az árokba. Igaz, hogv megázunk, de kevésbe leszünk kitéve a villa mc s a p í

1 veszélyének. Ha a villám emoert, vagy állal ot ér ez rendszerint halálos kimenc elű, ha pedig az embert a villámnak csak mellékága érte ekkor is égési sebeket, zúzódásokat, bénulást okoz. Embe. be vagy állatba közvetlenül ritkán csap a villám. Statisztikai adatok szerint a villámsújtotta vidékeken évente 1 millió emberből 10—11 hal meg villámcsapás következtében. Több a közvetett villámütés. Ez olyan módon történik, hogy a villám a fán keresztül, járókelők közelében csap a földbe. A villanyáram a földben szétárad, és eljut a közelben iartózi\Odó ember alá. A villanyáram aztán az egyik lábán keresztül bejut a testébe, majd a másik lábon át visszatér a földbe. Minél nyirkosabb a lábbeli, annál több áram jut a testbe, s ezáltal nagyobb a halálos baleset veszélye. Ilyen közvetett ütés az embert a villámcsapás helyének 5—10 méterof körzetében is érheti. A villám lehet hőhatású és mechanikus iiatású. A villám által előidézett nagy hőenergia tüzet okoz, ha a közelben gyúlékony anyag van. A villámok a tűzön kívül mechanikus károkat is okoznak. Leginkább a magas épületek, gyárkémények, tornyok, templomok, fák vannak ennek kitéve. Azt is megállapították, hogy a villám inkább a lombos, mint a tűlevelű fákba csap. Egyes esetekben itt is lehetnek eltérések. Például a villám gyakrabban üt tölgyfába, mint a bükkfába. A tölgyfának ugyanis érdesebb, esőben nedvesebb kérge van, mint a bükkfának. A tölgyfa ezért jobb áramvezető, így a villám is gyakrabban éri. P. F. 1969 VIII.